XV.

Gonzalo felment a nyikorgó falépcsőkön az emeletre, majd megkereste a 29-es számú szobát és lenyomta az ajtókilincset. Egy kopott bútorokkal berendezett, de tiszta helyiségben találta magát. Szemben az ajtóval helyezkedett el az ágy, balra egy régi, sötétbarna szekrény állt, jobbra pedig nyílt a fürdőszoba. Egy nagyméretű ablakon keresztül áradt be a fény a szobába. Az argentin odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta. Umbogintwini egyik legszebb részén helyezkedett el a panzió, ahol megszálltak. Az épület elég régi volt, Gonzalo legalább nyolcvan évesnek saccolta. Először nem értette, miért ragaszkodik hozzá annyira Vivien, hogy itt lakjanak dél-afrikai tartózkodásuk idején, mikor a faluban két modern panzió is a turisták rendelkezésére állt, sőt Durban sem volt messze, tehát akár hotelben is lakhattak volna. De most, hogy megérkezett, és körülnézett a régi bútorok között, beleszippantott a szoba kissé dohos levegőjébe, majd meglátta az ablakból az Indiai-óceánt, már ő is örült, hogy itt szálltak meg. Az egész olyan volt, mint egy időutazás, és ez nagyon illett a focista pillanatnyi lelkiállapotához. Kissé elbambult az ablaknál állva, így nem hallotta, ahogy Vivien is belépett a szobába és mögé lopódzott, Csak akkor eszmélt fel, amikor a lány kezei hátulról a hasára simultak.
- Tetszik a panoráma? – kérdezte mosolyogva Vivien, mikor Higuaín felé fordult.
- Igen, nagyon szép. És a szoba is tetszik. Igazad volt.
- Igen, tényleg szép szoba, és ami még jó benne, hogy itt garantáltan kevésbé fognak zaklatni téged, mint mondjuk egy durbani szállodában, ahol az újságírók könnyebben elérnek.
- Ez is igaz. – bólintott az argentin, majd hirtelen a hasához kapta a kezét. – Jaj, jaj de fáj.
- Mi történt, mi fáj? – vágott ijedt arcot Vivien.
- Nem tudom, itt a gyomromnál - mutogatott az argentin, majd az ágyhoz támolygott és leült.
- De hát mitől? Csapvizet ittál? Hívjak orvost? – vált egyre kétségbeesettebbé a lány, miután látta, hogy a focista nagyon fájdalmas tekintettel néz rá.
- Nem, biztos mindjárt elmúlik. – válaszolt Gonzalo, miközben Vivien fölé hajolt. Ekkor egy hirtelen mozdulattal megfogta a lány csuklóját, lerántotta az ágyra, majd fölé gördült.
- Gonzalo mit csinálsz? – vágott a lány mérges arcot, amikor rájött, hogy az argentin csak viccelt az előbbi kis színjátékkal.
- Ne duzzogj, tényleg fájt a gyomrom. Méghozzá azért, mert kong az ürességtől!
- Olyan lökött vagy Higuaín, én meg már azt hittem, tényleg van valami bajod. – vágta pofon játékosan Vivien. – Különben már akartam szólni, hogy a csapvízből majd ne igyál.
- Jól van cariño, nem fogok. – mosolygott Gonzalo, majd elkezdte puszilgatni a lány arcát.
- Jól van, hagyd abba. – nevetett a lány. – Azt mondtad éhes vagy.
- Igen, ebédelni szeretnék. – válaszolta Higuaín, és most a lány nyakát kezdte puszilgatni egyre gyorsabban.
- Naaaaa, akkor együnk, és ne csikizd a nyakamat tovább. – nevetett Vivien most már szinte sikítva és könnyek folytak a szeméből.
Gonzalo abbahagyta Vivien csókolgatását, és megsimogatta a lány haját. Éppen fölé hajolt volna, hogy megcsókolja, amikor Vivien hirtelen egy, a nyitott ablakon keresztül beszűrődő ismerős hangra lett figyelmes.
- Hozd máhr gyohrsabban a csomagokat… - hangzott a távolból, mire Vivien felpattant és az ablakhoz sietett.
- Congrand az. Itt száll meg ő is. Most mentek be az ajtón.
- Gondolhattuk volna. Neki is innen a legközelebb kutakodni. – lépett Gonzalo is az ablakhoz.
- Nem baj. Így könnyebb lesz szemmel tartani.
- Csak nehogy az legyen a vége, hogy te hívod fel saját magadra a figyelmet.
- Meglátjuk. De az már biztos, hogy nincs vesztegetni való időnk. Menjünk ebédelni. Délután máris ki akarok hajózni, hogy felmérjem a terepet.
Lementek a panzió előterébe. A franciát és Dinganét már nem találták ott, hiszen ők is elfoglalták a szobájukat. Gonzalo a kijárat felé kanyarodott.
- Gyorsan megnézzük, milyen kajálda van a környéken, aztán megnézzük, milyen motorcsónakokat lehet bérelni, és… - magyarázta, majd oldalra nézett, de Vivient nem találta maga mellett. – Vivien, hol… - nem fejezte be a kérdést, mert megpillantotta a barátnőjét, aki a recepciós pultnál állt. Odament hozzá, de ekkor már Vivien is közelített felé.
- Te meg mit csináltál?
- A recepciós még nem pakolta el a vendégkönyvet, és elhívták valahová. Gondoltam belenézek.
- De minek?
- Congrand a 12-es szobában lakik. Dingane a 16-osban.
- Ez remek, de mire jó ez nekünk? Vivien ugye nem akarsz…
- Minden információ fontos. Tudni akarom, mit tud a francia. Meg egyébként is piszkálja a csőrömet ez az illegális gyógyszerüzlet dolog.
- De ugye abba nem akarsz belefolyni? – kérdezte az argentin gyanakvó arccal.
- Nem feltétlenül.
- Nem feltétlenül? Na, majd én elterelem a figyelmed erről a marhaságról. Gyere! Ebédelünk, aztán motorcsónakot bérelünk, és arra koncentrálunk, amiért idejöttünk. A hajóra. – mondta Higuaín határozottan, és kézen fogta a lányt.



Miután elfogyasztottak néhány kisebb, halakból és tengeri herkentyűkből álló fogást egy kis hangulatos étteremben, elmentek egy férfihoz, akit a panzió tulajdonosa ajánlott nekik, és aki mindenféle vízi közlekedési eszköz bérbeadásával foglalkozik. Béreltek is tőle, egy megfelelőnek látszó motorcsónakot, és búvárfelszerelést, majd kihajóztak az Indiai-óceán vizére. Az idő szerencséjükre kellemes volt, és a hatalmas víztömeg is nyugodtan hullámzott alattuk. Mindössze húsz kilométerre távolodtak el a parttól.
- Nos. A térkép szerint a hajó a parttól körülbelül ötven kilométerre van, de mint tudjuk a rajz elég régi. Azóta a viharok közelebb vagy távolabb is sodorhatták a hajó roncsait, szóval mi alaposak leszünk, és már itt elkezdjük a kutatást.
- Jól van. – bólintott Higuaín.
- Készen állsz a merülésre?
- Én igen, és te?
- Hát persze. – mosolygott a lány, majd mindketten beöltöztek. Már a csónak szélén ültek, de mielőtt még szájukba vették volna a légző csövet, Vivien még odafordult az argentinhoz.
- Jó lenne, ha már elsőre tudnék neked olyat mutatni, amilyet még nem láttál.
Gonzalo elmosolyodott, majd mindketten a vízbe bukfenceztek. Az óceán kristálytiszta volt, így abban a mélységben, ameddig lemerültek, tisztán látták egymást, és a körülöttük lévő vízi világot. Bohóchalak egy nagy csoportja úszott el közvetlenül mellettük, majd kicsit távolabb egy nagy teknősbéka haladt el. Kicsit még gyönyörködtek az eléjük táruló látványban, de aztán Vivien lejjebb merészkedett, Higuaín pedig követte. Körülbelül fél óráig nem találtak semmit, de aztán az argentin valami csillogóra lett figyelmes a korallok között. Intett Viviennek, aki utána úszott. Gonzalo kihalászta a tárgyat az egyik rózsaszín virágállat alól, majd átnyújtotta a lánynak. Ezután körülnéztek még azon a területen, de nem találtak semmi mást, végül úgy határoztak, hogy visszamennek a hajóra.
Feljöttek a felszínre és bemásztak a csónakba. Miután levették az oxigénpalackokat s félig kicsomagolták magukat a búvárruhákból, Vivien leült és izgatottan fogta a kezébe a talált tárgyat. Higuaín mellé kuporodott. A tárgy egy közepes méretű régi fadoboz volt.
- Bekenték valami lakkféleséggel, hogy vízhatlan legyen. – mondta Vivien, majd megnézte a ládika zárját. Egy kisebb rozsdás lakat volt csak rajta. Higuaín is megnézte, majd felállt és a hajó szerszámos ládájából elővett egy nehéz kalapácsot, és leütötte a lakatot, ezzel a láda nyithatóvá vált. Vivien felemelte a fedelét, és egy régi könyvet pillantott meg. Kivette a könyvet, és miután a ládában nem talált semmi mást, ezt kezdte tanulmányozni. Gonzalo is közelebb hajolt.
- Ez egy napló. – mondta a lány, mikor meglátta, hogy a könyvet kézzel írták.
- Lehet, hogy a hajónapló.
- Az is lehet. Mindjárt beleolvasunk. – válaszolta Vivien, majd izgatottan összemosolyogtak. – Azt írja:

„1621. április 4-e.
Hamarosan kifutunk. Vár egy új világ. Összeszedtem minden vagyonom, magam mögött hagyok mindent, és más helyen próbálok új életet kezdeni. Más vizek mossák majd a partot, ahol járok, más szelek fújnak majd. Új hangok, új illatok, új arcok. De elfelejtem valaha ezt az egy arcot? A tenger ott is kék, mint az ő szeme. A föld ott is barna, mint az ő haja. A szél is úgy susog a fák között, mint azon a forró délutánon, amikor először megláttam. Amikor a levegő olyan nehéz volt a kurkuma illatától. A szolgáim két órán keresztül pakolták fel a hajóra az utazóládáimat. De mindent itt hagynék, ha őt magammal vihetném…”

- Ez nagyon szép. – mondta Higuaín.
- Igen. És ez hihetetlen is. Mert ez itt aranyapám, Sir James Frank személyes naplója…



Dingane a lépcsőfordulóban állt, amikor egy beszélgetésfoszlányra lett figyelmes.
„-  Congrand a 12-es szobában lakik. Dingane a 16-osban.
- Ez remek, de mire jó ez nekünk? Vivien ugye nem akarsz…”
Ekkor megállt a háta mögött a főnöke.
- Mihre várunk, menjünk máhr. Nincs idő a bámészkodáshra.
- Monsieur Congrand. Az a férfi, a nővel, akik az előbb mentek ki az ajtón…
- Mi van velük?
- Rólunk beszéltek. Arról, hogy hányas szobában lakunk.
- Valóban? Vajon miéhrt? Ez éhrdekes. – gondolkodott el a francia, majd gyorsan a bejárathoz szaladt és Gonzaloék után nézett. Ekkor meglátta a lány arcát.
- De hisz ez Vivien Janics. Az a kis liba, aki Bhrazíliában megtalálta az andejo do infehrnot. Mit keres ez itt? Lehet, hogy…
- Akarja, hogy szemmel tartsam őket? – kérdezte Dingane.
- Igen, feltétlenül…