XVI.

„1621. április 10-e
Ma találtunk egy csónakot hánykolódni a nyílt vízen. Egyetlen utasa volt. Egy hajótörött fiatal fiú. Nagy szerencséje volt, hogy életben maradt, de más túlélőre sajnos nem találtunk. Eszméletlenül leltünk rá, a hajóorvos már kezeli, de egyelőre nem tért még magához. Az orvos szerint súlyosan kiszáradt, de túl fogja élni. Nem tudom, hogy ki lehet ő, de amikor átnéztük a zsebeit, hátha valami alapján rájöhetünk a kilétére, találtam a nyakában egy láncra fűzött medált. A medalion kör alakú és egy dombormíves szem van a közepén. Lehet, hogy egy családi címer? Ha a fiú felébredt, azonnal meg fogom kérdezni tőle…”

Vivien gondolataiba merülve tette le a naplót. Gonzalo még az igazak álmát aludta mellette, de őt felköltötte az esőcseppek ütemes kopogása a fém ablakpárkányon. Már nem tudott visszaaludni, így elhatározta, hogy tanulmányozza Sir James Frank kéziratát. Tehát felvettek egy hajótöröttet? És mi lehet ez a medál? Szem alakú mintázattal? Viviennek valahonnan ismerős volt ez a medál. Mintha már hallott volna róla valahol. Kár, hogy Sir James nem készített róla vázlatot. Mindegy. Ha ma továbbra is így fog zuhogni az eső, akkor az egész nap kárba vész. Ha csak…
Ekkor Gonzalo kezdett mozgolódni a lány mellett, és még jobban befészkelte magát a takaróba. Vivien lehajolt hozzá, és adott egy puszit az arcára, majd óvatosan kicsúszott a takaró alól…

Gonzalo oldalra nyújtotta a karját, és végigsimította a tenyerét a mellette lévő párnán. Ekkor nyitotta ki a szemét és észrevette, hogy Vivien már nincs mellette.
- Miért csinálja mindig ezt? – értetlenkedett, majd felkelt az ágyból. Benézett a fürdőszobába, de a lányt ott sem találta, így gyorsan felöltözött és lement a recepcióra.
- Senorita, nem látta esetleg a barátnőmet? – kérdezte a recepciós lánytól minden angol tudását összeszedve.
- De igen, Mr. Higuaín, üzenetet is hagyott önnek. – válaszolta a lány, és egy borítékot nyújtott az argentin felé, aki ugyan a válaszból nem sokat értett, de a boríték láttán összerakta a képet.
- Köszönöm. – bólintott, majd leült egy fotelbe a hallban és elolvasta a Vivien által hagyott néhány sort.
„Elmentem a közkönyvtárba. 9 órakor találkozzunk abban a kis kávézóban, ami előtt piros és sárga napernyők vannak. Imádlak aranyapám, ugye tudod? Vivien
U.I.: Én nem hoztam magamnak esőkabátot, úgyhogy elvettem az egyik kapucnis pulóvered.”
Gonzalo először elmosolyodott, majd az utóirat elolvasásánál a fejét csóválta.
- Persze, nem kell két esőkabát, ugyan minek? És még rendes pulóvert se hoz magának. Ez a nő a sírba visz engem. Még jó, hogy én hoztam pulóvert. – mondta magában, majd összehajtogatta a levelet és felszaladt a szobájába, hogy magához vegye a telefonját, és még néhány dolgot. Közben elgondolkodott, vajon mit keres Vivien a közkönyvtárban.
Újra lejött az emeletről, és a kis kávézó felé vette az irányt.

Vivien egy hatalmas családi címerekkel és különböző jelképekkel teli lexikont tanulmányozott, de nem talált közöttük olyat, ami megfelelt volna Sir James leírásának. Biztos volt benne, hogy valahol már találkozott ezzel a jelképpel, de egyszerűen nem tudta előásni az emlékezetéből, hogy hol. Újabb lexikont vett le a polcról és egyre gyorsabban lapozgatta, míg végre talált valamit. Felkapta a könyvet, odament a fénymásoló géphez, és lemásolta a szükséges oldalt, majd mindent visszapakolt a helyére, és a lappal a kezében kisietett a könyvtárból. Nem vette észre, hogy Dingane végig követi őt…

Gonzalo kissé már türelmetlenül ült a kávézóban. Dühös volt, hogy Vivien nem hord magánál telefont, így nem tudja őt elérni, és azt sem tudja, hogy merre jár. Intett a pincérnőnek, és rendelt két cappuccinot és két adag csokis palacsintát. Mire a pincérnő kihozta a rendelést, Vivien is belépett a kávézó ajtaján.
- Te csuromvizes vagy. – mondta az argentin, miután a lány, üdvözlésképpen egy puszit nyomott a szájára. – látod, mondtam, hogy kell az az esőkabát.
- Most nem ez a lényeg, Gonzalito, hanem amit reggel olvastam a naplóban. – integetett a lány izgatottan.
- Rendeltem neked reggelit.
- Jaj, nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen. Na figyelj. Sir James és legénysége április tizedikén egy hajótörött fiatal fiút vett fel a Leila fedélzetére. A fiúra eszméletlen állapotban találtak rá, és még nem jutottam addig az olvasásban, hogy felébredt-e. De Sir James egy medált talált a nyakában, aminek le is írta a kinézetét. Tudtam, hogy már hallottam valahol erről a jelképről, de nem emlékeztem rá, hogy hol. Szóval elmentem a közkönyvtárba, és ott megtaláltam. Ezt figyeld. – mondta a lány, és egy többszörösen összehajtogatott és kissé elázott papírlapot vett elő a zsebéből és Gonzalo orra alá dugta. – Ez a szem egy indiai nemesi kantonba tartozó család, a Szundaran család címere, akik arról híresek, hogy a tulajdonukban volt egy trónus. A tigris trón. Azért tigris trón, mert…
- …mert a fejrész egy hatalmas tigrisfejet ábrázolt, és az egész trón drágakövekkel volt kirakva. Legalább is a legenda szerint. – fejezte be Gonzalo a mondatot.
- Te ezt honnan tudod? – csodálkozott Vivien.
- Valami rémlik, hogy a történelemtanárunk egyszer mesélt róla. Tudod, ő nagyon érdeklődött az elveszett kincsek után. – válaszolta Higuaín, majd egy kis adag palacsintát tett Vivien villájára.
- Most megint megleptél. Ha még egyszer valaki lehülyézi a focistákat, én lecsapom. – mondta nevetve Vivien.
- Köszönöm a többiek nevében is. – válaszolta Higuaín mosolyogva, majd megetette Viviennel a villán lévő palacsintaadagot. – Egyél egy falatot.
A lány leette a felé nyújtott villáról a palacsintát, és teli szájjal folytatta.
- Szóval, ez a trón egy fantasztikus történelmi lelet lenne, hiszen évszázadok óta próbálják megtalálni. Legalább ötszáz évvel azelőtt rejtette el a Szundaran család, hogy a Princess Leila elsüllyedt. Lehet, hogy Sir James rábukkant? Lehet, hogy az a fiú a család egyik leszármazottja? És a medál? Őrültségnek hangzik, de mi van, ha az megmutatja, hogy hol van a trón? Meg akarom találni azt a medált. Persze a hajó az elsődleges, de azzal együtt a medált is szeretném. Igen. – bólogatott Vivien, miközben Gonza újabb adag palacsintával etette meg őt.
- Holnapra elvileg kiderül az idő, legalábbis a netes időjárás jelentés szerint, amit megnéztem. Akkor újra merülhetünk. – mondta az argentin, és ő is evett egy falatot.
- Istenem, olyan izgatott vagyok, hogy azt el se tudom mondani.
- Megértelek. Engem is felcsigázott ez a trón dolog. Ha megtalálod, az nagyon nagy dolog lenne.
- Igen. Ma viszont tovább akarom tanulmányozni a térképet és a naplót. Olyan rossz, hogy ez a nap így kárba vész. – sóhajtott a lány.
- Hát, nekem van egy-két ötletem, hogy mivel hasznosíthatnánk ezt a délelőttöt. – villantott meg Higuaín egy perverz mosolyt, majd az asztal felett áthajolva megcsókolta a lányt.
- El sem tudom képzelni, hogy mire gondolsz. – színlelt értetlenséget Vivien.
- Menjünk vissza a panzióba és megmutatom. – válaszolta az argentin, majd újra megcsókolta a lányt, ezután pedig intett a felszolgálónak, hogy a számlát kéri…

Dingane visszamnet a panzióba, mielőtt még Vivienék észrevették volna őt, és azonnal beszámolt a főnökének a történésekről.
- Monsieur Congrand, náluk van a térkép, és valami napló is.
- Náluk van a téhrkép? Ezt nem hiszem el. – csapott az asztalra a francia. – Ez meg hogyan lehetséges? Vajon mi kehrülte el a figyelmünket?
- Talán ő volt az, aki megelőzte a brazilt a könyvtárban, még Anoriban. – vonta meg a vállát Dingane.
- És mit tudhat még a lány? Milyen naplóhról van szó?
- Azt nem igazán értettem monsieur Congrand, de valami medálról is beszélt, meg valami tigris trónról.
- Tighris thrón? Vajon mi köze a tighris thrónnak a Phrincess Leilához? – gondolkodott Congrand. – Na ide figyelj, Dingane. Nekem kell az a napló. És a téhrkép is. Ellopod nekem, aztán Duhrbanből ihrányítjuk tovább a kutatást. A nyomunkat sem fogják találni. Hála az égnek, hogy mi vettük észhre őket hamahrabb és nem fohrdítva.
- Akkor törjek be a szobájukba? – kérdezte Dingane.
- Igen. Nekem, mindegy, hogy hogyan, de szehrezd meg azt a téhrépet.

Vivien alig bírta visszatartani a nevetést, miközben a lépcsőn mentek felfelé.
- Higuaín, legalább várd meg, amíg beérünk a szobába. – mondta, miközben az argentin hátulról átkarolva a lány derekát, lépdelt, és Vivien nyakát puszilgatta egyre hevesebben. Ekkor Vivien egy kiszűrődő beszélgetésre lett figyelmes a 12-es szoba előtt.
- „Nekem mindegy, hogy hogyan, de szehrezd meg azt a téhrképet.”
Vivien megfogta Gonzalo kezét, és a saját szobájuk felé futott vele, majd amikor beléptek, gyorsan magukra zárta az ajtót.
- Te is hallottad? – fordult az argentin felé.
- Igen. Most mi legyen? Ránk uszítja a dél-afrikai fiút.
- Nem tudom, valamit ki kell találni. – vakargatta Vivien az állát.
- Viszont megint lépéselőnybe kerültünk.
- Igazad van. – csillant fel a lány szeme. – És ezt ki is fogjuk használni. Kell egy jó csapda…

XV.

Gonzalo felment a nyikorgó falépcsőkön az emeletre, majd megkereste a 29-es számú szobát és lenyomta az ajtókilincset. Egy kopott bútorokkal berendezett, de tiszta helyiségben találta magát. Szemben az ajtóval helyezkedett el az ágy, balra egy régi, sötétbarna szekrény állt, jobbra pedig nyílt a fürdőszoba. Egy nagyméretű ablakon keresztül áradt be a fény a szobába. Az argentin odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta. Umbogintwini egyik legszebb részén helyezkedett el a panzió, ahol megszálltak. Az épület elég régi volt, Gonzalo legalább nyolcvan évesnek saccolta. Először nem értette, miért ragaszkodik hozzá annyira Vivien, hogy itt lakjanak dél-afrikai tartózkodásuk idején, mikor a faluban két modern panzió is a turisták rendelkezésére állt, sőt Durban sem volt messze, tehát akár hotelben is lakhattak volna. De most, hogy megérkezett, és körülnézett a régi bútorok között, beleszippantott a szoba kissé dohos levegőjébe, majd meglátta az ablakból az Indiai-óceánt, már ő is örült, hogy itt szálltak meg. Az egész olyan volt, mint egy időutazás, és ez nagyon illett a focista pillanatnyi lelkiállapotához. Kissé elbambult az ablaknál állva, így nem hallotta, ahogy Vivien is belépett a szobába és mögé lopódzott, Csak akkor eszmélt fel, amikor a lány kezei hátulról a hasára simultak.
- Tetszik a panoráma? – kérdezte mosolyogva Vivien, mikor Higuaín felé fordult.
- Igen, nagyon szép. És a szoba is tetszik. Igazad volt.
- Igen, tényleg szép szoba, és ami még jó benne, hogy itt garantáltan kevésbé fognak zaklatni téged, mint mondjuk egy durbani szállodában, ahol az újságírók könnyebben elérnek.
- Ez is igaz. – bólintott az argentin, majd hirtelen a hasához kapta a kezét. – Jaj, jaj de fáj.
- Mi történt, mi fáj? – vágott ijedt arcot Vivien.
- Nem tudom, itt a gyomromnál - mutogatott az argentin, majd az ágyhoz támolygott és leült.
- De hát mitől? Csapvizet ittál? Hívjak orvost? – vált egyre kétségbeesettebbé a lány, miután látta, hogy a focista nagyon fájdalmas tekintettel néz rá.
- Nem, biztos mindjárt elmúlik. – válaszolt Gonzalo, miközben Vivien fölé hajolt. Ekkor egy hirtelen mozdulattal megfogta a lány csuklóját, lerántotta az ágyra, majd fölé gördült.
- Gonzalo mit csinálsz? – vágott a lány mérges arcot, amikor rájött, hogy az argentin csak viccelt az előbbi kis színjátékkal.
- Ne duzzogj, tényleg fájt a gyomrom. Méghozzá azért, mert kong az ürességtől!
- Olyan lökött vagy Higuaín, én meg már azt hittem, tényleg van valami bajod. – vágta pofon játékosan Vivien. – Különben már akartam szólni, hogy a csapvízből majd ne igyál.
- Jól van cariño, nem fogok. – mosolygott Gonzalo, majd elkezdte puszilgatni a lány arcát.
- Jól van, hagyd abba. – nevetett a lány. – Azt mondtad éhes vagy.
- Igen, ebédelni szeretnék. – válaszolta Higuaín, és most a lány nyakát kezdte puszilgatni egyre gyorsabban.
- Naaaaa, akkor együnk, és ne csikizd a nyakamat tovább. – nevetett Vivien most már szinte sikítva és könnyek folytak a szeméből.
Gonzalo abbahagyta Vivien csókolgatását, és megsimogatta a lány haját. Éppen fölé hajolt volna, hogy megcsókolja, amikor Vivien hirtelen egy, a nyitott ablakon keresztül beszűrődő ismerős hangra lett figyelmes.
- Hozd máhr gyohrsabban a csomagokat… - hangzott a távolból, mire Vivien felpattant és az ablakhoz sietett.
- Congrand az. Itt száll meg ő is. Most mentek be az ajtón.
- Gondolhattuk volna. Neki is innen a legközelebb kutakodni. – lépett Gonzalo is az ablakhoz.
- Nem baj. Így könnyebb lesz szemmel tartani.
- Csak nehogy az legyen a vége, hogy te hívod fel saját magadra a figyelmet.
- Meglátjuk. De az már biztos, hogy nincs vesztegetni való időnk. Menjünk ebédelni. Délután máris ki akarok hajózni, hogy felmérjem a terepet.
Lementek a panzió előterébe. A franciát és Dinganét már nem találták ott, hiszen ők is elfoglalták a szobájukat. Gonzalo a kijárat felé kanyarodott.
- Gyorsan megnézzük, milyen kajálda van a környéken, aztán megnézzük, milyen motorcsónakokat lehet bérelni, és… - magyarázta, majd oldalra nézett, de Vivient nem találta maga mellett. – Vivien, hol… - nem fejezte be a kérdést, mert megpillantotta a barátnőjét, aki a recepciós pultnál állt. Odament hozzá, de ekkor már Vivien is közelített felé.
- Te meg mit csináltál?
- A recepciós még nem pakolta el a vendégkönyvet, és elhívták valahová. Gondoltam belenézek.
- De minek?
- Congrand a 12-es szobában lakik. Dingane a 16-osban.
- Ez remek, de mire jó ez nekünk? Vivien ugye nem akarsz…
- Minden információ fontos. Tudni akarom, mit tud a francia. Meg egyébként is piszkálja a csőrömet ez az illegális gyógyszerüzlet dolog.
- De ugye abba nem akarsz belefolyni? – kérdezte az argentin gyanakvó arccal.
- Nem feltétlenül.
- Nem feltétlenül? Na, majd én elterelem a figyelmed erről a marhaságról. Gyere! Ebédelünk, aztán motorcsónakot bérelünk, és arra koncentrálunk, amiért idejöttünk. A hajóra. – mondta Higuaín határozottan, és kézen fogta a lányt.



Miután elfogyasztottak néhány kisebb, halakból és tengeri herkentyűkből álló fogást egy kis hangulatos étteremben, elmentek egy férfihoz, akit a panzió tulajdonosa ajánlott nekik, és aki mindenféle vízi közlekedési eszköz bérbeadásával foglalkozik. Béreltek is tőle, egy megfelelőnek látszó motorcsónakot, és búvárfelszerelést, majd kihajóztak az Indiai-óceán vizére. Az idő szerencséjükre kellemes volt, és a hatalmas víztömeg is nyugodtan hullámzott alattuk. Mindössze húsz kilométerre távolodtak el a parttól.
- Nos. A térkép szerint a hajó a parttól körülbelül ötven kilométerre van, de mint tudjuk a rajz elég régi. Azóta a viharok közelebb vagy távolabb is sodorhatták a hajó roncsait, szóval mi alaposak leszünk, és már itt elkezdjük a kutatást.
- Jól van. – bólintott Higuaín.
- Készen állsz a merülésre?
- Én igen, és te?
- Hát persze. – mosolygott a lány, majd mindketten beöltöztek. Már a csónak szélén ültek, de mielőtt még szájukba vették volna a légző csövet, Vivien még odafordult az argentinhoz.
- Jó lenne, ha már elsőre tudnék neked olyat mutatni, amilyet még nem láttál.
Gonzalo elmosolyodott, majd mindketten a vízbe bukfenceztek. Az óceán kristálytiszta volt, így abban a mélységben, ameddig lemerültek, tisztán látták egymást, és a körülöttük lévő vízi világot. Bohóchalak egy nagy csoportja úszott el közvetlenül mellettük, majd kicsit távolabb egy nagy teknősbéka haladt el. Kicsit még gyönyörködtek az eléjük táruló látványban, de aztán Vivien lejjebb merészkedett, Higuaín pedig követte. Körülbelül fél óráig nem találtak semmit, de aztán az argentin valami csillogóra lett figyelmes a korallok között. Intett Viviennek, aki utána úszott. Gonzalo kihalászta a tárgyat az egyik rózsaszín virágállat alól, majd átnyújtotta a lánynak. Ezután körülnéztek még azon a területen, de nem találtak semmi mást, végül úgy határoztak, hogy visszamennek a hajóra.
Feljöttek a felszínre és bemásztak a csónakba. Miután levették az oxigénpalackokat s félig kicsomagolták magukat a búvárruhákból, Vivien leült és izgatottan fogta a kezébe a talált tárgyat. Higuaín mellé kuporodott. A tárgy egy közepes méretű régi fadoboz volt.
- Bekenték valami lakkféleséggel, hogy vízhatlan legyen. – mondta Vivien, majd megnézte a ládika zárját. Egy kisebb rozsdás lakat volt csak rajta. Higuaín is megnézte, majd felállt és a hajó szerszámos ládájából elővett egy nehéz kalapácsot, és leütötte a lakatot, ezzel a láda nyithatóvá vált. Vivien felemelte a fedelét, és egy régi könyvet pillantott meg. Kivette a könyvet, és miután a ládában nem talált semmi mást, ezt kezdte tanulmányozni. Gonzalo is közelebb hajolt.
- Ez egy napló. – mondta a lány, mikor meglátta, hogy a könyvet kézzel írták.
- Lehet, hogy a hajónapló.
- Az is lehet. Mindjárt beleolvasunk. – válaszolta Vivien, majd izgatottan összemosolyogtak. – Azt írja:

„1621. április 4-e.
Hamarosan kifutunk. Vár egy új világ. Összeszedtem minden vagyonom, magam mögött hagyok mindent, és más helyen próbálok új életet kezdeni. Más vizek mossák majd a partot, ahol járok, más szelek fújnak majd. Új hangok, új illatok, új arcok. De elfelejtem valaha ezt az egy arcot? A tenger ott is kék, mint az ő szeme. A föld ott is barna, mint az ő haja. A szél is úgy susog a fák között, mint azon a forró délutánon, amikor először megláttam. Amikor a levegő olyan nehéz volt a kurkuma illatától. A szolgáim két órán keresztül pakolták fel a hajóra az utazóládáimat. De mindent itt hagynék, ha őt magammal vihetném…”

- Ez nagyon szép. – mondta Higuaín.
- Igen. És ez hihetetlen is. Mert ez itt aranyapám, Sir James Frank személyes naplója…



Dingane a lépcsőfordulóban állt, amikor egy beszélgetésfoszlányra lett figyelmes.
„-  Congrand a 12-es szobában lakik. Dingane a 16-osban.
- Ez remek, de mire jó ez nekünk? Vivien ugye nem akarsz…”
Ekkor megállt a háta mögött a főnöke.
- Mihre várunk, menjünk máhr. Nincs idő a bámészkodáshra.
- Monsieur Congrand. Az a férfi, a nővel, akik az előbb mentek ki az ajtón…
- Mi van velük?
- Rólunk beszéltek. Arról, hogy hányas szobában lakunk.
- Valóban? Vajon miéhrt? Ez éhrdekes. – gondolkodott el a francia, majd gyorsan a bejárathoz szaladt és Gonzaloék után nézett. Ekkor meglátta a lány arcát.
- De hisz ez Vivien Janics. Az a kis liba, aki Bhrazíliában megtalálta az andejo do infehrnot. Mit keres ez itt? Lehet, hogy…
- Akarja, hogy szemmel tartsam őket? – kérdezte Dingane.
- Igen, feltétlenül…

XIV.

Vivien és Gonzalo körülbelül két órája követték tisztes távolból a Fiatot, amiben a francia ült. Durban felé két oldalon kietlen puszta volt a táj, és néhol rég elpusztult vadállatok csontváza hevert az út szélén.
- Nem fáradtál még el? Átveszem a kormányt, ha akarod. – ajánlotta fel az argentin.
- Nem, kösz. Jól vagyok, és nem akarom szem elől téveszteni őket. – válaszolta a lány.
- Vivien, miért foglalkozol velük? Nálunk a térkép, ők meg csináljanak, amit akarnak.
- Te nem ismered ezt a Congrandt. Személyesen még én se találkoztam vele, de hallottam róla. Állítólag tizenöt évvel ezelőtt valami droggal mérgezte az egyik társát, hogy csak az övé legyen a dicsőség és elismerés valami antik nyaklánc kapcsán, amit valójában együtt találtak meg. A fickó azóta is diliházban van és sosem fog meggyógyulni. Ez az ember nagyon veszélyes. És egyébként is, tapasztalataim szerint jobb, ha te vagy az ellenséged mögött, mielőtt ő kerülne mögéd. Nem, én nem bízom az előnyünkben, és a kis francián fogom tartani a szemem.
- Na jó, de azért nem kéne végig vezetned a hét órát Durbanig. Félidőben átveszem a kormányt. Nyilván ők is fognak cserélni, vagy valami. – tanakodott Gonzalo.
- Kétlem. – rázta a fejét Vivien. – Az a Dingane nem úgy néz ki, mint aki hamar elfáradna bármiben is.
- És ha megérkezünk, mit akarsz csinálni? Nekünk tovább kell utaznunk Umbugububa. De mi van, ha ők nem ott fognak állomásozni? Változtatsz az eredeti tervünkön?
- Az Umbogintwini, te lökött! – nevetett a lány. – És nem áll szándékomban változtatni. Tovább utazunk a faluba, csak előbb megnézem, hogy milyen lordhoz is igyekszik ez a Congrand. Vajon ki ad neki lóvét az expedícióra? És a kincs értékének hány százalékáért?
- Hát, ha ez a francia tényleg ekkora szarházi, akkor a lord is csak valami sötét alak lehet. És ez esetben nyilván nagy jövedelemre számít a hajó megtalálásából. – válaszolta Higuaín.
- Valószínűleg. Mindenesetre reménykedtem, hogy ez most sima lesz. De mindig van valaki, aki beleköp a levesembe. Ez az egyetlen, amit nem szeretek ebben a szakmában.
- És a madridi állás? Döntöttél már? El fogod vállalni?
- Ez tőled is függ. – válaszolta Vivien.
- Tőlem? Miért?
- Szeretnéd, ha Madridba költöznék? – kérdezte a lány.
- Hát persze, hogy szeretném.
- Akkor valószínűleg elvállalom.
- Értem. De hogy fogod kibírni? Nem bírlak elképzelni, mint egyetemi tanárt. – mosolygott az argentin.
- Miért? Nincs olyan professzoros külsőm? – kérdezte a lány meglepetten.
Higuaín végigjáratta a tekintetét a lányon a hosszú, a széltől kicsit összekócolt hajától, a trikón és a térdén szakadt farmeron át, le egészen a kopott bakancsig, majd a fejét rázta.
- Hát, hogy őszinte legyek inkább úgy nézel ki, mint egy lerobbant benzinkutas. – nevetett fel hangosan.
- Ó, hogy szarnád össze magad, te gazdag ficsúr - ütötte vállon a lány, majd ő maga is nevetni kezdett. – Hiányzik Soledad, mi? – kezdett el kötekedni az argentinnal, aki két kezét felemelve hevesen tiltakozni kezdett.
- Nem, nem, és ne is emlegesd, mert mindjárt megcsörren a mobilom.
- Akarod, hogy én vegyem fel, ha még egyszer felhívna téged? – kérdezte a lány. – Úgy beolvasnék neki, hogy kettéállna a füle! Az én pasimat senki se zaklassa!
- Azt hiszem, ha felvennéd, annak nem lenne jó vége, szóval ha legközelebb hív, inkább csak kinyomom. – válaszolta Gonzalo. – De mit is mondtál? A te pasidat senki se zaklassa?
- Azt hát. – bólintott a lány.
- Tudod, hogy teljesen lázba hozol, amikor ilyen harcias vagy? Még két ilyet mondasz, és megállunk itt az út szélén. Mit szólsz hozzá? – mosolygott az argentin.
- Nem lehet, Gonzalito, mert akkor túl sokáig időznénk itt, és nem akarok túl későn Umbogintwinibe érni. Tudod, hogy én nem szeretem összecsapni a dolgokat. – kacsintott Vivien.
- Na jó, de akkor legalább mondd ki újra, mert imádom, az akcentusodat.
- Mit mondjak?
- Jaj, hát tudod, amit tegnap este. – nógatta Higuaín a lányt.
- Te quiero. – válaszolta Vivien nevetve.
- Én is téged. – mondta Gonzalo, majd adott egy puszit a lány arcára.
A Ford Mondeo csak nyelte a kilométereket, és ők egyre közelebb értek Durbanhez és a kincshez…

Körülbelül féltávnál, azt vették észre, hogy a távolban előttük haladó Fiat megállt, majd az anyósülésről kiszállt valaki, és arréb ment az út széléről, hogy elvégezze a szükségét.
- Na, a francia brunyál. – mondta Vivien.
- Akkor addig cseréljünk helyet. Innentől Durbanig már én vezetek. – mondta Higuaín.
Így is tettek, de ekkor egy harmadik autóra lettek figyelmesek az egyébként teljesen üres országúton. Egy terepjáró jelent meg, és két férfi szállt ki belőle, majd áttessékelték a franciát és Dinganét a Fiatból a saját kocsijukba.
- Vivien hirtelen bepattant az anyósülésbe, és Higuaínt is sürgetni kezdte.
- Indíts gyorsan. Tolass hátra. Gyorsan, igyekezz.
Az argentin villámgyorsan elfordította a slusszkulcsot, és a beletaposva a gázba, hátrafelé tolatott, hogy eltávolodjanak, mielőtt a terepjáró utasai észrevennék őket. Amikor már kellő távolságba értek, leállította az autót.
- Ezek meg vajon kik voltak, és hová viszik Congrandt? – kérdezte a lány felé fordulva.
- Nem tudom, de azt gyanítom, hogy a franciát itt is megelőzte a hírneve. Talán maga a lord nem bízott benne, és inkább elküldte érte az embereit.
- Lehet. Na jó, menjünk tovább. Még beérhetjük őket.
Azzal az argentin újra beindította az autót, és folytatták az útjukat.

A két kigyúrt testőr bekísérte Congrand és Dinganét Lord Allerton szalonjába, ahol a férfi már várta őket, kényelmesen elhelyezkedve magas háttámlájú foteljában. Szokása szerint most is a pipáját szívta.
- Monsieur Congrand, örülök, hogy épségben megérkezett. – üdvözölte a vendégeit széles mosollyal az arcán, majd intett a két testőrnek, hogy elmehetnek, az inassal pedig teát és aprósüteményt hozatott. Miután Paul felszolgálta a kért teát, ő is távozott a szalonból.
- Nos, hogy utaztak? – kérdezte Allerton.
- Phrimán uhram, köszönjük. – válaszolta a francia, kissé zavartan. Érezhetően tartott Allertontól, és ezt Dingane is észrevette, de nem szólt semmit, csak kőszoborként állt a főnöke mellett.
- Elnézést a kis közjátékért, de azt akartam, hogy épségben és időben megérkezzenek. Ezért küldtem el önökért az embereimet.
- Ó, ez igazán kedves, de azéhrt a fegyvehres testőhrég túlzás volt.
- Higgye el, monsieur Congrand, errefelé nem túlzás. Ráadásul azt sem akartam, hogy esetleg ön a bolondját járassa velem, mert azt ki nem állhatom. Ugye érti, hogy mire gondolok, monsieur?
- Hogyne. – bólogatott a francia, és remegő kézzel belekortyolt a teájába.
- Nos, akkor térjünk a tárgyra. Információim szerint a térképet nem sikerült megszerezniük.
- Egyehlőre még nem. De hamahrosan az is meglesz, lohrd Allehrton, ne aggódjon. – emelte fel védekezőleg a két kezét Congrand.
- Ezek szerint tudják, hogy hol van?
- Hát pehrsze. Máhr csak el kell hozni onnan, ahol van.
- Értem. És hol van? – kérdezte Allerton.
A francia erre összeszedte a bátorságát, felállt a kanapéról, ahol eddig helyet foglalt, és járkálni kezdett a szobában.
- Nos, lohrd Allehrton, előszöhr én is szehretném tudni, a részleteket ahrra vonatkozóan, hogy mennyi pénzzel kívánja támogatni az expedísziót. Mehrt hát ugye önnek is kötelezettségei vannak a mi kis üzletünkkel kapcsolatban.
- Ó, értem. – színlelt meglepettséget Allerton, majd ő maga is felállt, odasétált az íróasztalához és alig észrevehetően benyúlt a fiókjába. Ezután odaállt Congrand mellé, és egy hirtelen mozdulattal hátulról megragadta a francia haját, majd egy hatlövetű csövét dugta Congrand meglepetéstől tátva maradt szájába. Dingane a lord felé mozdult, de a francia intett neki, hogy maradjon veszteg.
- Egy valamit jegyezzen meg Congrand…

- Mi a fenét akarsz csinálni? Még észrevesznek minket. – nézett Vivienre Higuaín, miközben megálltak Allerton magas kőkerítéssel körülvett házánál.
- Csak be akarok kukkantani. Te csak maradj a kocsiban. Ha baj van, húzd el a csíkot. – válaszolta a lány, majd kiszállt a kocsiból, és a kerítés felé osont.
- Na persze, majd itt hagylak. – csóválta a fejét az argentin, és követte Vivient.
Odaértek a kerítéshez, és találtak egy szakaszt, ahol nem volt biztonsági kamera.
- Tartsd a tenyered, hadd másszak be. – mondta Vivien.
- Megőrültél? Ez magánlaksértés.
- De nem veszi észre senki. Tudnom kell, hogy ki ez a lord.
- Akkor majd kiderítjük később a címe alapján.
- Jaj, Gonzalo, ne legyél ilyen naív. Az ilyen emberekről legális úton aligha találsz bármit is. Csak egy percre bekukkantok. Na, tartsd a tenyered.
Higuaín a száját húzva teljesítette Vivien kérését, aki máris a kerítés másik oldalán találta magát. Az argentin szemmel tartotta az utcát.
- Egyszer még baj lesz ebből az önfejűségből. – dünnyögött magában.
A lány odalopódzott az egyik ablakhoz, ami résnyire nyitva volt, és beszélgetésfoszlányok szűrődtek ki rajta.
- Egy valamit jegyezzen meg Congrand. Velem nem lehet szórakozni. A feltételeket én diktálom, bármilyen üzletről is legyen szó. Én diktálok akkor is, amikor az illegális gyógyszereket behozzuk az országba. Ott dollármilliókról van szó. Nekem egy ilyen jelentéktelen kis féreg nem parancsolhat, mint maga. Világos?
- Igen. – válaszolta valaki teli szájjal.
Vivien dörzsölgetni kezdte az állát. Szóval gyógyszerüzlet… Ebből van a lé…
Ekkor lépéseket hallott és a bejárati ajtó felé pillantott. Fekete alakot látott közeledni, így jobbnak látta, ha gyorsan lelép.
Felmászott az egyik magas fára, ami a kerítés mellett állt, majd a másik oldalon a talpára érkezett, néhány méterre onnan, ahol bemászott, és ahol Higuaín toporgott. Futólépésben közeledett az argentin felé, majd kézen fogta, és tovább futott vele az autójuk irányába. Csak akkor szólalt meg, amikor már beültek, és Gonzalo indított.
- Kihallgattam Congrandt, meg azt a lordot. Bár csak néhány pillanatra sikerült. Úgy tűnik, a lordnak se örökségből származik a vagyona.
- Miért? Mit hallottál? – kérdezte Higuaín.
- Bár nem láttam őket, de biztos, hogy a lord fenyegetőzött. Azt mondta Congrandnak, hogy vele ne merjen szórakozni, meg hogy az illegális gyógyszer behozataloknál is ő diktálja a feltételeket, és ott milliókról van szó. A francia csak helyeselt, és a hangján hallatszott, hogy valami volt a szájában. Gondolom nem csokis keksz az ötórai tea mellől. Ez az ügy egyre büdösebb. Jó lenne hamar megtalálni a hajót és elhúzni a csíkot innen.
- Addig pedig nem foglalkozni senkivel és semmivel. – válaszolta Higuaín, majd nevetni kezdett.
- Most min röhögsz? – mosolygott rá Vivien.
- Csokis keksz… Olyanokat tudsz mondani…

XIII.

- Milyen állásajánlatot? – kérdezte Higuaín.
- Egyetemi állásról van szó… - habozott Vivien, mintha hirtelen nem lett volna biztos abban, hogy egyáltalán elmondja-e, de most már késő lett volna visszakozni.
Az argentin észrevette a lány hangjában a bizonytalanságot, letette a tányérjára a kezében tartott szőlőfürtöt, és idegesen fészkelődni kezdett.
- És hol van az az egyetem?
Vivien nagyot sóhajtott, majd szembefordult Higuaínnal.
- Először kérdeznék valamit, Gonzalo.
- Hű, ez egyre ijesztőbben hangzik, de rajta.
- Amit a repülőgépen mondtál, idefelé jövet, azt komolyan gondoltad? Mármint, hogy ami kettőnk között van, az számodra nem csak egy kaland.
- Igen, persze. – bólogatott az argentin.
- Tényleg? – mosolyodott el a lány.
Higuaín a két tenyere közé fogta a lány kezét és a szemébe nézett.
- Én szeretlek Vivien. Mindent, amit veled kapcsolatban mondok, azt úgy is gondolom. Még csak rövid ideje vagyunk együtt, de én úgy éreztem, hogy már eléggé a tudtodra hoztam ezt. Miért kételkedsz még? – húzta el kicsit a száját.
Vivien még inkább zavarba jött a beszélgetéstől és elszégyellte magát.
- Ne haragudj, én csak… Érts meg engem, megölték a férjem. Aztán meg én öltem meg azokat az embereket. Azt se tudom, ki tudott még Peteren kívül erről az egészről. Esetleg valaki még a nyomomban van a régi ügy miatt? Biztonságban vagyok valahol a világban? Megtehetem egyáltalán, hogy bárkit is a közelembe engedjek, anélkül, hogy veszélybe sodornám? Nem volt önzőség most is azt kérni, hogy gyere velem? És merhetek én egyáltalán valaha is még egyszer az életben szeretni valakit? Jogom van hozzá, hogy újra szerelmes legyek, vagy az is úgy fog végződni, mint az előző? Nem tudom, hogy hová tartozom. Nem tudom, hogy kihez tartozom. Nem tudom, hogy kezeljem a szívemet. Csak az agyamhoz értek, de az meg nem adja meg a választ a kérdéseimre. – hadarta Vivien és egyre erősebben gesztikulált, majd amikor befejezte, fújtatott egy nagyot. – Higuaín, te olyan vagy nekem, mint egy szép álom. De fogalmam sincs, hogy mi sül ki ebből az egészből.
Az argentin csak nézte a lányt, és közben rájött valamire, amit már korábban is észrevett, de igazán csak most lett biztos benne. Ez a lány, aki itt térdel vele szemben az ágyon, és aki nem ijed meg semmitől, ami fizikai értelemben létezik a világon, aki nem tojik be egy póktól, vagy attól, hogy a földön kell aludnia, hogy rálőnek, vagy éppen attól, hogy mindenféle sötét barlangokba másszon be elemlámpa nélkül, ez a lány, aki az előbb vadul gesztikulált, most pedig idegesen kapkodja a levegőt, valójában nagyon is fél. Gonzalo számára furcsa volt ezt így tudatosítani magában. Vivien fél, méghozzá mindentől, amit nem az egyetemen tanult, és mindentől, amit nem tud irányítani. Fél az érzelmektől, és érthető módon még mindig kísérti a múlt, viszont sajnos változatlanul önmagát hibáztatja Ben haláláért.
A felfedezés, amit most tett a lánnyal kapcsolatban, világossá tette az argentin számára, hogy mi az egyik legfontosabb feladata ebben a kapcsolatban. Közelebb húzódott Vivienhez, és újra megfogta a kezét.
- Figyelj. – kezdte nyugodt, mély hangján. – Nem adhatok választ minden kérdésedre, sőt erre senki sem képes. Senki sem látja előre, hogy mi lesz az emberi kapcsolatok vége. Vagy egyáltalán bárminek a vége. De hidd el, ez így van rendjén. Én csak azt mondhatom el, amit most érzek és tudok, de ezt teljes bizonyossággal. Azért vagyok most itt, mert itt akarok lenni. Akkor lennél önző, ha ezt megtagadnád tőlem. Nem vagyok szuperhős, nem tudom szájjal fogni a puskagolyókat, vagy ilyesmi, de lehetőségeimhez mérten igyekszem megvédeni téged, ahogy te is megvédesz engem. Teszem ezt azért, mert ezt szeretném, és nem azért, mert te kérsz rá. Én szerencsés ember vagyok, mert úgy nőttem fel, hogy tudom, hová és kihez tartozom. Nos, lehet, hogy nem sok, amit ajánlok, de itt és most azt mondom, ha nem tudod, hol a helyed a világban, akkor akár mellettem is lehetne. Azt tudom, hogy te vagy az ész, és akkor talán én vagyok a szív. Innentől kezdve pedig nem az a kérdés, hogy van e jogod újra szeretni, hanem, hogy akarsz-e. Akarsz?
Vivien csak térdelt az ágyon, szemben a férfival, és ahogy hallgatta a monológot, alig bírta visszatartani a könnyeit. Amikor Higuaín befejezte, csak egy pillanatig várt még, aztán a nyakába omlott, és úgy szorította, mintha nem is akarná elengedni.
- Gonzalo, ne haragudj rám, hogy kételkedtem benned. Hogy is lehettem ilyen hülye.
- Jól van, semmi baj, csak kinyomod belőlem a szuszt. – nevetett az argentin, majd mikor Vivien elengedte, a szemébe nézett és megsimogatta a lány arcát. – Szeretsz engem?
- Igen. – válaszolta Vivien.
- Akkor mondd ki.
- Szeretlek.
- Én is téged, doktornő. És akkor most, lesz ami lesz, nyögd ki, hogy hol van az az egyetem, ahonnan munkát ajánlottak neked.
- Madridban. – mosolygott a lány.

Másnap korán reggel, kissé gyűrötten ébredtek, de annál jobb kedvük volt. Lementek a hotel halljába, és amíg Higuaín kijelentkezett, Vivien leült az előtérben és a kezébe vett egy újságot, amit az egyik asztalon talált, és olvasgatni kezdett. Ekkor a szomszédos kanapén ülő két férfi beszélgetésére lett figyelmes.
- Meg van az autó, Dingane?
- Igen, monsieur Congrand.
- Dhrága volt?
- Összességében nem.
- Fhrancia gyártmány?
- Nem, monsieur, olyat nem kaptam, csak egy Fiatot.
- Olasz kocsit? Nem vagyok hajlandó olasz autóval menni Duhrbanbe.
- Sajnálom, monsieur, de nem volt szabad francia gyártmányú jármű.
- Mert nem mentél oda időben. – dühöngött Congrand. – Most hogy utazzak Duhrbanbe? Nem elég, hogy az a nyüves téhrkép nincs meg, de még a nyakamba sózol egy Fiatot.
- Mindent felforgattam egy Francia autóért, de nem sikerült szereznem. Egyszerűen nem volt.
- Mindegy. A fenébe is, most máhr kibíhrom valahogy. A lohrd vár minket, időben kell odaéhrni a találkozóhra. Kell a pénze a Phrincess Leila felkutatásához.
- Oui, monsieur Congrand.
- Na, induljunk. Hozd a csomagokat. – utasította a francia Dinganét, majd előre sietett, a fiatal férfi pedig gond nélkül felemelte a három súlyos bőröndöt és követte a főnökét.
Alighogy a két férfi kilépett a hotel bejáratán, Vivien letette az újságot az asztalra, felpattant, és a csomagokkal a kezében recepciós pultnál álló Higuaínhoz szaladt.
- Készen vagy? – húzta meg a pulóvert a fiú csuklóján.
- Éppen most lettem készen. – válaszolta a focista, miközben elpakolta a hitelkártyáját, majd köszönt a recepciósnak.
- Gyere, igyekeznünk kell. Valami fontosat hallottam. – rángatta tovább Vivien.
- De hát mi történt? Állj már meg egy pillanatra. Még el se tudtam rakni a dolgaimat.
- Majd elrakod a kocsiban, és majd elmondom a kocsiban, csak siessünk már. Futás. – válaszolta a lány, majd a két sporttáskával a kezében szaladt a bejárat felé, Higuaín pedig csodálkozó arccal utána.
Vivien bedobta a hátsó ülésre a csomagokat, majd fogta a slusszkulcsot és beült a volán mögé. Higuaín csak bámult rá.
- Ülj már be Gonzalo, indulnunk kell, gyorsan.
- Azt hittem, én vezetek.
- Most nincs idő ezen variálni, pattanj már be.
Gonzalo értetlen arccal ült be a feketeszínű Ford Mondeo anyósülésébe, Vivien pedig máris a gázpedálba taposott.
- Most már elmondod, hogy mi van?
- Amíg a recepciónál voltál, két férfit hallottam beszélgetni. Az egyik valami ütődött francia volt. Amolyan kis törpe alak, hülye bajusszal és borzalmas modorral. A neve Congrand. A másik egy magas néger, aki szintén francia volt, de a francia Dinganénak szólította, ami dél-afrikai név. Szóval a kis francia először dühöngött a fiatal néger fiúra, mert nem francia autót szerzett, hanem egy Fiatot. Azt mondta, hogy ő nem utazik olasz kocsival Durbanbe. Ez még m ind nem érdekelt, bár nem mondom, annak a Dinganénak a helyében én taknyon törölném a franciát, ha így beszélne velem. De mindegy. Aztán azt mondta Congrand, hogy találkozniuk kell valami lorddal, mert az pénzeli a Princess Leila felkutatását. És még azért is dühöngött, hogy nincs meg a térkép. Érted?
- Értem. Ugyanazt a hajót keresik, amit mi. – bólogatott Gonzalo.
- Igen. De az még semmi. Basszus, ez a francia volt Pierre Congrand.
- Az meg ki?
- Régebben nagyon híres régész volt, de aztán lecsúszott, és a maffiának dolgozott. A lényeg, hogy nem tisztességes ember, nem tisztességes eszközökkel. És most itt van. A picsába, tudtam, hogy ez se lesz sima. Semmi se sima. Nem szabad, hogy Congrand találja meg előbb a Leilát.
- Most miért idegeskedsz? Lépéselőnyben vagy. Nálad a térkép Vivien.
- Igen, de ez az ember nagyon veszélyes. Most mit csináljak.
- Semmit, nem foglalkozunk vele. Ő nem tudja, hogy te is a hajót keresed, sőt valószínűleg nem ismer téged. Te viszont tudod, hogy ki ő, tudod, hogy mit keres, és azt is tudod, hogy vigyázni kell vele. És még a térkép is nálad van. Majd jól sakkozunk, nyugi.
- Akkor is idegesít a dolog…

- Congrand és a segédje úton vannak, Lord Allerton. De a térkép nincs náluk. – mondta az inas.
- Értem. Délutánra itt is lesznek, igaz?
- Igen, uram.
- Kíváncsi vagyok, hogy milyen mesével áll elő, ami a térképet illeti, és hogyan akarja majd így megtalálni a hajót, ez a nagyokos francia.
- Szabad mondanom valamit, uram?
- Mondja csak, Paul.
- Vigyázzon Congrandal. Nehogy bajt hozzon a fejünkre.
- Ez csak természetes. – mosolygott az elegáns úr, és beleszívott a pipájába…

XII.

Már három óra telt el, mióta a repülőgép, Viviennel és Gonzaloval a fedélzeten, felszállt az Ezeizáról, és megkezdte tíz órás útját Pretoriába. A reggelinek nevezett kissé szikkadt sajtos kiflit és íztelen kávét illetve teát is felszolgálták már a stewardessek, most pedig ásványvizet, üdítőt és sós ropogtatnivalót kínálva járkáltak az üléssorok között.
- Senor Higuaín, parancsol egy kis mogyorót, vagy valami innivalót? – hajolt az egyik csinos légi kísérő a külső széken ülő focista felé.
- Köszönöm, nem. – válaszolta Higuaín mosolyogva, majd miután a stewardess elsétált mellette, utána fordult.
- Te disznó. – csapott rá az argentin vállára Vivien a kezében lévő könyvvel, majd amikor a férfi a vállát simogatva ránézett, sértődött arcot vágott.
- Jól van már, csak vicceltem. – nevetett Gonzalo és néhányszor megpuszilta a lány arcát, aki így már képtelen volt a duzzogásra. – Amúgy mennyi az időeltolódás? Hat-hét óra?
- Csak öt. – válaszolta Vivien. Ezzel együtt éjfél körül landolunk majd Pretoriában.
- Szóval a hotelbe érve csak bedőlünk az ágyba és egy jó kis szeretkezés után húzzuk a lóbőrt, ugye?
- A jó kis szeretkezésről most le kell mondanod, mert másnap korán utazunk tovább Durbanbe, és autóval még az is hét óra hossza, én pedig előtte ki akarom aludni magam. – válaszolta mosolyogva Vivien és megsimogatta a csalódott képet vágó focista arcát.
- Te mindig mindenhová korán indulsz édes kicsi doktornőm?
- Igen, mert ha korán kezded a napot, akkor annál többre haladsz! – bólogatott a lány.
- Persze, de ha későn kezded a napot, akkor annál több szex fér bele este. – vágott okoskodó arcot az argentin, mire mindketten nevetni kezdtek.
- Viszont ha várnod kell a pillanatra, akkor annál jobban fogod kívánni, hogy letépd rólam a ruhát és bevigyél egy tradicionális dél-afrikai falusi kunyhóba. –súgta a lány Higuaín fülébe, majd megcsókolta.
- Hát ebben is van valami. – válaszolta a focista átkarolva a lány vállát, és visszacsókolt. – Na, jól van. Sejted már, hogy miért ebben a könyvben dugták el a térképet? Vagy egyáltalán hogy került a térkép Dél-Afrikából Brazíliába?
- Még nem igazán. Bár a második kérdésre talán egyszerű a válasz. A könyvet ugyanis Dél-Afrikában nyomtatták a legutóbbi foci világbajnokság után egy évvel. Elképzelhető, hogy egy brazil szurkoló tavaly elutazott Durbanbe, mondjuk, hogy megnézze az ottani stadiont. Emléktárgyként pedig megvette ezt a könyvet, és hazavitte.
- És miután kiolvasta és megunta, beadta Anoriban a könyvtárba, ami simán lehetséges, mert emberek szoktak könyveket adományozni könyvtáraknak. – fejezte be Higuaín a Vivien által elkezdett fonalat.
- Igen, én is erre gondoltam. Tehát a könyv máris Brazíliában van, de hogy került bele a térkép? Nyilván még itt Dél-Afrikában, de ez egy vadiúj könyv. Aki megvette, hogy nem vette észre, hogy valami van benne. Konkrétan néhány oldal közepe ki van vágva, és egy százhúsz éves rajz van belerejtve.
- Nem tudom. Talán az illető nem is egy ártatlan turista volt, hanem ő is a hajót kereste. – vakargatta a fejét az argentin.
- Lehet. Remélem, erre menet közben majd fény derül. – sóhajtott Vivien, majd félretette a könyvet és rádőlt a focista vállára.
- Gondolsz még Benre? – kérdezte néhány másodperc csend után Gonzalo.
- Szinte minden nap. Éjjelente pedig rémálmaim vannak.
- Tudom.
- Honnan? – nézett fel csodálkozva Vivien.
- Már egy hete egy ágyban alszunk, elfelejtetted? Észrevettem, hogy néha felkelsz éjszaka, zihálva veszed a levegőt, aztán visszadőlsz és sírsz.
- Na de…
- Alkalmanként kiabálsz is, de olyankor nem ébredsz fel.
- Nem tudtam, hogy észrevetted. – szégyellte el magát Vivien. – Mindig úgy tűnik, mintha mélyen aludnál. Aztán mikor visszafekszem, csak átkarolsz és alszol tovább.
- Mindig fel vagyok. Azért ölellek át, hogy tudd, én ott vagyok. De jobbnak láttam, ha nem szólok hozzád, csak hagylak sírni.
- Nem akartam szólni neked erről, de most, hogy így kérdeztél Benről…
- Értem. És nem kell, hogy szégyenkezz emiatt. Elég durva, amit átéltél, más valószínűleg már beleőrült volna. De szeretném, ha ezentúl mindent elmondanál nekem. Ha mindent meg tudnánk beszélni egymással. Mert én veled most nem futó kalandot akarok, és nekem is lesznek nehéz pillanataim, amikor szükségem lesz rád. Rendben?
- Persze. – bólintott Vivien. – Tudod, hogy rám számíthatsz.
- Tudom. – mosolygott Higuaín és nyomott egy puszit Vivien homlokára.
- Tulajdonképpen…
- Mi az? – nézett érdeklődő arccal az argentin, amikor Vivien hirtelen elhallgatott.
- Á, semmi, Majd máskor…
- Vivien. Most beszéltük meg, hogy elmondjuk a másiknak, ha van valami.
- Igen, de ez egyelőre még nem olyan lényeges.
- Na, Vivien.
- Tényleg nem lényeges. Később elmondom. A szállodában, rendben?
- Na jó. – bólintott Higuaín. – De eszedbe fogom juttatni.
- Rendben. – mosolygott a lány. – Nagyon…
- Hmm?
- Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért összehozott veled. – fejezte be a lány, bár eredetileg nem ezt akarta mondani. Már majdnem kicsúszott a száján az a bizonyos szó, de a célnál megint megtorpant.
- Én meg nagyon szeretlek. – válaszolta Gonzalo, majd újra megcsókolta Vivient.
Azután mindketten elhelyezkedtek az ülésükben, hogy a repülőútból hátralévő majdnem hét órában, még megpróbáljanak aludni egy kicsit…

A hátsó traktusban a turista osztályon éppen az ebédet szolgálták fel. A légi kísérők itt is végigtolták a kocsijaikat a sorok között, és fóliában sült csirkét, meg zöldségköretet tálaltak fel az utasoknak.
- Uram, kávét, vagy teát kér ebéd után? – kérdezte az egyik stewardess egy alacsony, vékony, bajuszos, középkorú férfitól.
- Pezsgőjük nincs, mon cheri? – hadarta a férfi erős francia akcentussal.
- Van uram.
- És benne van a jegy áhrában?
- Nem, uram. A jegy ára csak az első osztályon tartalmazza a pezsgőfogyasztást.
- Á, éhrtem. Nos, most nem kéhrek, de majd később esetleg. A bolond asszisztensem már nem kapott jegyet a business classra. – válaszolt mosolyogva a férfi, mire a stewardess bólintott egyet és tovább ment.
- Még hogy csak az első osztályon. Fukahr és pökhendi népség. Csak az ember pénze kell. – duzzogott a francia, és oldalba bökte a mellette helyet foglaló asszisztensét. – Nos, Dingane? Csődöt mondtál, ugye? Mégis hol a jó büdös fhrancban lehet az a könyv, mi?
- Egyelőre nem tudom, monsieur Congrand. A brazil vagy félrevezetett, vagy valaki már elvitte a könyvet Anoriból.
- Több mint száz évig senkit sem éhrdekelt az a nyüves téhrkép, most meg hirtelen lába kel. Elutazom egy koszos kis váhrosba a dzsungel közepén, hogy megszehrezzem, ehrre nincs ott. Legalább elintézted a bhrazilt, hogy tahrtsa a száját?
- Már nem fog beszélni, monsieur Congrand.
- Remek. Ha máhr agyad nincs, legalább takahritani tudsz. A szállás rendben van Phretoriában?
- Oui, monsieur.
- Pazahr. – dőlt hátra Congrand a székében és behunyta a szemét, hogy egy kicsit kiürítse az agyát.
Pierre Congrand francia archeológus a párizsi egyetemen diplomázott 18 évvel ezelőtt kitűnő eredménnyel. A legjobb múzeumok alkalmazták pályája kezdetén, ám radikális és erkölcsileg vitatható kutatási módszerei miatt egyre inkább elmaradoztak a megbízások, míg végül munka nélkül maradt. Ezután műkincsek felbecsülésével foglalkozott az orosz maffia köreiben, majd amikor szert tett némi pénzre, elhatározta, hogy felkutatja az 1621-ben elsüllyedt Princess Leilát. Immár három éve ezzel foglalkozott és semmilyen eszköztől nem riadt vissza a célja elérése érdekében. Az asszisztensét még akkor ismerte meg, amikor Dingane hat éves volt. A kisfiú egy párizsi árvaházban nevelkedett, miután a szülei a diktatúra miatt Franciaországba szöktek a hazájukból, ott azonban mindketten tüdőgyulladást kaptak, és mivel nem volt pénzük orvosi kezelésre, nem élték túl a betegséget. A kis Dingane gyermekotthonba került, amíg egy múzeumlátogatás alkalmával meg nem ismerte Congrand-t, aki meglátta a lehetőséget a dél-afrikai származású gyerekben, és úgy gondolta, ha felnő, még hasznát fogja venni, afféle zsoldosként, így magához vette. A férfi így már 16 éve állt a francia szolgálatában. Valóban jó kötésű fiatalemberré fejlődött, ráadásul az a fajta volt, aki keveset beszélt, és ez kedvére való volt Congrandnak. Dingane pedig – bár nem szerette különösebben a franciát - kényelmesnek találta a helyzetét, és mindent megtett, ami főnöke és nevelője kért tőle. Így volt most is a szolgálatára a Princess Leila felkutatásában.

Gonzalo kinyitotta a szemét, mikor meghallotta a pilóta hangját, aki közölte, hogy pretoriai idő szerint éjfél lesz tíz perc múlva, és hamarosan megkezdik a leszállást. A légi kísérők körbejártak a gépen, és mindenkit megkértek, hogy foglalja el a helyét és kapcsolja be a biztonsági övét.
Az argentin rápillantott Vivienre, aki a vállának dőlve aludt. Megsimogatta az arcát és finoman ébresztgetni kezdte.
- Mindjárt landolunk mi amor.
- Mi? – kapta fel a fejét a lány. – Ja, hogy megérkeztünk?
- Igen, úgyhogy kapcsold be az övedet.
Vivien bólintott, majd elhelyezkedett a székében. A földet érés simán ment, és mivel nem volt nagy tömeg a gépen, hamar a reptér előcsarnokában, onnan pedig a nyüzsgő pretoriai éjszakában találták magukat. Taxit is gyorsan sikerült fogniuk, így még húsz perc múlva már a hotelben voltak és gyorsan becsekkoltak. Felmentek a szobájukba és lepakoltak.
- Lehetek én az első zuhanyzásban? – kérdezte Vivien.
- Persze. Én addig azért még rendelek egy kis gyümölcsöt, mert kicsit éhes maradtam a repülőgépen felszolgált kaja után. – válaszolta Gonzalo.
- Rendben. – lépett oda hozzá a lány, majd adott egy puszit az argentin szájára és a fürdőszoba felé vette az irányt, Higuaín pedig hívta a szobaszervizt.
Miután mindketten letusoltak és a szobapincér is felhozta a kért gyümölcskosarat, bebújtak a franciaágyba a takaró alá, egy halom párnának döntötték a hátukat, és elkezdtek falatozni.
- Szóval, mi az a nem fontos, amit a gépen akartál mondani? – kérdezte Higuaín két szőlőszem között.
Vivien nagyot sóhajtott. Tudta, hogy elszólta magát, és már nem tudja halasztani a dolgot Dél-Afrika utánra, ahogy eredetileg tervezte, így végül belekezdett a mondanivalójába.
- Gonzalo, én kaptam egy állásajánlatot, ami szeptembertől szólna…

XI.

Másnap korán reggel taxival mentek ki az Ezeizára. Vivien kisméretű sporttáskája az előszobában várt, amíg a lány az edzőcipőjét húzta magára egy széken ülve. Mikor már indulásra készen volt, odasétált az emeletre vezető lépcső aljához, és sürgetni kezdte Gonzalot.
- Jössz már? Mindjárt itt a taxi.
- Egy pillanat. – hangzott a válasz, majd egy nagy puffanás következett, és ezután egy bőrönd kereke gurult le a lépcsőn, és állt meg Vivien lábai előtt.
- Mi az istent csinál ez? – motyogott magában a lány, aztán felszaladt a lépcsőn. A látványtól, ami elé tárult, amikor belökve az ajtót, bekukkantott a hálószobába, szó szerint röhögő görcsöt kapott. Higuaín hason feküdt a földön, mellette pedig egy bőrönd hevert, aminek az egyik kereke hiányzott, az argentinnak ráadásul egy üvegtál volt a fején, körülötte pedig a tegnap estére nasinak szánt földimogyoró hevert mindenütt.
- Ne röhögj, inkább segíts nekem. – mondta duzzogva a focista, és megpróbált feltápászkodni. Vivien egyelőre még képtelen volt a kezét nyújtani felé, mert a hasát fogta a röhögéstől. Egy nagyobb levegővétel után a lány összeszedte magát, és végül is segített Higuaínnak felállni a földről, majd levette a srác fejéről az üvegtálat és letette a mellettük lévő komód tetejére.
- Mi történt veled aranyapám? – mondta, és egy újabb nevetéshullámot igyekezett visszafogni.
- Az történt, hogy próbáltam ezt a hülye nehéz bőröndöt áthúzni a küszöbön, de ahogy hátrafelé figyeltem, megbotlottam a szőnyeg szélében és hasra estem. A bőröndöt magammal rántottam, aminek a küszöb kitörte a kerekét. Esés közben pedig kapaszkodni próbáltam a komódba, de a tálat fogtam meg és a saját fejemre rántottam.
- Világos. – bólogatott Vivien, miközben a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgette.
- Majd szólj, ha végre kimulattad magad rajtam, mert utána segíthetnél egy kicsit. Meg kell keresnem gyorsan a másik bőröndömet. – mondta Gonzalo duzzogva, és miután leporolta magáról a mogyoródarabokat, a gardrób felé indult, ahol a ruhái mellett a bőröndöket és táskákat is tartotta. Vivien utánaeredt.
- Ez jó lesz. De még át kell pakolni bele. – vett le az argentin a legfelső polcról egy újabb nagyméretű utazótáskát, de közben meghallották a taxi dudálását.
- Na, figyelj Gonzalito. Mi lenne, ha leszaladnál, és szólnál a sofőrnek, hogy öt perc és megyünk. Addig én átcsomagolok neked, oké?
- Rendben, az jó ötlet. – mosolygott az argentin, majd kilépett a szobából és eltűnt a lépcsőfordulóban.
Miután a taxisofőr begyűjtötte a maga autogramját és fotóját Higuaínnal, alig öt perc elteltével a lány meg is jelent a bejárati ajtónál két kisebb méretű sporttáskával a kezében. A focista elé sietett és kivette a táskákat a kezéből. Amíg a lány bezárta a házat és beállította a riasztót, Gonzalo gyanakodva vizslatta a két táskát.
- És a te csomagod? – kérdezte végül.
- Az egyik az enyém, a másik a tiéd. – válaszolta Vivien.
- De hogy tudtad a cuccaimat belerakni egy ilyen kicsi táskába?
- Úgy, hogy csak azokat raktam bele, amire tényleg szükséged lesz.
- De nekem mindenre szükségem van, amit beraktam a bőröndbe. – vágott ijedt arcot az argentin.
- Ezt kétlem Gonzalo. Téli pufajkára és két esőkabátra például egyáltalán nem lesz szükséged.
- De én emlékszem, hogy amikor két éve ott voltunk a vb-n akkor volt hűvös is. – mondta komoly arccal a focista, miközben a taxisofőr kinyitotta nekik a csomagtartót, és közben jókat mosolygott magában a veszekedő páron.
- Direkt utánanéztem. 20-25 fok között van a hőmérséklet Durbanben. Nem fogsz fázni, hidd el.
- És ha elered az eső? Az esőkabátjaimat hozhattuk volna. Legalább egyet.
- Egyet betettem, de kettő semmiképpen se kell. – válaszolta Vivien, majd beültek az autó hátsó ülésére és a sofőr már indított is.
- És a tablet pc-m meg a laptopom, meg a mobilom, és a töltője, és a tablet pc-m töltője, és a másik telefonom, és a mobilnetem? Ezekre szükségem van, különben nem tudok hazaszólni.
- Az egyik mobilod a zsebedben van, a tablet pc-d meg a hónaljadhoz van ragadva Higuaín, úgyhogy nem veszíted el a kapcsolatot a civilizációval, főleg, hogy nem az északi sarkra megyünk, hanem a Dél-Afrikai Köztársaság harmadik legnagyobb városába. – válaszolta Vivien a homlokát simogatva.
- És a gyógyszerkészletem? Arra mindkettőnknek szüksége van. Benne van a pókcsípés elleni tabletta, meg a szúnyogcsípés elleni kenőcs, meg a csótányirtó spray, meg a hasmenés elleni tabletta. Azokat ugye elraktad.
- Valami kenőcsöt betettem. – vonta meg a vállát a lány.
- Dios Mío! Védtelenek leszünk a mindenféle csípések és bogarak és rovarok ellen! De a védőhálót ugye betetted? Ha a szabad ég alatt kell aludnunk, szükségünk lesz rá! – vágott egyre kétségbeesettebb arcot az argentin, és még folytatta volna a felsorolást, hogy mire lehet szükség Afrikában, de Vivien a szájára tapasztotta a kezét.
- Minden nálunk van, ami kell Gonzalo. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, hogy azt a tökös énedet vedd elő, amelyiket a focipályán szoktad, rendben?
Higuaín csak bólogatott, mire Vivien levette a kezét a szájáról.
- Afrikáról csak azt tudom, hogy a bennszülött nők pucéran mászkálnak. Jó hely lehet az, senor. – szólalt meg a taxisofőr, mire mindhármukból kitört a röhögés, majd a férfi még hozzátette. – Ha az asszony legalább otthon pucéran mászkálna néha, én azt se bánnám, ha naponta a seggembe csípne egy tarantella.
Tovább nevettek, és az út hátralévő részében külföldi élményeikről meséltek egymásnak.
Miután a sofőr leparkolt a repülőtér bejárata előtt és Vivienék magukhoz vették a csomagjaikat, még megkapták az utazási jókívánságaikat, majd a taxis elhajtott.
Ők ketten pedig a csarnokban megnézték, hányas kapunál kell felszállniuk a pretoriai járatra, azután pedig a mozgólépcsők felé vették az irányt. Miután átestek a kötelező biztonsági ellenőrzéseken, és elfoglalták a helyüket a repülőn, Gonza rögtön elővette a tabletjét, és írt az anyukájának, akit reggel nem volt idejük megvárni és elköszönni tőle. Vivien addig elővette a könyvet, amit még Anoriban lopott el a könyvtárból, és amiben megtalálta a térképet elrejtve, és lapozgatni kezdte.
- Valami oka van annak, hogy ebben rejtették el a térképet. – motyogta magában.
Miután Higuaín befejezte a levelezést, a lány felé fordult.
- Na tehát. Hadd foglaljam össze, hogy jól értettem-e a töri leckét. 1620-ban a Brit Kelet-indiai Társaság kormányzása alá vonta Szent Ilona szigetét. Amikor ez megtörtént, angol nemesemberek is útra keltek hajóval Indiából, hogy átköltözzenek a szigetre. A hajók abban az időben Indiából Afrika megkerülésével jutottak el az Atlanti-óceán vizeire.  Az egyik ilyen hajó, aminek Princess Leila volt a neve, Sir James Frank tulajdona volt, aki szintén Szent Ilonára akarta áttenni székhelyét az összes vagyonával együtt. A hajója viszont 1621. május 15-én az Indiai-óceánon a nyílt vízen viharba keveredett és elsüllyedt Dél-Afrika keleti partjainál, a mai Durban közelében. Így volt?
- Nos, a feljegyzések szerint igen. A Princess Leilát ért szerencsétlenség utáni reggelen egy kis halászhajó futott ki, és a halászok látták a nyomát a történéseknek, de túlélőkre természetesen már nem bukkantak. Visszamentek a faluba és elmesélték mit láttak, a legenda pedig az óta is terjed. Történészek később összevetették az Indiából akkortájt elindult hajók listáját, amelyek sosem értek célba. Innen következtették ki, hogy a május 15-én elsüllyedt hajó Sir James Franké volt. A halászoknak fogalmuk sem volt arról, hogy micsoda kincs van a partjaiktól alig 50 km-re. A hajón volt Sir James miden vagyona. 300 aranyrúd, 100 ezüstrúd, 2 láda aranyba foglalt drágakő és ékszerek. Legalábbis ennyit jegyeztek fel, amikor kifutott.
- A térképet pedig az az Ed Barnes, vagy ki rajzolta. Aki 1890-ben már majdnem megtalálta a kincseket. – mondta Gonzalo.
- Igen. Ed Barnes, egy történész volt, aki 20 évet töltött a hajó és a kincs felkutatásával. Persze akkor még nem álltak rendelkezésre a mai modern eszközök, így elég nehéz dolga volt. De a térképet megrajzolta. Aztán az ő hajója is viharba keveredett és elsüllyedt. A térképet azonban még előtte rajzolta, de aztán a rajz eltűnt és csak most bukkant fel.
- Szóval most rajtad a sor, hogy megtaláld a Princess Leilát.
- Igen. Helyesebben rajtunk a sor, Gonzalito. – mosolygott a lány.
- Meg is találjuk. De mondd csak, hová is megyünk pontosan? Mi az a falu, ahol lakni fogunk? Valami Umbukumbu vagy Ukmukkfukk, vagy…
- A falu neve Umbogintwini, Durbantől körülbelül 23 km-re van, és nem is olyan kicsi, hiszen van neki vagy 6000 lakosa. – nevetett Vivien.
- Remek. Akkor remélem Umboguntiban van térerő, és működik a net, mert ha nem leszünk elérhetőek, anyáék egy hadsereget küldenek utánunk, hogy még egyszer véletlenül se tűnjünk el, mint a múltkor.
- Umbogintwini a neve és biztos tudod majd alkalmanként használni a netet, ne aggódj.
- Rendben. De valami még így is aggaszt. – vágott szomorú arcot Higuaín.
- Mi a baj?
- Hát az, hogy már reggel kilenc óra van, és mióta hatkor felkeltünk, azóta egyetlen csókot se kaptam tőled doktornő, pedig már nagyon-nagyon-nagyon hiányzik.
Vivien nevetni kezdett, majd megsimogatta a focista arcát, odahajolt hozzá és megpuszilta a száját, majd az állát.
- Szeretlek, mi vida. – mondta az argentin, és kisimított egy hajtincset Vivien arcából. A lány azonban ettől a kijelentéstől még megrettent egy kicsit. Egyelőre még nem merte szavakkal is kifejezni, amit érzett a férfi iránt, így inkább csak újra megcsókolta őt.
Ekkor meghallották, ahogy a stewardessek a helyük elfoglalására és a biztonsági övek bekapcsolására kérik az utasokat, a gép pedig néhány perc múlva elhagyta az argentin főváros repterét, és megkezdte hosszú útját Pretoria felé…

X.

Vivien vacsorát készített a földszinten a konyhában, amíg Gonzalo az emeleten zuhanyozott. Már hat nap telt el azóta, hogy Buenos Airesben voltak, és három napja a dél-afrikai utat is megszervezték. Holnap reggel indulnak Pretoriába, onnan pedig Durbanbe. Vivien még mindig nehezen fogta fel, mi is történt vele. Az elmúlt hat napban olyan boldog volt, amilyen Ben halála óta, vagyis két év alatt egyszer sem. Fülig beleszeretett ebbe a lökött argentin focistába, ráadásul, ami még hihetetlenebb, holnap együtt vágna neki egy elsüllyedt hajó felkutatásának. Az egész meseszerűnek tetszett, mintha Vivien egy álomba csöppent volna. Nem tudta, mi lesz a kapcsolatukkal, ha elkezdődik a futballszezon. Nem tudta mit fog tenni, hogyan fog dönteni az ajánlattal kapcsolatban, amit levélben kapott, de egyenlőre nem is akart ezzel foglalkozni. Még Gonzalonak sem szólt a dologról. Azzal nyugtatta magát, hogy még van majdnem három hete a válaszadásra. Addig még kitalálja, hogy mi legyen. De most nem gyötri magát, inkább csak élvezi a jelenlegi helyzetet.
Gonza rövidnadrágban, meztelen felsőtesttel, nedves hajjal jött le a lépcsőn. Vivien felnézett a csirkeraguból, és az argentin látványa, ahogy mosolyogva felé tartott, teljesen levette a lábáról. Letette a fakanalát, kilépett a pult mögül, és megálltak egymással szemben, Gonzalo pedig átkarolta a lány derekát.
- Ejha Higuaín, az ember lánya padlót fog a gyönyörtől. Inkább vegyél fel minimum egy vastag kötött pulóvert, mielőtt még csúnya gondolataim támadnának. – mosolygott Vivien és adott egy puszit a focista mellkasára.
- Vagy inkább menjünk fel a hálóba és ott majd részletesen kitárgyaljuk a gyönyör szó jelentését. – válaszolta az argentin, majd finoman belecsípett a fogaival a lány nyakába, ezután pedig apró puszikkal haladt felfelé egészen az ajkáig, hogy aztán szenvedélyes csókban forrjanak össze. Már majdnem a lépcső felé kezdtek botladozni, amikor Viviennek hirtelen eszébe jutott valami. Kibontotta magát az argentin karjaiból és a tűzhelyhez rohant. A csirke szerencsére még nem égett le.
- Mondtam, hogy nem lesz jó vége ha így sétálgatsz. Majdnem odalett a vacsink. – nevetett a lány.
- De szerencsére nem, és irtó jó illata van. – sétált oda Higuaín és beleszagolt a lábasba.
Ekkor megcsörrent a mobilja, amit a konyhaasztalon hagyott. Ránézett a kijelzőre, majd káromkodott egy nagyot.
- Mi van, ki az? – kérdezte Vivien.
- Már megint Soledad. – hangzott a válasz. – Istenem, már sose akarja abbahagyni? Nem akarom felvenni. Kinyomom és kész. – mondta, majd letette a telefont az asztalra, de az néhány másodperc múlva újra megszólalt.
- Gonzalo vedd fel, különben nem fogja abbahagyni és egész este nem lesz nyugtunk.
- És ha kikapcsolom?
- Akkor anyádék nem érnek el, és aggódni fognak. – válaszolta Vivien.
Gonza megnyomta a zöld gombot és a füléhez emelte a készüléket.
- Tessék, Gonzalo Higuaín. – szólt bele, majd amikor meghallotta a modell hangját a túloldalon, gondolt egyet, letette a telefont az asztalra, és kihangosította, hogy Vivien is fültanúja lehessen a beszélgetésnek.
- Gonzalito meddig akarod még játszani a sértődöttet? – kérdezte Soledad.
- Én nem játszom a sértődöttet Sol, egyszerűen csak már nem járunk, de te ezt nem akarod megérteni. Mással vagyok már egy hete. Kérlek még egyszer, hogy ne hívj többet. – válaszolta a focista.
- Jaj, majmóca ezt te sem gondolod komolyan. Láttam a képet az újságban arról a nőről meg rólad, amikor azzal a fura szoborral, vagy mivel pózoltatok. Kizárt, hogy lecseréltél engem egy olyan lányra.
- Milyen lányra Soledad? – kérdezte Higuaín, miközben a kezét a pufogó Vivien szájára tette.
- Tudod mire célzok majmóca. Egy csúnya lányra. Vagy talán elfelejtetted, hogy téged bárhol lencsevégre kaphatnak? Nem mindegy, hogy kivel jelensz meg.
- Először is Soledad, ne hívj majmócának. – mondta Gonzalo dühös hangon. – Másodszor légy szíves ne sértegesd a barátnőmet. Vagy talán úgy gondolod, hogy nincs jó ízlésem, ami a nőket illeti? Csak mert te is a barátnőm voltál...
- Na de Gonzalo… - sipítozott a modell, de Higuaín a szavába vágott.
- Ide figyelj Soledad. És nagyon jól figyelj, mert most mondom el utoljára. Mi már nem járunk. Felejtsd el a számomat és engem is. Megcsaltál, ráadásul nem is egy alkalommal, én pedig ezt egy nőtől sem tűröm el. Sohasem fogom újrakezdeni9 veled, mert átvertél, és ezt nem vagyok hajlandó megbocsátani. Találtam valakit, akivel egyszerűen jól érzem magam és nem akarom, hogy ez miattad megromoljon, így ha továbbra is zaklatni fogsz, annak következményei lesznek.
- De Gonzalo ez…
- Buenas noches, Soledad. – Higuaín kinyomta a telefont, majd Vivienre nézett, aki széles mosollyal az arcán méregette őt. – Istenem ad, hogy ne hívjon még egyszer.
- Szóval jól érzed magad velem? – kérdezte Vivien, miközben közelebb lépett az argentinhoz és a két tenyerét a srác mellkasára csúsztatta.
- Hát még szép. Különben nem lennék veled.
- És miért jó velem lenni? Mondd el. – kérte a lány és puszilgatni kezdte a csatár nyakát.
- Mert okos vagy és vicces és jó fej. És finom palacsintát sütsz.
- És még? – kérdezte Vivien, miközben folytatta a munkát, az argentin mellkasán.
- És még azért is, mert szép feszes combjaid vannak és nagy kék szemeid. – válaszolta Gonzalo, majd kifelé tolta a lányt a nappaliba, miközben levette róla a pólót.
- Akkor most mégis megtárgyaljuk a hálóban, hogy mi is az a gyönyör?
- Én már nem bírom ki az emeletig. – mondta Higuaín, és miután megszabadította a lányt a nadrágjától, felkapta az ölébe, és a kanapéig vitte, miközben az ajkaik nem bírtak elszakadni egymástól.
- Még jó, hogy anyukádék csak holnap délelőtt jönnek haza. Nem lenne szép, ha most érkeznének. – súgta mosolyogva Vivien, amikor az argentin ráfektette a kanapéra és lassan elkezdte megszabadítani a fehérneműjétől.
- Az elég ciki lenne, de holnap délelőttig még rengeteg időnk van arra is, hogy a szobámban folytassuk, amit itt elkezdünk. – mosolygott Gonza is, miközben végigjáratta a tekintetét a lány immár meztelen alakján. Aztán a szemébe nézett, és kisimított egy hajtincset Vivien arcából. – Olyan szép vagy.
Vivien erre sóhajtott egyet és a tarkójánál fogva lehúzta magához az argentint, hogy megcsókolhassa. A lábujjait két oldalról beleakasztotta Higuaín rövidnadrágjának derekába, és lassan lehúzta a fiú combjain a ruhadarabot, hogy aztán az a földön kössön ki. Miután már mindketten megszabadultak a felesleges ruhaneműtől, lábaival átfogta a srác derekát. Gonzalo eközben a lány nyakát és vállait kényeztette az ajkaival, az ujjait pedig finoman végighúzta Vivien mellei között, egészen a köldökéig, ahol néhány másodpercre megállapodott a mutatóujja, hogy partnere testén remegés fusson keresztül. Vivien beletúrt a férfi hajába, aztán teljesen elengedte magát, és hagyta, hogy Higuaín beléhatoljon. Felfokozott állapotában alig tíz mély és őrjítő mozdulat után Gonzalo érezte, hogy a mámorító érzés átjárja a testét, és miközben a fejét Vivien mellkasába temette, megmarkolta a kezénél lévő kispárnát és felnyögött. Lassan és óvatosan elhagyta a lány testét, de két ujjával újra megkereste Vivien legérzékenyebb pontját és ismét beléhatolt, hogy partnerének is gyönyört szerezzen. A lány beharapta az alsó ajkát, majd mikor ő is érezte, hogy a forróság elönti az ereit, megmarkolta az argentin erős vállait, és nem bírta visszatartani azt a néhány hangosabb nyögést, ami elhagyta az ajkát. Higuaín elégedetten mosolyogva nézte, ahogy érintései nyomán a lány összes porcikája megfeszül, majd elengedi magát, és élvezettel hallgatta a csengő sikolyokat…

- Várod az utazást? – kérdezte az argentin, miközben a mellkasán pihenő Vivien hátát cirógatta egy újabb szeretkezés után, amit már a hálószobában ejtettek meg.
- Igen, nagyon. És te? Biztos nem baj, hogy ezzel töltöd a szabadságod?
- Hülyéskedsz? Ez tényleg nagyon izgalmas. Alig várom. És a búvárkodás is tök jó lesz.
- Akkor jó. Csak mert nem akarom, hogy olyasmit csinálj a kedvemért, amit nem akarsz. – támaszkodott a lány a karjára, és Gonzalo szemébe nézett.
- Ilyenre ne is gondolj. Bárhol jól érzem magam, ha veled vagyok. Ezt Brazíliában már bizonyítottam, nem?
- De igen. ÉS nagyon tisztellek azért, hogy azt végigcsináltad velem. Bár még mindig nem egészen fogtam fel, hogy miért tetted.
Higuaín simogatni kezdte a lány arcát.
- Pedig egyszerű oka van. Vonzódtam hozzád, tulajdonképpen az elejétől fogva. És ez az érzés most már átalakult.
- Hogyhogy átalakult? Mivé alakult?
- Szerelemmé. Szeretlek Vivien. – válaszolta Gonzalo.
A lány komoly arccal nézett rá, aztán lehajolt hozzá, és lassan megcsókolta. Közben egyetlen dolog járt az eszében. Ezt a férfit már nem veszítheti el. Ha visszajöttek Dél-Afrikából, feltétlenül megbeszéli vele az ajánlatot…

IX.

Mindketten talpra álltak. Vivien úgy szorította magához a melegítő felsőbe csomagolt szobrot, mintha a gyereke lenne, Higuaín pedig a lány vállát karolta át. Peter odalépett hozzájuk, a banda többi tagja néhány méterrel távolabb állt meg. A három katona fegyvert szegezett Vivienre és az argentinra.
- Még egyszer mondom, ide a szoborral. – mondta Peter.
- Nem! Nem adom neked, te szemét gyilkos. – válaszolta Vivien, és még jobban szorította a szobrot.
A német felnevetett.
- Ó, kicsi Vivien. Csak nem a férjedre célzol? Benny fiú nagyon makacs volt. És te tudhatnád, hogy a kincskeresés áldozatokkal jár.
- Te hidegvérrel megölted a férjemet. Hogy voltál képes ilyen áldozatot hozni? Milyen ember vagy te?
- Ugyan. Pont nem veled fogok morális kérdésekről vitatkozni. Elfutottál, mert féltél amikor megfenyegettelek.  Féltetted a saját rongyos kis életedet, és a világ másik végére menekültél, ahelyett, hogy megbosszultad volna, hogy megöltem a szerencsétlen kis Bent. Ha lett volna merszed, kerítesz egy pisztolyt és lepuffantasz valahol az utcán. De te nem tetted Vivien, mert nincs benned elég kraft. – nevetett tovább Peter.
Vivien hirtelen letette a földre a szobrot és neki akart ugrani a németnek, de az egy pisztolyt rántott elő, és miközben Higuaín a lányt próbálta visszafogni, ráirányította a stukkert az argentinra. A pisztoly láttán mindketten megtorpantak. Peter odahívta Ericet, aki felvette a szobrot a földről.
- Nos, Dr. Janics, köszönjük a kiváló munkáját. Megtalálta az andejo do inferno-t. Ezt a tudatot már senki sem veheti el magától. – mondta Peter, majd egy hirtelen erős mozdulattal magához rántotta Higuaínt, és a pisztolyt az argentin halántékához szorította és hátrálni kezdett vele. Vivien feléjük mozdult, de a német figyelmeztette.
- Ne próbálkozz semmivel, ha kedves neked a focistád élete.
- És most mit csinálsz? Megölsz engem? Érte meg esetleg megpróbálsz pénzt kérni? – kérdezte a lány.
- Nem egészen. Valami jobbat találtam ki. – válaszolta a német, majd intett Ednek, aki két dinamit rudat és szigetelőszalagot vitt oda a főnökének. Peter csak bólintott, a katona pedig a ragasztószalag segítségével rátekerte Higuaínra a dinamitot, úgy, hogy közben teljesen az oldalához szorította a karjait. Amikor készen lett, Peter folytatta. – Nos, a tervem a következő. Pontosan három órát kapsz, hogy eljuss Anoriba, és az ottani könyvtárból ellopj nekem egy könyvet, majd vissza gyere ide. A könyv egy vaskos kötet az eddigi összes futball világbajnokságról. Hozd el nekem. De ha közben bárkivel is beszélni mersz, vagy értesíted a rendőrséget, senor Higuaínnak lőttek. Világos?
- Minek neked az a könyv? – kérdezte Vivien némiképp meglepődve.
- Ne kérdezősködj, csak tedd amit mondtam. Ed veled megy biztosítéknak, hogy ne trükközz semmivel. Mostantól ketyeg az óra, úgyhogy jobb lesz, ha futsz. – nevetett újra a német.
Vivien ránézett Gonzalora. Az argentin srác szemében félelem tükröződött, bár próbálta visszafogni magát. A lány találkozott már ilyen félelemmel. Ugyanez a tekintet nézett vissza rá, amikor Ben a halálán volt. Nem akarta tovább állni ezt a tekintetet, így elfordult, felkapta a hátizsákját és futásnak eredt. Ed követte őt, és néhány pillanat múlva eltűntek a fák között.
- Ezt nem ússza meg szárazon. A családom már nyilván keresni kezdett engem. – nézett Higuaín Peterre, de az megvonta a vállát.
- Nos, akkor sok sikert nekik, hogy megtalálják magát a dzsungel közepén. – mondta, majd letáboroztak, és a társaival őrséget állítottak a vízesésnél.

Vivien bőszen kereste a könyvet a polcokon, miközben Ed kicsit távolabb bámészkodott. A lány végre megtalálta a kötetet. 2011-es kiadású színes album volt, így már a legutóbbi, 2010-es világbajnokság is benne volt. Vivien kinyitotta az erre a tornára vonatkozó statisztikáknál és beleolvasott. Tudta, hogy kinek a nevét fogja találni a mesterhármas címszónál. Az egyetlen, aki három gólt szerzett egy meccsen: Gonzalo Higuaín. Vivien előtt újra megjelent az argentin ijedt tekintete. Elhessegette maga elől a képet és elkezdte lapozni az albumot, hogy rájöjjön, vajon miért van rá szüksége Schmeltzernek. Hirtelen megállt a keze, és el sem akarta hinni, amit látott...
Miután kitépte a könyvtár vonalkódját a kötet első lapjáról, begyűrte a táskájába a könyvet. Aztán intett Ednek, hogy indulhatnak. Szerencséjükre éppen egy kisebb iskoláscsoport távozott, így velük észrevétlenül ki tudtak surranni.
Újra az őserdő felé vették az irányt, de a város szélén Ed megállt.
- Mi a francot csinálsz? – nézett vissza Vivien dühösen.
- Brunyálnom kell. – válaszolta a katona, és az egyik fához indult.
- Ha miattad nem érek vissza határidőre, én megöllek te faszkártya.
- Nyugi már, ennyire félted a kis focistát? És mégis mivel ölsz meg? A fegyver nálam van. – nevetett Ed majd hátat fordított és lehúzta a sliccét.
Viviennek hirtelen eszébe jutott valami. Igyekezett minél gyorsabban elővenni a táskájából a rumot és a gyufát. Amíg Ed a dolgát végezte, odaosont mögé és rumot kezdett locsolni rá. Ed hirtelen megfordult, de ekkor Vivien meggyújtott egy gyufaszálat és habozás nélkül a katona zsebébe dugta, majd a maradék rummal a kezében hátrálni kezdett. A katona ruhája azonnal lángra kapott, és hiába feküdt le a földre és gurult jobbra-balra, a tűz a rum miatt gyorsan terjedt és nem aludt ki. Vivien futásnak eredt. Egyre távolabbról hallotta Ed kiáltásait…

- Még fél óra, senor. – mondta Peter Higuaínnak, miután az órájára pillantott. – Kíváncsi leszek, hogy ez a kis ribanc, most visszajön-e, vagy megint csak a saját bőrét menti, és itt hagyja magát. Én már azon se lepődnék meg, ha inkább rámászna arra a kanos Edre, csak hogy életben maradjon. Egyszer már megtapasztaltam, milyen gyáva. Még ez is kitelik tőle, szóval ne számítson sok jóra.
- Vivien nem gyáva és nem ribanc. Maga pedig egy utolsó mocskos csatornapatkány, aki csak azzal tud bármit is elérni, ha ártatlan és gyenge nőket félemlít meg. Nem igaz? Vajon Bent miért kellett megölnie? Mert ő nem ijedt meg? Nem tudott mit kezdeni egy férfival, aki szembeszállt magával? – nézett rá Higuaín.
Peter odalépett hozzá, és megfogta az állát.
- Vigyázzon a szájára senor, mert nagyon megbánhatja, ha ujjat húz velem. – mondta, de az argentin belenevetett az arcába.
- Nem félek magától. Öljön meg ha akar. Rajta. De tudja, hogy ezt még maga sem teheti meg. Kegyetlen lenne érte a büntetése.
Peter dühösen elkapta a kezét és fel-alá kezdett mászkálni.
- Ha tíz perc múlva nincs itt Dr. Janics, akkor elintézzük ezt a szájhőst. – szólt oda Ericnek, de ekkor nem messze tőlük lövés dördült, és Johnny a zsoldos holtan esett össze az egyik fa mellett. Peter odaszaladt hozzá, és látta, hogy a katona fegyvere hiányzik. Lassan járatta körbe a tekintetét a fák között, de nem vett észre semmi mozgást. Éppen szólni akart a másik őrhelyen álló katonának és a nyomkeresőnek, amikor azok ketten lángoló ruhában rohantak ki a fák közül egyenesen a vízesés irányába, de azt már képtelenek voltak elérni a testüket emésztő tűz miatt. Peter és Eric meglepetten nézett körbe. Ekkor neszt hallottak a fák közül. Peter elővette a pisztolyát, de a következő pillanatban újabb lövés dördült és a német kezéből kifordult a fegyver, a kézfejét pedig vér öntötte el. Vivien lassan lépett elő Johnny gépfegyverével a kezében.
- Lassan a testtel Herr Schmeltzer. A pisztoly nem játékszer, okosan kell bánni vele. Ezt megtanultam az elmúlt két évben, amíg reménykedtem, hogy egyszer eljön ez a pillanat.
- Hát ideértél? – nézett rá Peter, miközben a sebesült kezét szorította. Eric dermedten állt a helyén.
- Igen, itt vagyok. Biztosan azt gondoltad, hogy nem jövök. Hogy megint elfutok. Sajnálom, hogy csalódnod kell, de itt vagyok. És most nálam van a fegyver. Lelőhetnélek, mint egy kutyát, ahogy te is tetted Bennel. – mondta Vivien, és odalépett Higuaín mellé.
- Akkor tedd meg. Állj bosszút a férjedért, ha mersz. Rajta, húzd meg a ravaszt. – válaszolta Peter.
- Nem. – rázta a fejét a lány. – Valami jobbat találtam ki. Eric, gyere ide. Mozgás. Hozd a szobrot. – intett a doktorandusznak, aki gondolkodás nélkül rohant oda hozzá a becsomagolt ereklyével a kezében. Vivien a föld felé mutatott, mire Eric letette a szobrot.
- Rendben, most oldozd el senor Higuaínt. – utasította a lány, mire a doktorandusz sietve letekerte a szigetelőszalagot az argentinról, aki ezután a kezébe fogta a két dinamitot, ami eddig a testére volt rögzítve, és a gyufát is, amit Vivien kivett a zsebéből és felé nyújtott.
- Jól van Eric, szaladj vissza a főnököd mellé. – mondta a lány, és közben le sem vette a szemét és a puskacsövet Peterről. A doktorandusz visszament Peter mellé. – Így, okos fiú. – mosolygott Vivien. – Nos, te csak egy szerencsétlen balek vagy, nem veled van bajom. Megvan az esélyed, hogy élve maradj, ha most elfutsz. Rajta.
Eric rá sem nézett Peterre, egyből futásnak eredt, és eltűnt a fák között.
- Nos, Peter, veled sajnos nem lehetek ilyen kegyes. Amit most kapsz, azt Ben küldi sok szeretettel. – fordult a lány a német felé, majd Higuaín mindkét dinamit végét meggyújtotta és az egyiket odaadta Viviennek, aki Peter lábához hajította. A német el akart szaladni, de ekkor a másik robbanószer is a lába előtt landolt, így szó szerint két tűz közé került. Vivien és Gonzalo hátráltak néhány lépést, és a robaj után egy égő alakot láttak belezuhanni az Amaranta-zuhatag által képzett kis tóba. Ezután megfordultak és Anori felé vették az irányt.

Furcsa módon a város határáig meg sem szólaltak. Mindketten a történtek hatása alatt voltak, így csak csöndben meneteltek egymás mellett. Vivien direkt elkerülte azt a részt, ahol nem sokkal ezelőtt elintézte Edet, és egy kicsit más irányból közelítették meg Anorit. Amikor már feltűntek a kis város első házai, az argentin szakította meg a csendet.
- Hogy menekültél meg a katonától? – kérdezte.
- Ahogy Tiagót és a másik zsoldost is elintézem. Kellett a rum. – válaszolta Vivien komoly arccal.
- Peter tényleg azt hitte, hogy nem jössz vissza.
- És te? – kérdezte lassan Vivien, de nem mert ránézni Higuaínra.
- Én nem kételkedtem benned. – válaszolta Gonzalo, de ő sem nézett a lányra.
Ezután újra szótlanul mentek egymás mellett. Lassan elértek abba az utcába, ahol a város egyetlen panziója volt. Soledad mondta meg Gonzalonak, mielőtt elutazott a forgatásra, hogy hol fogják őket elszállásolni. Vivien megállt a sarkon.
- Mi történt? Még nem vagyunk a panziónál. – nézett rá az argentin.
- Tudom, de azt hiszem jobb, ha itt válunk el, és nem az ajtó előtt. Nem akarom, hogy a barátnőd félre értse a dolgot.
Gonzalo sóhajtott egyet és odalépett Vivien elé.
- Figyelj, én…
- Vár a barátnőd. – vágott a focista szavába a lány. – Én megérdeklődöm a kocsmában, hogyan juthatok vissza Olho de Deusba. Örülök, hogy találkoztunk.
Az argentin finoman megfogta a felé nyújtott kezet, aztán Vivien hátat fordított felé és otthagyta. Gonzalo egy ideig még nézett utána, aztán a panzió felé vette az irányt, de a fejében kavarogtak a gondolatok. Csak néhány méter választja el a gyönyörű barátnőjétől, akit ennyi viszontagság után újra láthat, ugyanakkor kicsúszik a kezei közül az a lány, akivel együtt megjárták a poklok poklát, és akinek ez életét köszönheti, és aki annak ellenére, hogy tulajdonképpen teljesen különbözik az eddigi barátnőitől, mégis úgy vonzza magához, mintha ők ketten egy mágnes északi és déli pólusa lennének. Észak és dél, csend és zaj, háború és béke. Egyiknek sincs értelme a másik nélkül. Gonzalo abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak kettő lenne belőle. Az egyik Soledaddal maradna, a másik pedig szaladna Vivien után. Megállt a recepciós pult előtt és fogalma sem volt, mihez kezdjen. Végül egy sóhaj után megkérdezte, melyik szobában lakik Soledad Cruz. A szobaszám 18 volt, senorita Cruz, pedig éppen nem volt házon kívül. Higuaín megköszönte az információkat, majd elindult a lépcső felé. A fokokat kettesével szedte, majd megállt az ajtó előtt. Úgy gondolta, nagy meglepetés lesz Soledadnak, hogy ő itt van, és kopogás nélkül nyitott be a szobába. Az elé táruló látvány teljesen sokkolta. Barátnőjét egy férfi felett találta lovagló pózban teljesen meztelenül, amint épp azt sikongatja: „Te jó ég, a pasim nem tud ilyet.”
Gonzalo először csak állt az ajtóban aztán nagy nehezen megszólalt, de igazából nem sokat tudott kinyögni.
- Soledad ez… - tette a szájára a kezét, mire azok ketten abbahagyták az épp folytatott tevékenységüket és szétugrottak. A lány kipattant az ágyból és maga elé kapta a takarót, az ismeretlen férfi viszont anyaszült meztelenül állt Higuaín előtt, akinek a méreg teljesen elöntötte az agyát, odalépett a férfihoz és bevitt neki egy jobbhorgot. A férfi elterült az ágyon. Ezután Gonza, rá sem nézve Soledadra az ajtó felé indult, de a lány az útját állta.
- Mi amor várj, hadd magyarázzam meg.
- Ne hívj mi amornak. És ezen mégis mit akarsz magyarázni? – kérdezte dühösen a focista.
- Jaj Gonzalito, ne csináld már. Ne legyél dühös rám. Hiszen ez csak egy kis egyszeri kaland.
- Igen? Akkor így már teljesen világos. És mégis hány ilyen kalandod volt?
- Csak néhány. Nem annyira sok. De ez nem nagy dolog. Biztos neked is volt. – próbált hízelegni a lány.
- Nem. Tévedsz. Nekem nem volt. Mert nekem elég voltál. Neked én miért nem voltam elég? – kérdezte Gonzalo valamivel nyugodtabb hangon.
- Mert sokat voltál távol. És én így unatkoztam.
- Értem. – bólintott az argentin, aztán az ajtó felé indult.
- Várj Gonzalo. Akkor most elhagysz? Ne már. Miért? – hisztizett a lány.
Gonzalo hátrafordult és a szemébe nézett.
- Mert én egy valódi kincset keresek. És a megtalálása áldozatokkal jár. – mondta halkan, majd faképnél hagyta a lányt.

Kilépett a panzió ajtaján és egyenesen a városka kocsmája felé vette az irányt. Remélte, hogy még ott találja őt, és nem ment máris vissza Olho de Deusba. Az argentin úgy érezte, hogy a szíve, amely az előbb még kétfelé húzott, most érdekes módon nem tört darabjaira Soledad hűtlensége miatt, hanem éppen ellenkezőleg. Egybeforrt és csak egy személy felé hajtotta őt. Hirtelen minden olyan kristálytiszta és átlátható volt, mint az Amaranta-zuhatag vize.
Gonzalo belépett a kis kocsma ajtaján. Úgy találta ott Vivient, ahogy először meglátta, amikor megismerkedtek. A sarokban ült egy asztalnál, piszkos ruhában, kopott bakancsban, egy nagy pohár jeges víz társaságában. De most nem olvasott, hanem elmélázva bámult maga elé és az argentin abban a pillanatban szebbnek látta őt bármelyik modellnél. Odalépett hozzá, lehajolt, és megfogta a lány kezét. Vivien felnézett rá, aztán felállt a székből.
- Hát te meg… - csak ennyit tudott mondani, mert Gonzalo se szó, se beszéd átkarolta a derekát és megcsókolta őt.
- A pillangók óta erre várok. – mondta, miután elengedte Vivient, aki először csodálkozva bámult a srácra, de aztán átkarolta a nyakát, és mielőtt újra összeért volna az ajkuk, csak ennyit mondott:
- Megérte gyújtogatni a rummal…

Három nap múlva mindketten Buenos Airesben ültek az Higuaín ház teraszán. Vivien kényelmesen elhelyezkedett egy napozóágyon és a laptopjába bújt, Gonzalo pedig egy másik napozóágyon terült el és matét szürcsölgetett.
- Holnap nyitják meg Rio de Janeiroban azt a kiállítást, ahol az andejo do infernot is bemutatják. – mondta Vivien.
- Tényleg? És miért nem akartál ott lenni?
- Nem szeretem az ilyen felhajtást. De egy kis táblácskán ott lesz a szobor mellett a nevem. Ez bőven elég.
- Te tudod. – vonta meg a vállát az argentin, majd felállt és odasétált a lányhoz, megállt mögötte, fölé hajolt és belecsókolt a nyakába.  – Na, most, hogy megtaláltad a szobrot, pedig senki sem hitte el, hogy létezik, aztán bosszút álltál Ben haláláért, pedig Peter nem gondolta, hogy meg mered tenni, és ráadásul fülig belezúgtál egy olyan jóképű és szellemes pasasba, mint én, pedig magad sem gondoltad, hogy ez megtörténhet veled még egyszer, mi lenne, ha kettesben elmennénk Mallorcára, és csak heverésznénk az unalmas tengerparton? Végül is még van három hét az uborkaszezonból.
- Az sem rossz ötlet. – nyújtózott egyet Vivien. – De tudod ott van az a könyv, ami Peternek kellet. És képzeld, üreges volt, és a belsejében találtam egy régi térképet.
- Miféle térképet?
- Egy térképet, ami egy elsüllyedt, kincsekkel megrakott hajó lelőhelyét mutatja meg.
- Érdekes… - vakargatta az állát Higuaín. – És hol van az a hajó?
- Dél-Afrika keleti partjainál süllyedt el valahol. De persze mehetünk Mallorcára is heverészni… - nézett Vivien az argentinra, miközben a szája szélét kezdte harapdálni.
- Dél-Afrika? Add ide a laptopot, foglalom a jegyeket…

VIII.

Gonzalo is odasétált Vivien mellé és megnézte a térképet. A járatok, amiket maga előtt látott a barlang bejáratánál állva, valóban hasonlítottak a rajzon jelzettekhez.

• De hisz ez nagyszerű!Hatalmas szerencsénk van!Minden esélyünk megvan rá, hogy megelőzzük Schmeltzeréket Vivien! Induljunk máris, ne vesztegessük az időt! - mondta, majd felkapta a hátizsákját és a barlang belseje felé indult.

Megtett néhány lépést, aztán hátrafordult, de Vivient még mindig a bejáratnál állva találta.

• Mi lesz, doktornő?Jöjjön már!
• Nem lehet, senor!Még egyszer nem sodrom veszélybe magát!Igyekszünk elkerülni Peteréket és megyünk Anori felé. Innen a vízeséstől van egy rövidebb út. Néhány óra alatt ott vagyunk. - válaszolta Vivien, majd lehajtott fejjel összetekerte a térképet. Higuaín azonban odalépett és megállította a kezét.
• Ha most a célegyenesben feladja miattam, akkor egész életemben bűntudatom lesz emiatt. Ezt akarja?
• De ha folytatom, senor, és valami baja esik miattam, akkor nekem lesz bűntudatom egész életemben és azzal már nem fogok tudni együtt élni. Ezt akarja? - kérdezett vissza a lány.
• Vivien, kérlek, ne csináld. - mondta az argentin és észre sem vette, hogy közben letegezte a lányt. A dolog Viviennek sem tűnt fel, sőt az sem, hogy ő is közvetlenebb hangnemre váltott.
• De muszáj. Miattad. Nem fog még egyszer meghalni a kezeim között az, akit... - a lány hirtelen megijedt és elharapta a szót.
• Akit? - kapta fel a fejét Higuaín, majd megfogta a lány állát és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. - Fejezd be a mondatot. Hallani akarom. Akit?
• Semmi, nem érdekes. - mondta a lány és arrébb akart lépni, de nem volt képes rá, csak azokat a mély barna szemeket nézte.
• Kérlek mondd el...
• Hagyjuk. Ne bonyolítsuk a dolgokat. - válaszolta Vivien, majd erőt vett magán és ellépett az argentintől, aztán hátat fordítva neki, kifelé indult volna a barlangból.

Ekkor azonban messziről hangokat hallott.

• Vivien, akkor én majd kimondom, hogy... - kezdte Higuaín, de a lány a szájára tapasztotta a kezét és eltolta a kijárattól.

Kicsit beljebb siettek és elbújtak az egyik járatban.

• Ide is kukkantsatok be, hátha bent vannak. - hallották meg Peter hangját kívülről, majd Ed előre tartva a fegyverét, benézett a barlangba. Mivel csak sötét járatokat látott, nem merészkedett beljebb, hanem a többiek után indult.
• Ez üres, főnök. Nincs bent senki. - mondta Peternek.
• Rendben. Keressük tovább őket. - válaszolta Schmeltzer, majd az üldözők léptei egyre távolabbról hallatszottak.

Vivien és Gonzalo még vártak néhány percet, amíg újra csend lett, aztán előbújtak a járatból.

• Nos, úgy tűnik biztonságosabb, ha nem hagyjuk el a barlangot. - mosolygott Higuaín. - Szóval doktornő, hol az a térkép.

Viven elhúzta a száját, de azután elővette a rajzot és miután újra jól megnézte, egy másik járatra mutatott.

• Arra kell mennünk.

Gonzalo megigazította a hátizsákját és követte a lányt...

Hamarosan egy, a barlang belsejében lévő kis tóhoz érkeztek. Gonzalo eddig a telefonjával világított a barlang sötétebb részein, amikor fentről nem érkezett fény. Most a mobilt a víz felé tartotta és ez némileg segített megállapítani, hogy milyen mély lehet a víz. Vivien legalább két méter mélynek saccolta. Ezután a lány beledobott egy nagyobb követ és vártak néhány percig. Azután beledobott még egyet, de ekkor sem tapasztaltak semmi mozgást, így arra jutottak, hogy nem úszkál benne semmi, ami megtámadhatná őket.

• Rendben, átkelünk rajta. Nem nagy az egész. Legfeljebb ötven métert kell úszni. Fújd, fel a hálózsákot. Te majd arra ülsz, az elbír. Én meg úszom melletted. - mondta Vivien, majd a térképet is átadta Gonzalonak, hogy tegye el, nehogy elázzon.
• Álljunk meg. Miért én csónakázok a hálózsákon és te úszol? Miért nem fordítva? Hiszen én vagyok a...
• Mielőtt még ismételten azzal a dumával jönnél, hogy te vagy a férfi, én pedig a nő - vágott a szavába a lány. - nos pont ezért, utazol te a matracon. Az itteni vizekben ugyanis él egy veszélyes parazita. Ha véletlenül is belepisilsz a vízbe, ez az élősködő a vizeleteden felúszik a kukacodba, és akkor aztán nagy a baj.
• Ehhhhh?Ez most komoly?És ha felúszik, akkor mi van? - kérdezte Gonza tágra nyílt szemekkel.
• Hát, ha egyszer belemászik, akkor nem jön ki onnan többé. - rázta a fejét a lány.
• És akkor mégis mi lesz? - harapdálta az ajkát az argentin.
• Hát, amputálni kell. - tárta szét Vivien a karját, majd rámosolygott Higuaínra és a biztonság kedvéért egy harmadik követ is a vízbe dobott.

Gonza lenézett a nadrágjára majd a tekintetét a vízre irányította, és tanácstalanul kezdte vakargatni az arcát. Aztán nagyot sóhajtva elővette a pumpát és felfújta vele a hálózsákot. Ezután egészen a víz szélére tették és az argentin ráült, majd Vivien megtolta hátulról, Gonz pedig lábbal segített rá és így vízre került. Ezután a lány is beleereszkedett a jéghideg tóba és úszni kezdett Gonza mellett. Hamar átértek a túlpartra, ahol az argentin kihúzta az alkalmi csónakot a vízből, aztán Vivient is kisegítette. Gyorsan elpakoltak és folytatták az útjukat.

• Nagyon fázol? - kérdezte Gonza, mikor látta, hogy Vivien még remeg egy kicsit.
• Nem olyan vészes. - válaszolta a lány vacogva. Az argentin erre levette a pulóverét és ráterítette Vivien hátára, aki egy mosollyal köszönte meg.
• Mutasd a térképet. - mondta, majd újra jól megnézte a rajzot. - Ok, itt jobbra kell mennünk.
• Milyen messze lehet még? - kérdezte Higuaín.
• Nem több egy kilométernél.

Gonzalo világított, így haladtak előre a szűk és kissé csúszós folyosón. Körülbelül negyed óra múlva az Amaranta-zuhatag mögött találták magukat.

• És most merre tovább? - kérdezte Gonzalo.
• Itt kell lennie valahol egy ajtónak és mögötte a kamrának, ahol a szobor van. - hangzott  a válasz, majd Vivien tapogatni kezdte a mellettük húzódó falat mindkét oldalon. Gonza is igyekezett segíteni neki. Néhány perc múlva a lány felnevetett.
• Igen, ez lesz az!Jézusom!Itt az ajtó. - mondta, mire az argentin rögtön mellette termett.
• Hol?Én nem látok semmit.
• Nézd, itt a rés. - mutatott Vivien a megfelelő helyre, és Gonza közben látta, hogy a lány teljesen kipirult az izgatottságtól. Magában mosolygott, aztán az ajtót kezdte el vizsgálni.
• De hogy nyitjuk ki?
• Meg kell tolni. - válaszolta Vivien. - Segíts, toljuk meg együtt.

Egyszerre és teljes erejükből nekitámaszkodtak a falnak és nyomni kezdték, mire az ajtó lassan, kisebb robajjal végre megmozdult. Mikor teljesen kinyitották, egy poros kamrában találták magukat, ahová a mennyezeten lévő lyukon keresztül fény szűrődött be.

• Ott van. - mutatott előre Vivien, és valóban, velük szemben körülbelül öt méter távolságra egy oltár volt felállítva, amin egy faláda állt nyitva, benne pedig az andejo do inferno, porlepte, de még így is ragyogó alakja.
• Akkor menjünk. - tett egy lépést Higuaín, de Vivien megfogta a kezét és visszahúzta.
• Várj. - mondta, majd a földről felvett egy követ és a köztük és a szobor között lévő földre dobta. Ahol a kő földet ért, egy lándzsa jött elő a fából készített padlódeszkák közül.
• Hoppá!Ez meg mi a franc? - lepődött meg az argentin.
• Ez kérlek egy ősrégi padlócsapda. Ők is védték az értékeiket. - válaszolta a lány és leguggolt, majd a deszkákat kezdte vizslatni.
• Értem, de hogy fogunk átjutni rajta?
• Kódja van. - mondta Vivien, majd a kezénél fogva lehúzta az argentint is maga mellé. - Látod azokat a fába vésett jeleket a földön?
• Igen, látom.
• Nehezen kivehetőek, de azért látszanak. Három különböző jel van szétszórtan és szabálytalanul bevésve. Az ott a bátorság, az a kitartás, az pedig az elnyomás. - mutatott a doktornő a megfelelő jelekre. - Szedjünk még pár követ.

Felálltak és még néhány követ összegyűjtöttek, aztán újra a csapda elé álltak.

• Na figyelj. Ha a megfelelő jelre lépünk, akkor nincs lándzsa. Mivel a nép, akiknek a tulajdonában állt a szobor, pont az elnyomást akarták megszüntetni, és a „pokol vándora” a legenda szerint bátor és kitartó volt, így valószínűleg a kettő közül lesz valamelyik jel a biztonságos. Vagy esetleg a kettő egyszerre. De tennünk kell egy próbát. Szóval dobd a bátorságra, én meg aztán a kitartásra, rendben?

Higuaín bólintott, majd célzott és a kő talált, de a lándzsa előjött. Ezután Vivien is eltalálta a megfelelő jelet, de ekkor is előjött a lándzsa.

• Rendben, akkor most csináljuk meg újra, de egyszerre. - mondta a lány és így is tettek. A kövek egyszerre értek földet a bátorság és a kitartás írásjelén, a lándzsák pedig mozdulatlanok maradtak. - Megvan! - mondta elégedetten Vivien, és Gonzalo is mosolygott.
• Na és most?
• Hadd gondolkodjak. - válaszolta Vivien.
• Várj csak, lenne egy egyszerű ötletem. - mondta az argentin. - Mi lenne, ha szökdécselnénk?Azt lehet egyszerre.
• Ez jó ötlet. Ügyes vagy! - mosolygott Vivien elismerően, majd kicsit közelebb léptek a deszkákhoz. - Ok, akkor háromra te a bátorság jelére, én meg a másikra.

Higuaín csak bólintott, majd ugrálni kezdtek, és minden ugrás előtt háromra indultak el, hogy egyszerre érjenek talpra. Néhány szökellés után az oltár előtt találták magukat. Vivien remegő kézzel nyúlt be a ládába és Gonzalo is furcsamód azt vette észre magán, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt. A lány óvatosan leporolta a szobrot, és ekkor megjelent az andejo do inferno igazi ragyogása és két rubinvörös szeme.

• Sikerült. Megtaláltam. Itt van a kezemben. - hajtogatta Vivien megbabonázva, de ekkor omladozni kezdett a kamra mennyezete, és a kődarabok egymás után hullottak alá.
• Mennünk kell, gyere. - fogta meg a lány kezét Gonzalo és igyekeztek minél gyorsabban átugrani a csapdákat, hogy aztán minél hamarabb kiléphessenek a kamra ajtaján.

Néhány perc múlva újra a nyirkos folyosón találták magukat a zuhatag mögött. Vivien levette Gonza pulóverét és belebugyolálták a szobrot, aztán eltették a hátizsákba.

• A vízesés mögött kimászunk innen, és onnan már csak pár kilométer Anori. - mondta a lány és így is tettek.

Amikor kiértek a barlangból és újra az erdőben találták magukat közvetlenül Az Amaranta-zuhatag mellett állva, Vivien leült a szélére és az arcát a tenyerébe temette. Az argentin leült mellé és finoman oldalba bökte a könyökével. A lány ránézett és széles mosoly ült ki az arcára.

• Fel tudod ezt fogni?Bécsben az egyetemen és a múzeumban nem hittek nekem. De én megtaláltam. Mi megtaláltuk.
• Te találtad meg, és büszke lehetsz magadra. - fogta meg a kezét Gonzalo.
• De ha nem segítesz, nem sikerült volna. Nagyon hálás vagyok neked. - mondta a lány.

Néhány másodpercig csak néztek egymás szemébe, aztán az argentin lopni kezdte közöttük a távolságot, mígnem az ajkát Vivienéhez érintette. Mielőtt azonban átkarolhatta volna a lányt, ismerős hang szólt mögöttük.

• Hát ez valami csodálatos és megható jelenet. - a hang irányába néztek, és Peter tapsolt nekik. - Gratulálok, Dr. Janics. Megtalálta a szobrot, behálózta a gazdag focistát. Hírnév, siker, pénz, csillogás, meg amit akar. Na ide a vándorral...