XX.

A durbani kikötőben Vivien és Gonzalo csak annyit tudtak meg Paul Hillardról, hogy lord Allerton intézője, és nem mellesleg az inasa is. Az ő dolga, hogy a lord és alapítványa nevében átvegye a külföldről hajón érkező adományokat, illetve a gyógyszereket, amik szintén a tengeren keresztül jutnak az országba. Nagyon precíz ember, és a vámosok még sosem tapasztaltak semmi gyanúsat körülötte.

Hát ezzel nem mentünk sokra. - sóhajtott Vivien, miután elindultak a kikötőből. - Jöhet a te javaslatod, miszerint elküldjük a gyógyszer adatait az ismerősödnek.
- Én már elküldtem. - válaszolta Higuaín.
- Ó, remek. - mosolygott Vivien. - Akkor mehetünk az étterembe a lordhoz? Kíváncsi vagyok rá, milyen ember.
- Menjünk, de rossz előérzetem van.
- Miért? Nyilvános helyen találkozunk vele. Mi baj történhet?
- Nem tudom. Valószínűleg semmi.
- Akkor induljunk.
Beszálltak a bérelt Fordba, és a belváros felé vették az irányt. Egy óra múlva Higuaín leparkolta a kocsit az étterem előtt, ahová a találkozót beszélték meg.
Beléptek az étterem ajtaján és az ültető hostesshez mentek.
- Odavezetem önöket a lordhoz. - mondta angolul a fehér blúzos hölgy, Vivienék pedig követték őt egy, a sarokban elkülönített asztalhoz. Lord Allerton két hatalmas méretű öltönyös férfi társaságában ült az asztalnál. Amikor Gonza és Vivien odaértek, felállt a helyéről és úgy köszöntötte őket. A két férfi felállt és úgy helyezkedtek el az asztal mellett, hogy kitakarják az eseményeket az étterem többi vendége elől. Vivienék kissé bizonytalanul leültek a helyükre.
- Doktor Vivien Janics. Örülök, hogy végre megismerhetem. És Önt is, señor Higuaín. Kérem bocsássa meg az akcentusomat. Igyekszem fejleszteni a spanyol tudásomat. - mondta a lord mosolyogva. Higuaín bólintott neki.
- Nos, Mr. Allerton, miért akart velünk találkozni? - tért a lényegre Vivien.
- Két okból is. - válaszolta a lord kis szünet után. - Az első természetesen a kórház. Meg akartam köszönni señor Higuaínnak, hogy adományával támogatta az intézményt.
- Nagyon szívesen. Ez igazán semmiség. - mosolygott az argentin.
- A kórház minden támogatónak nagyon örül. A fejlődő afrikai országokban hatalmas probléma az elégtelen orvosi ellátás. Ez alól a Dél-Afrikai Köztársaság sem kivétel. - folytatta Allerton.
- Igen, és ez anyagilag nyilván előnyös annak a gyógyszergyártó cégnek, amelyiknél Ön is részvényes. - vágta rá Vivien, mire Gonza az asztal alatt megszorította a lány kezét.
- Szóval ön úgy gondolja, hogy hasznot húzok abból, hogy gyógyszereket adok az umbogintwini-i kórháznak, doktor Janics?
- Nem így van? - kérdezett vissza Vivien, Gonza pedig egyre jobban szorította a kezét az asztal alatt, de a lány ezt figyelmen kívül hagyta.
- Miért lenne ez jó nekem, vagy a gyárnak? Hiszen a kórház olcsóbban jut hozzá azokhoz a gyógyszerekhez.
- De maguk baromi sokat keresnek azon, hogy nem hivatalosan tesztelik az új tablettákat, hanem behozzák Afrikába, és valódi betegeken próbálják ki őket, akik nem is tudnak róla, hogy kísérleti nyulak. Vagy tévedek? - emelte meg a hangját a lány, majd néhány másodpercig farkasszemet nézett e lorddal.
- Érdekes elmélet doktor nő. De nem sok alapja van. És az ön helyében én nem ártanám bele magam olyan dolgokba, amihez semmi közöm.
- Na jó, Mr. Allerton. Én nem szeretem a jó pofizást. Mi a másik ok, amiért látni akart minket? - dőlt hátra Vivien a székében, egyáltalán nem zavartatva attól, hogy az egyik izompacsirta mögötte áll.
- Rendben. Akkor elmondom azt is. - bólintott a lord. - Szóval, hallottam, hogy ön megtalálta a Princess Leila nevű hajót, ami kis híján négyszáz éve süllyedt el itt, Durban közelében. Engem érdekel a történelem. És bizonyos madarak csicseregték, hogy a hajónak van még egy titka. Egy bizonyos Tigris Trón.
- Szóval a madarak csicseregték? - nézett sokat sejtetően Vivien a lordra. - Szerintem ezt inkább egy varjú károgta, akit maga megbízott a hajó keresésével, és aki csődöt mondott.
- Ön sokat tud, doktor Janics. Igen, valóban megbíztam azt a franciát, de nem járt sikerrel. Ezért szeretném, ha most ön dolgozna nekem. Ha megtalálja a Tigris Trónt, és nekem adja, nem a múzeumnak, busásan megjutalmazom.
- Azt kell mondjam lord Allerton, Ön rossz helyen kopogtat. - válaszolta Vivien, immár nyugodt hangon. - Senkinek nem vagyok a bérence, én magamnak dolgozom. Azt hiszem már nincs miről beszélnünk egymással. - mondta, majd felállt, de az izompacsirta a vállánál fogva visszanyomta a helyére. Gonzalo fenyegetően nézett a férfira, aki erre félrehajtotta zakóját. A felöltő alatt láthatóvá vált egy revolver, mire Higuaín a száját húzva ült vissza a székre.
- Várjon,doktor Janics. Gondolja meg. - folytatta a lord.
- Nincs mit meggondolnom. Nem dolgozom bűnözőknek.
- Akkor viszont kénytelen leszek keményebben fellépni. Kérem, jöjjenek velem az egyik birtokomra. És csak semmi ellenállás, ha nem akarják, hogy ártatlan embereknek essen bántódása.

Azzal az angol kikérte a számlát, majd miután kifizette, felállt az asztaltól, és intett a két testőrnek,hogy észrevétlenül kísérjék mellette Vivient és Gonzalot. Ők ketten jobbnak látták, ha nem pattognak, hanem szót fogadnak.
A bérelt autót kénytelenek voltak az étterem előtt hagyni, és beszálltak a lord fekete terepjárójának hátsó ülésére. Melléjük ült az egyik testőr, a másik pedig vezetett. Allerton az anyósülésen foglalt helyet. A sötétített autó elhagyta a városhatárt, és még utána is több, mint két órát haladt, így a semmi közepén találták magukat a lord. A testőrök átkutatták a zsebeiket és a táskáikat, majd egy alagsori helységbe irányították őket.
- Estig gondolkodhat itt, doktor Janics. Remélem, hogy jobb belátásra tudom bírni. - mondta lord Allerton, majd otthagyta őket, az izompacsirták pedig kulcsra zárták az ajtót.
- Hát ez fasza. - mondta Gonzalo, majd leült a szobában található vaságyra.
Vivien végigjáratta a szemét a helyiségben. A falak fehérek voltak, az ágyon kívül semmilyen más bútordarab nem volt a szobában. Egy közepes méretű ablakon keresztül jutott be fény a helyiségbe, de ez is be volt rácsozva.
- Van ötleted, hogyan mászunk ki ebből a csávából? - kérdezte Gonza. - Vivien, meggondolatlan voltál, amikor nem bírtad tartani a szádat.
- Tényleg? - fordult felé a lány. - Mert úgy gondolod, hogy ha hallgatok, akkor nem ugyanitt kötünk ki? Jaj, Higuaín ne legyél már ennyire naiv. A lordnak az eredeti terve is az volt, hogy megbízzon engem, igazából szart ő a kórházra. Én pedig ugyanúgy nem vállaltam volna el. Szóval ugyanitt lyukadtunk volna ki. Az csak a hab a tortán, hogy rájött, a kis üzelmeiről is tudunk.
- Lehet. De most mit fogunk csinálni? Mi lenne, ha elvállalnád, és akkor próbálnánk megszökni?
- Egy pillanatra se hagyna magunkra. Most kell megpróbálnunk kijutni innen. - válaszolta a lány, miközben kinyitotta az ablakot, és a rácsokat vizsgálgatta.
- Akkor hívd Supermant, hogy feszítse szét a rácsokat, mert most az én találékonyságom is kimerült.
- Azt hittem te vagy Super Pipita. - nevetett a lány.
- Csak a focipályán. - mondta Higuaín, majd hátradőlt az ágyon, ami nyikorogni kezdett alatta.
Vivien a hang hallatán hátranézett, majd vakargatni kezdte az állát. Hirtelen eszébe jutott valami. Odaszaladt Gonzalohoz és felállította az ágyról a meglepett arcot vágó focistát, majd elkezdte forgatni a matracot. Néhány perc múlva ravasz mosoly jelent meg az arcán.
- Mit találtál ki? - kérdezte az argentin.
- Mégis Super Pipita vagy. Te juttattad eszembe a dolgot. De szükségem van az izmaidra.
- Jó, de minek?
- Megtartom a matracot, te meg leakasztod az egyik ágyrúgót a helyéről, rendben? - nézett rá a lány, majd megfogta az ágybetétet és magasra húzta, hogy Gonza hozzáférjen a rúgóhoz. A focista vállat vont, majd néhány perc ügyeskedés után leakasztotta a vastag fémet a helyéről, és Vivien felé nyújtotta.
- Tessék, de mire kell ez?
- Ne add ide nekem, mert te vagy az erősebb. - válaszolta a lány, majd visszaigazította az ágyat, és az ablakhoz húzta Gonzalot. - Nézd a rácsokat. Az ablak betonszegélyébe vannak beágyazva. De ahogy nézem, ez nem túl jó minőségű beton, és eléggé el van hanyagolva. A rúgó elég erős ahhoz, hogy megpróbáljuk kiásni a betonból a rácsot. Érted? Reméljük nincs túl mélyen.
- Értem. - mosolygott Higuaín. - Ez jó ötlet. - bólintott, majd azonnal piszkálni kezdte a szegélyt a rács tövénél.
- Szólj, ha elfáradtál, leváltalak. - mondta a lány, miközben szemmel tartotta az ajtót.
Két óra múlva Gonzalo kivette az első rácsot az ablakból és félretette.
- Na?Haladunk, mi? - mosolygott, és megforgatta a csuklóját.
- Igen, most add ide, csinálom tovább. Pihentesd a kezed. - válaszolta Vivien.
Újabb két óra elteltével Vivien is kivett egy rácsot, és így már elég nagy volt a hely, hogy egyenként kiférjenek az ablakon.
- Na húzzunk innen, mielőtt beesteledik, és Allerton megjön a válaszodért. - mondta az argentin, majd kimászott az ablakon, Vivien pedig kidobta a táskákat és ő is utánament.
A kőkerítéshez osontak. Gonza segített Viviennek felmászni rá, majd ő is felkapaszkodott a tetejére, és a másik oldalon talpra érkeztek. Körülnéztek, és mivel nem láttak senkit, futásnak eredtek a pusztaság felé.
- Hát, Vivien, melletted nem puhulok el az uborkaszezon alatt. - mondta Gonzalo lihegve, mikor már legalább húsz perce futottak a semmi közepén, és a birtok is eltűnt a láthatárról.
- Nézd a jó oldalát. Te leszel a legedzettebb a felkészülési meccseken. Az edző imádni fog.
- Az tuti. Mekkora mázlink volt ezzel a rúgós dologgal. Okos vagy.
- Neked köszönhetem. Nyikorgott alattad az ágy. - válaszolta a lány.
Még tíz percig futottak, amikor végre megálltak kicsit pihenni.
- Szerinted elég távol vagyunk? - kérdezte Gonza lihegve.
- Nem tudom. Remélem. Azért gyalogoljunk tovább. Hamarosan sötét lesz. Kéne találni valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat.
- Az a baj, hogy fogalmunk sincs, hol is vagyunk.
- Valahol Durbantől Észak-Nyugatra. De nem tudom, hogy hol. - válaszolta Vivien, majd ránézett a focistára. - Megint belerántottalak a szarba. Undorító vagyok. Nem vagyok én neked való. Meg senkinek sem. Mindenkire csak a bajt hozom. Annyira sajnálom. De ígérem neked, hogy megmentelek, aztán pedig leszállok rólad. Gondolom ezek után már te is ezt szeretnéd.
- Állítsd le magad Vivien. - szólt rá Gonza a lányra, majd a két vállánál fogva megragadta. - Most jól figyelj rám. Nem szorítottál pisztolyt a fejemhez, hogy jöjjek veled. Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Mert veled akarok lenni. Tudtam, hogy mit vállalok veled és ezzel az egésszel. Megtapasztaltam Brazíliában. Felnőtt férfi vagyok, aki el tudja dönteni, hogy mit akar. Szeretlek Vivien. Ezt már megbeszéltük. Mi lenne, ha te is szeretnél engem annyira, hogy nem ócsárolod magadat, mert nekem ezt borzasztó hallgatni. - fejezte be, majd elengedte a lányt, de még mindig fogva tartotta őt a tekintetével. Vivien szó nélkül bámult rá, aztán mégis megtörte a csendet.
- Sajnálom. Én csak féltelek, és rossz érzés, hogy megint miattam kerültél bajba. Hazamehettünk volna, miután meglett a hajó, de én többet akartam. Rács mögé juttatni Allerton, megtalálni a trónt. Az önfejűségem miatt vagyunk itt.
- Azért vagyunk itt, mert Allerton egy bűnöző. Te csak igazságot akartál. Nem te vagy érte a hibás, hogy ő bezárt minket. - válaszolta Gonzalo, majd megölelte a lányt. - Ezt is túléljük, ne aggódj. De ehhez szükség van arra, hogy megnyugodj, és használd azt az okos fejedet, rendben?
- Jó. - bólogatott Vivien.
- Remek. Szeretsz engem?
- Igen, persze.
- Én is téged. Ezért fogjuk ezt is túlélni. - mosolygott Gonzalo.
Körülnéztek a látóhatáron. A Nap már lemenőben volt, és vörösre festette a kietlen tájat. Épületnek nyomát sem látták, de még fa is csak néhány volt a távolban. Összenéztek, majd nekivágtak a pusztaságnak...

XIX.

Gonzalo és Vivien a múzeumigazgató irodájában voltak. Az igazgató elismerő szavai után átnyújtotta az öt számjegyű összegről szóló csekket Viviennek.
- Remélem elégedett a honoráriummal doktor Janics. - fűzte hozzá.
- Igen, természetesen. És nagyon köszönöm, Ön igazán nagylelkű. - bólogatott Vivien.
- Mi köszönjük. Fantasztikus munkát végzett. - mondta az igazgató, majd elköszöntek, és Gonzaloék kiléptek a múzeum előcsarnokába. A kijárat felé tartottak, mikor ismerős alakokba botlottak. Congrand és Dingane éppen akkor léptek be a múzeum bejáratán. Vivien igyekezett kikerülni őket, de a francia utána szólt.
- Doktohr Janics?
A lány Gonzaloval együtt hátrafordult, és mosolyt erőltettek az arcukra.
- Parancsoljon. - mondta Vivien, mint aki nem ismeri fel a francia régészt.
- Doktohr Vivien Janics, ugyebáhr. - állt meg a páros előtt Congrand és segítője.
- Igen, én vagyok az.
- Én pedig Piehrre Conghrand vagyok, bizonyára hallott már rólam.
- Ó, hogyne. - csapott a homlokára a lány. - Nagyon örülök, monsieur Congrand. - mondta, majd Dingane felé is bólintott egyet, aki viszonozta a gesztust. A dél-afrikai fiú ezután Higuaínt kezdte bámulni, aki már megtanulta kezelni az ilyen szituációkat, és kedvesen fordult felé.
- Gonzalo Higuaín vagyok, én is örvendek. Te is régész doktor vagy, mint monsieur Congrand?
- Nem. - rázta meg a fejét a fiú. - Én a professzor úr személyi testőre vagyok.
- Ó, értem. - bólintott Gonzalo.
Dingane arcán halvány mosoly jelent meg.
- Drukkoltam a hazájának a világbajnokságon, miután az én csapatom kiesett. - mondta és kicsit zavarba jött.
- Ez kedves, köszönöm. Dél-afrikai vagy?
- Igen, itt születtem, de Franciaországban nőttem fel. Azért még mindig a Bafanának szurkolok.
- Világos. Tshabalala nagy gólt lőtt Mexikó ellen. - jegyezte meg elismerően Gonza.
- Na jó, Dingane, elég a fecsegésből, hozz inkább nekem egy kávét. - mondta Congrand, Dingane pedig meghajolt és sarkon fordult a büfé felé. - Nos, csak azéhrt állítottam meg, doktohr Janics, mehrt hallottam, hogy ön találta meg Sihr James Fhrank elsüllyedt hajóját.
- Igen, valóban. Ma délután bukkantam rá három nap kutatás után. Azt hiszem erre büszke lehetek, elég gyors volt.
- Igen, valóban. - húzta el a száját egy pillanatra a francia, de aztán újra kedvességet színlelt. - És lehet tudni valamit a kutatómunka hrészleteihről?
- Nos, a múzeumigazgató urat tájékoztattam néhány dologról, ha őt megkérdezi, nyilván felvilágosítással fog szolgálni.
- Éhrtem. És most elutazik Dél-Afhrikából? - kíváncsiskodott tovább Congrand.
- Nem, egyelőre még nem. Még pihenünk egy kicsit Gonzaloval. - válaszolta Vivien.
- Ó, éhrtem. Akkohr én nem is tahrtom fel önöket tovább. Még egyszehr ghratulálok. Kiváló teljesítmény egy olyan fiatal hrégésztől, aki még most gyűjti a tapasztalatait. - jegyezte meg kissé lebecsmérlően Congrand.
- Köszönöm az elismerést. Szerencse, hogy a régi, tapasztalt kutatókat lassan felváltják a fiatalok, akik jobban bírják a tempót. - vágott vissza mosolyogva Vivien, majd Gonzaloval együtt faképnél hagyták a dühös arcot vágó franciát.
- Ez a bajszos kis seggdugó az agyamra megy. - mondta idegesen Vivien, és szinte rohanva hagyta el a múzeumot.
- Ugyan máhr doktohr Janics. Csak a tapasztalatlan fiatal hrégészek foglalkoznak azzal, mit mond egy kis fhranszia mitughrász. - mondta Gonzalo fontoskodó arcot vágva, és közben utánozta Congrand kiejtését, mire Vivien nevetni kezdett.
- Igazad van. Szarok rá. Megtaláltam a hajót, és megelőztem őt. Viszont a Tigris Trón még miondig kérdés. És én nem szeretem a megválaszolatlan kérdéseket. Tovább kell olvasnom Sir James naplóját. Az az érzésem, hogy ő tudta, hol van a trón. Ráadásul még itt van a gyógyszerügy is.
- Ok, akkor a trónnal kapcsolatban a legfontosabb támpont a napló. De a gyógyszer dologgal kapcsolatban? Hogy akarsz bármit is kideríteni erről a Paul Hillardról? - kérdezte Gonzalo.
- Nem tudom. Talán utánanézhetnénk az interneten Allerton alapítványának. Talán van fent valami az alkalmazottakról, akik neki dolgoznak. Esetleg Hillard is közöttük van. - tanakodott Vivien.
- Nem rossz kiindulópont. De nekem van egy még jobb ötletem. - mosolygott Higuaín.
- Micsoda?
- A szállítólevélen, amit találtál, rajta van, hogy melyik kikötőbe érkezett az a gyógyszerszállítmány?
- Igen, azt hiszem. - bólogatott Vivien. - De miért?
- Érdeklődhetnénk ott is. A neten van néhány személytelen adat, de ha olyan embert kérdezel, aki már találkozott ezzel a Hillarddal, akkor többet tudhatsz meg róla.
- Ez nagyon jó ötlet. - válaszolta elismerően Vivien. - Aranyapám, tele vagy meglepetésekkel. Nem tudtam, hogy egy Sherlock Holmes járok.
- Máhr megbocsáss, de én Hehrcule Poihrot vagyok. - utánozta újra Higuaín Congrandt.
- Lökött. - nevetett Vivien. - Egyébként is. Hehrcule Poihrot belga.
Mindkettejükből kitört a röhögés és tovább folytatták a francia imitálását, amíg a bérelt kocsijukhoz értek.



- Szeretném, ha ezt megmagyarázná, monsieur Congrand. - járkált fel-alá Allerton a nappalijában, a francia pedig zavartan állt a helyiség ajtajában. Mellette Dingane szoborarccal.
- Mr. Allehrton, a lány egyszerűen megelőzött engem. De azéhrt nincs még veszve minden. A legéhrtékesebb dolgot még nem találta meg.
- A Tigris Trónt, igen, tudok róla.
- A lánynak egyszehrűen szehrencséje volt. Még egyszehr nem lesz.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos. Talán őt kellett volna megkeresnem ezzel a megbízatással.
- Nem uhram, higgye el, hogy még egyszehr nem győzhet le ez a kis fhruska. A thrónt megtalálom, és szállítom önnek. Két napon belül.
- Jól van. Adok magának még egy esélyt. - mondta Allerton rövid gondolkodás után. - De egy másik feladata is lesz. Ez a Vivien Janics a focista udvarlójával együtt Umbogintwini kórházában járt ma délelőtt. Állítólag élénken érdeklődött utánam és az alapítvány után. Ez nekem nem tetszik. Az ilyen kíváncsiskodókkal mindig baj van.
- És mit akahr tenni, Mr. Allehrton? - kérdezte Congrand, de már sejtette, hogy mi lesz az angol válasza.
- Tűnjön balesetnek...

Már besötétedett, mire Gonzaloék Durbanből visszaértek Umbogintwinibe, a panzióba. Felmentek a szobájukba, majd egy gyors zuhany után bedőltek az ágyba.
- Annyira fáradt vagyok, hogy nincs már erő a végtagjaimban. - mondta Vivien.

Azért annyira még van, hogy megölelj? - kérdezte Higuaín, majd rátámasztotta az állát a lány mellkasára. Vivien elmosolyodott, átkarolta a focista nyakát és egy puszit nyomott az orrára.
- Köszönöm, hogy velem voltál azokban a csodás pillanatokban, mikor megtaláltuk a hajót.
- Köszönöm, hogy veled lehettem, és részem lehetett mindebben. - válaszolta Gonza. - Most már valóban értem, mit érzel, amikor rátalálsz valamire, ami a történelem része. Ez a nap fantasztikus volt, sosem fogom elfelejteni. Ráadásul kerestél százezer amcsi dollárt. Nem semmi.
- Ahhoz képest, amennyi bevételük lesz a leletekből, meg a kiállításokból, ez elenyésző összeg a múzeum számára, hidd el. De engem ez nem érdekel. Sosem a pénzért csináltam. Csak azért kell a pénz, hogy újabb kutatásba kezdjek.
- Tudom. - bólintott Higuaín.
Kis szünet állt be a beszélgetésben és mindketten a gondolataikba merültek egy pillanatra. Aztán Vivien szakította meg a csendet.
- Amíg a hajón hívtad a múzeumot, történt valami. De ígérd meg, hogy nem nézel őrültnek, ha meghallod.
- Megígérem, de mi történt? - kérdezte a focista.
- Ahogy a hajó végében ültem, megjelent előttem Ben. Szinte áttetsző volt, és mosolygott rám. Azt suttogtam neki, hogy megtaláltuk, mire tovább mosolygott. Aztán rád nézett, bólintott egyet és eltűnt.
- Értem. - mondta komoly arccal Higuaín.
- Tudom, hogy furcsán hangzik, de azt hiszem eddig vigyázott rám. Mostantól viszont nem fog.
- Nem fog?
- Nem. Mert átadott engem neked. - suttogta Vivien és könnyek szöktek a szemébe.
- Ezért bólintott?
- Igen.
Higuaín egy másodpercig hallgatott, majd letörölte a könnycseppeket a lány arcáról.
- Nos, akkor itt az ideje, hogy átvegyem tőle ezt a feladatot. - válaszolta, majd a két karját becsúsztatta Vivien háta alá és megcsókolta őt. Aztán elhelyezkedtek az takaró alatt, a lány pedig ráfeküdt Gonzalo mellkasára, és elaludtak.



Másnap reggel Vivien még az igazak álmát aludta, mikor Gonzalo már felébredt. Óvatosan megpuszilta a lányt, majd kicsusszant az ágyból és felöltözött. Elment a panzió melletti kis kávézóba, és cappuccinoval meg szendviccsel tért vissza. Mikor újra felért a szobába, Vivien már ébren volt, és a naplót olvasgatta.
- Buenos días. - lépett oda hozzá Higuaín és megcsókolta. - hoztam reggelit. - mondta, majd Vivien kezébe nyomott egy szendvicset, és egy papírpoharas cappuccinot is a lány keze ügyébe tett.
- Buenos días. - válaszolta a lány mosolyogva.
- Ezt a recepción hagyta valaki. - nyújtott át Gonza Viviennek egy fehér borítékot.
A lány kinyitotta és kivette belőle a levélpapírt. Elolvasta, majd Higuaínra pillantott.
- Aranyapám, el fogsz ájulni. Allerton hagyott nekünk üzenetet. Azt írja, hogy hallott a kórház iránt tanúsított érdeklődésünkről, és szívesen találkozna velünk. Hagyott egy telefonszámot, amin elérhetjük.
- Ezek szerint kicsaltuk az oroszlánt a barlangjából?
- Nagyon úgy tűnik. - bólogatott Vivien.
- És most?
- Hát találkozunk vele! - mondta a lány határozottan.
- Na de hol és mikor?
- Ma délelőtt visszamegyünk Durbanbe, és érdeklődünk a kikötőben Hillard felől, ahogy mondtad. Délután pedig találkozunk a lorddal mondjuk egy étteremben. Mit szólsz?

- Ahogy gondolod. De azért legyünk óvatosak. - válaszolta Higuaín.
- Rendben. Akkor felhívom...

XVIII.

Gonzalo, Vivien és a kórház igazgatója együtt léptek ki a vezetői iroda ajtaján.
- Köszönjük, hogy körbevezetett minket a kórházban, señor Mabhida. - mondta Gonza az igazgató felé fordulva.
- Megtiszteltetés, hogy Ön é s a kedves barátnője meglátogattak minket. A nagylelkű adományért pedig külön hálásak vagyunk. Minden cent hatalmas segítség a betegeknek.
- Vannak még támogatóik? - kérdezte Vivien, Allerton felé terelve a beszélgetés irányát.
- Igen, egy gazdag angol, aki Durbanben él. A neve Lord Arthur Allerton. Többek között a gyógyszerkereskedelemben vannak érdekeltségei. Van egy alapítványa, amin keresztül havonta támogat minket. Eznekívül olcsóbban kapunk gyógyszereket is a segítségével.
- Remek ember lehet ez a lord. - mosolygott Vivien, de a hangjában megbúvó cinizmust csak Higuaín vette észre.
- Nos, segít nekünk. Mi pedig cserébe tőle szerezzük be a gyógyszerkészletünk nagy részét.
- Természetesen. - bólogatott Vivien és tovább faggatózott. - feltűnt, hogy sok gyerek várakozik vizsgálatra rubeolás kiütésekkel.
- Igen, sajnos néhány hónapja felütötte a fejét a járvány. Lord Allerton közbenjárásával tudtunk beszerezni elegendő lázcsillapító és gyulladáscsökkentő gyógyszert, de a gyerekek valamiért nehezen gyógyulnak. Igyekeztünk minél több gyereknek védőoltást is adni, de ennek ellenére sok a megbetegedés. Még vizsgáljuk, hogy mi lehet az oka, de furcsa tünetek is felmerülnek, amelyek egyébként nem jellemzőek a rubeolára. Például a hányás.
- Valóban? És nem lehet, hogy az a gyógyszer mellékhatása?
- Nem tartom valószínűnek. Természetesen ezt is igyekszünk megvizsgálni lehetőségeinkhez mérten, de én nem hiszem. Hiszen a lordtól csak bevizsgált gyógyszereket kapunk, és ez a mellékhatásuk nem ismeretes.
- Hát persze. Ezt nem kétlem. -bólogatott Vivien.
- Señor Higuaín, lehetne még egy kérésem? - nézett az igazgató a focistára.
- Mondja csak.
- A kórház dogozói és a gyerekek örülnének néhány közös csoportképnek egy ilyen híres focistával. Lehet róla szó?

Hát hogyne. Szívesen. - mosolygott Gonzalo.
- Akkor ti menjetek csak fotózkodni, én pedig addig megkeresem a női szakaszt. - veregette meg Vivien a két férfi vállát.
- A folyosó végén jobbra a negyedik ajtó. Az a személyzeti mosdó. - igazította el a doktor.
- Köszönöm. - mondta Vivien, majd elindult a mutatott irányba.
- Gonzalo és a doktor a kórtermek felé vették az irányt, és amikor eltűntek az egyik ajtó mögött, a lány visszafordult a folyosóról. Lement az alagsorba, és ott hamar megtalálta a gyógyszerraktárat. Elővette a kulcsot a zsebéből, amit akkor csent el, mikor Gonzalo és doktor Mabhida a kórház pontos nevét egyeztették a csekk helyes kitöltéséhez. Kinyitotta a raktárajtót és belépett a hűvös helyiségbe. Azonnal az iratszekrényhez ment és kutakodni kezdett. Megtalálta a kórházi gyógyszerlistát, és kikereste rajta azt, amit a rubeola kezelésére használnak. Elvett egyet a lista másolatai közül, majd tovább kutakodott. Egis felkeltette az érdeklődését. Szerencsére mindenből készített másolatot a titkárnő, így ebből a dokumentumból is. Vivien elvett egyet. Ekkor hangokat hallott a folyosón. Az egyik polcon megtalálta a gyulladáscsökkentőt, és abból is magához vett egy dobozzal, majd az ajtóhoz lopakodott és óvatosan kinézett rajta. Mivel addigra már senkit nem látott, összehajtogatta a papírokat, és a gyógyszerrel együtt a táskájába rejtette őket, majd kilépett a raktárból, és gondosan visszazárta az ajtót. Felsietett a lépcsőn és újra a földszinten találta magát. Megkereste Gonzaloékat. Az argentin éppen a gipszelőben fényképezkedett néhány kisgyerekkel, akiket a törött kezük, vagy lábuk miatt kezeltek éppen. Az egyik bőszen mutogatta Gonzalonak, hogy ő bizony focizás közben törte el a hüvelykujját, amikor ráesett. Vivien megállt az ajtóban és mosolyogva nézte, ahogy Gonzán csüngenek a gyerekek, ő pedig mindenkinek aláírást osztogat, és a nyelvi nehézségek ellenére igyekszik kommunikálni velük.
Félóra múlva elköszöntek mindenkitől és visszamentek a panzióba. Útközben Gonzalo kifaggatta Vivient.
- Nos, Miss Marple, hol voltál pisilés helyett?
A lány ránézett, és közben próbálta leplezni a ravasz vigyort, ami kiragadt az arcára, de nem sikerült.
- Honnan tudod, hogy nem a mosdóban voltam? - kérdezett vissza.
- Jaj, Vivien. Az egy dolog, hogy még nem régóta járunk, de ezt a sunyin mosolygó arcodat már felismerem. Egyébként meg miért csúsztattál volna egy kulcsot doktor Mabhida köpenyzsebébe, mikor búcsúzásképpen megölelted?
- Szerinted ő is észrevette? - húzta el a száját Vivien.
- Nem hiszem. Ahogy azt sem, amikor elloptad az irodájából. - rázta meg a fejét Higuaín.
- Akkor jó. - fújta ki a levegőt a lány. - Te viszont úgy látom szemmel tartasz.
- Igen, mert jobb, ha tudok minden lépésedről, nehogy bajba kerülj.
- Úgyis elmondtam volna neked.
- Azt nem kétlem. Na ki vele, mit találtál?
- Na ezt figyeld. - mondta Vivien, és előszedte a táskájából a papírokat és a gyógyszert. - Ez az a gyulladáscsökkentő, amiről a doki beszélt. Szerintem ez okozza náluk a hányást, pedig nem szerepel a mellékhatások között. Ez pedig egy lista az összes gyógyszerről, amit a kórházban használnak. Na és itt van ez a másik lista. Nézd! - dugta oda a papírt a lány Gonzalo orra alá.
- Ha jól látom, ez a szállítólevél. - forgatta az iratot az argentin.
- Igen. Nézd a harmadik sort.
- Paul Hillard? Az meg ki a tököm?
- Szerintem Allerton jobbkeze. Ez fontos nekünk. Allertonról nehezen találnánk bármit is, de ha ez a Hilard intézi az ügyeit, őt nagyobb eséllyel kaphatjuk el. Ha ellene találunk bizonyítékot, hátha köpne a lordról is.
- Uhh, Vivien, ez nehéz ügy. És mi van, ha ez a Paul Hillard nem tudja, hogy piszkos dolgokban vesz részt?
- De egy próbát megér. - mosolygott a lány.
- Na jó, figyelj. Alkut ajánlok.
- Jaj ne, Gonza.
- Hallgass végig. - mondta határozottan Higuaín, mikor megálltak a panzió bejáratánál. - Utánanézünk ennek a Hillard nevű muksónak, de ha nem találunk semmit, akkor felhagysz ezzel a dologgal.
- Gonzalo, ez az alku nem tetszik nekem. - tette csípőre a kezét Vivien.
- De még nem mondtam végig doktornő, úgyhogy várjál. - parancsolt rá az argentin. - Szóval amíg utánanézünk Hillardnak, elküldjük a gyógyszer nevét és adatait egy ismerősömnek, aki szekértő a témában, és olyan információkat is meg tud szerezni, amit egy átlagos orvos nem. Ha gáz van a tablettákkal, ő majd küld róla hivatalos véleményt. Jó lesz így?
- Rendben van. - mondta lehangoltan a lány.
- Szuper. Hány óra van?
- Délelőtt tizenegy. - nézett Vivien a karórájára.
- Akkor most eszünk valamit a szobánkban, aztán szeretkezünk egy jót, és olyan fél kettő körül megint kihajózhatunk, mert úgy érzem, hogy ma délután valami irtó fontosat fogunk találni. - vázolta fel mosolyogva a tervét Higuaín, majd átkarolta a meglepett arcot vágó lány vállát, és a recepcióról elkérve a kulcsot, felmentek a szobájukba. Gyorsan rendeltek két adag steaket, és miután elfogyasztották, Gonzalo elpakolta a papírdobozokat, Vivien pedig elhelyezkedett az ágyon, és elővette Sir James Frank naplóját, hogy tovább olvassa.

„1621. április 27.-e
Hatalmas vihar dúl a tengeren. A hajó kisebb léket kapott egy zátonyon, de a matrózok szerencsére meg tudták javítani. A fiú, akit felvettünk a fedélzetre, kétheti tudatlanság után végre magához tért. Kifaggattam, kiderült, hogy a Szundaran családnál szolgált, és amikor néhány hónapra át akartak jönni Afrikába, az ő hajójuk is léket kapott és elsüllyedt. Egyedül ő élte túl, mert volt ideje felkapaszkodni az árbóc tetejére, aztán pedig beszállni a csónakba. A vízen hánykolódva még meglátta a családfőt a címerrel a nyakában, és mivel a gazdájának ez olyan fontos volt, magához vette, nehogy a tenger martalékává váljon a medál is. Azt mondta, csak annyit tud, hogy valaminek a kulcsa...”
Vivien belemélyedt az olvasásba, és csak akkor eszmélt fel, amikor az időközben visszatérő Gonzalo tenyerét megérezte a vádliján. Az argentin felmászott az ágyra, és közben a lány belső combját puszilgatta.
- Na, Higuaín. - nevetett Vivien. - A naplót akarom olvasni. Most derült ki, hogy mi van a medállal és a hajótörött fiúval. - mondta, de közben tovább nevetett, mert a focista ajkai már a hasánál jártak. Gonza Felnézett, majd kivette a naplót Vivien kezéből és óvatosan, nehogy baja legyen, letette az ágy mellé a földre.
- Az az iromány majdnem négyszáz évet várt a tenger fenekén, hogy alaki megtalálja. Én viszont négy percet se bírok ki, annyira vágyom rád, szóval az olvasgatást most elhalasztjuk, kicsi doktornőm. - mondta, majd a lány fölé hajolt és megcsókolta.
- De mi van, ha a következő fejezetben már van valami a Tigris Trónról és... - magyarázott bele a csókba Vivien, de közben megérezte az argentin ujjait a legérzékenyebb pontján, és borzongás futott végig a testén. - Szemét perverz disznó. - mondta sértődést színlelve.
- Nem, Gonzalo Gerardo Higuaín. - válaszolta a focista huncut mosollyal, és megszabadította Vivient a pólójától, hogy érezhesse a lány bőrét a sajátján...




Délután újrakihajóztak, hogy ismét lemerüljenek a tenger mélyére. Egyre távolabb haladtak a parttól a terület feltérképezése közben.
- Folytassuk ezen a helyen. Nincs messze az árboctól, amit tegnap találtunk. - mondta Vivien, Gonza pedig bólintott és leállította a motorcsónakot. Beöltöztek, majd a vízbe ugrottak. Körülbelül egy óra kutatás után még semmit sem találtak, így feljöttek, hogy pihenjenek egy kicsit, és ellenőrizzék az oxigénpalackokat.
- A térkép szerint a hajó tizenöt kilométerre innen süllyedt el. Ha a számításaim helyesek, akkor az áramlatok idáig sodorták, és a főárbocot is megtaláltuk. Hol lehet? - dörzsölgette a homlokát Vivien.
- Nem lehet, hogy mélyebben van? Talán nem merültünk le eléggé.
- Nem tudom, a francba is. Az a nyomorult francia ránk fog találni.
- Nyugi, bonita, megtalálod a hajót. Gyere, menjünk vissza a víz alá. - biztatta Higuaín, Vivien pedig bólintott egyet, majd újra felvették a palackokat, és beugrottak a vízbe.
Körülbelül félóra múlva a lány észrevett valamit, és vadul integetni kezdett Gonzának, aki a mutatott irányba nézett. Egy víz alatti barlang szája felé úsztak. Mikor odaértek, óvatosan közelítették meg a bejáratát, vigyázva, nehogy valami veszélyes tengeri ragadozóval találják szembe magukat. Mindketten világítottak a fejükre szerelt víz alatti lámpával, és lassan beúsztak a barlang belsejébe. Belül hatalmas tér volt, olyan, ami kívülről nem is tűnt fel, és mintha egyre lejjebb haladtak volna a tenger mélye felé. Egyszer csak Gonzalo valami csillogóra lett figyelmes a homok alatt. Odaúszott, majd elkezdte kiásni a tárgyat. Néhány másodperc múlva egy aranyrudat tartott a kezében. Először csak nézte, és szépen lassan ő maga is megértette, milyen érzés a régészeknek ha megtalálják, amit keresnek. Eszeveszettül integetni kezdett Viviennek, aki gyorsan mellé úszott. Egymásra néztek a búvárszemüvegen keresztül, majd elkezdtek kézzel ásni a környező homokban, és egyre több aranyrudat találtak, illetve egy ládát, tele drágakövekkel. Még beljebb úsztak a barlangban és ekkor olyan látvány tárult eléjük, amitől Gonzalonak tágra nyílt, Viviennek pedig könnybe lábadt a szeme. A Princess Leila négyszáz éve a tenger fenekén heverő roncsa az oldalára fordulva, de még így is méltóságteljesen feküdt előttük a víz alatti félhomályban. Óvatosan, de amennyire csak lehet, megközelítették a hajót, és ekkor újabb két ládát pillantottak meg. Úgy gondolták, eleget láttak és ennyi már elég, hogy értesítsék a durbani múzeumot. Vissza akartak úszni a felszínre, de ekkor Vivien még valamit észrevett, ami félig kikandikált a homok alól. Kiásta, és nem hitt a szemének. A Szundaran család medálját tartotta a kezében. Megmutatta Gonzalonak, majd felúsztak a vízfelszínre és bemásztak a csónakba. Gyorsan leöltöztek és kicsit megszárítkoztak néhány törülköző segítségével. Gonza odalépett a lányhoz, egymás szemébe néztek, majd szorosan átölelték egymást.
- Nem hiszem el, megtaláltuk. - sírta el magát Vivien az argentin vállába temetve az arcát.
- Igen, megtaláltuk. Már értem ezt az érzést. Fantasztikus. Te pedig zseniális vagy.
- Te meg egy látnok vagy. - válaszolta Vivien. - Ma tényleg valami fontosra bukkantunk. Magára a Leilára.
- A mobilomról gyorsan telefonálok a múzeumnak, és megadom a koordinátáinkat, hogy jöjjenek ide. - engedte el Higuaín a lányt.
- Jól van. - bólintott Vivien, majd leroskadt a csónak egyik végébe, és csak bámult maga elé. A történelem illata újra betöltötte a levegőt körülötte és annyira elbódította, hogy forgott vele a világ. Talán még hallucinált is, mert amikor felnézett, hirtelen Ben áttetsző alakja ült mellette és mosolygott rá. Vivien nem ijedt meg, hanem visszamosolygott és odasuttogta a fiúnak: „Megtaláltuk.” Ben csak mosolygott, majd ránézett az izgatottan telefonáló Gonzalora és bólintott egyet. Aztán eltűnt, mintha ott sem lett volna. Pedig Vivien tudta, hogy ott volt. A lelke jelen volt, és ő is vigyázott rájuk. A lány azt is tudta, mit jelent a bólintás. Beleegyezést...
Vivien magához tért, és eszébe jutott a medál, amit a csónak aljába tett be, amíg elöltöztek. Most újra elővette és a tenyerébe fogta. Mutatóujjával letisztította róla a sarat, majd nézegetni kezdte. Gonzalo mellé ült, átkarolta a vállát, és adott egy puszit a lány arcára.
- Hamarosan itt vannak a múzeumból.
- Nézd ezt. - mutatta felé Vivien a medált.
- Tudom. A hajót megtaláltuk, de ezzel még nincs vége...

XVII.

Másnap újra napos idő köszöntött rájuk, így Vivien és Gonza megint kihajóztak. Dingane kifigyelte őket, és megvárta, amíg elhagyták a szobájukat. Ezután azonnal az ajtóhoz ment és feltörte a zárat. Belépett a szobába és először a szekrényt vette célba. Átnézte a fiókokat, de sem a térképet, sem a naplót nem találta. Ezután a ruhák között keresgélt és sikerrel is járt. A térkép néhány póló alatt volt egy borítékba rejtve. Dingane elrakta, majd tovább kutatott, hátha arra a bizonyos naplóra is rálel, de ekkor lépteket hallott a folyosón. Visszarendezte a dolgokat a helyükre, majd kinyitotta az ablakot, és kiugrott. A virágágyásban landolt. Gyorsan felkelt és már indult is a főnökéhez, aki egy étteremben várta őt.
- Megtaláltad? - kérdezte Congrand izgatottan.
- Oui, monsieur. - bólintott Dingane, és átnyújtotta a borítékot. Congrand óvatosan vette ki belőle a térképet, és alaposan megnézte.
- Igen, ez az. Véghre. Dingane azonnal csomagolj és fizess a panzióban. Itt hagyjuk ezt a pohros helyet és visszamegyünk Duhrbanbe. Lohrd Allehrton elégedett lesz, ha meglátja, hogy megszehreztük a téhrképet. - adta ki az utasítást Congrand, majd visszaindultak a panzióba.



Gonzalo éppen a búvárruháját húzta magára, míg Vivien már készen volt, és éppen a térképet tanulmányozta.
- Jól kitaláltad, hogy hamisítsunk egy rajzot Congrandnak. - mondta mosolyogva Gonza.
- Igen, és elég jól sikerült, szóval azt hiszem tényleg több száz évesnek néz ki. Pár apróságot megváltoztattam rajta, ami kicsit más irányba tereli a kutatásukat. Remélem ezzel nyertünk egy kis időt. Azt hiszem visszamennek Durbanbe.
- Az lehet. A franciának nem való Umbogintwini. Egy durbani luxusszálloda jobban fekszik a kényes ízlésének. - nevetett az argentin. Vivien odalépett hozzá, megölelte és egy hosszú puszit nyomott a szájára. - Ezt most miért kaptam? - nézett rá Gonza csodálkozva.
- Hát mert végre jól mondtad ki a falu nevét. - válaszolta Vivien vigyorogva, és megpaskolta a focista arcát. - Szeretlek aranyapám.
- Én is, főleg amikor ilyeneket csinálsz. Ha ez a jutalom, bemagolom a teljes durbani telefonkönyvet.
- Azt megnézném. Na gyere, nézzünk a tenger fenekére.
Felrakták egymás hátára az oxigénpalackokat és beugrottak a vízbe. Körülbelül fél óra kutatás után Gonzalo hevesen integetni kezdett Viviennek, aki azonnal az argentin mellé úszott. Gonza egy távoli pontra mutatott, ahol egy függőlegesen álló korhadt farudat pillantottak meg. Óvatosan közelebb merészkedtek, és megvizsgálták a rudat, ami közelebbről bizony már elég hatalmas volt. Vivien még közelebb ment hozzá, hogy megérinthesse. A lány megpróbálta megmozdítani, de a faoszlop ekkor dőlni kezdett felé. Vivien el akart úszni, de a lábára egy hínár tekeredett, ami meggátolta a mozgásban. Gonzalo gyorsan odaúszott, kiszabadította a lány bokáját, majd gyorsan arrébb rántotta, az oszlop pedig eldőlt, és hatalmas port kavart fel a víz alatt. Vivienék feljöttek a felszínre, és visszamásztak a csónakba.
- Ez meleg volt. - lihegett a lány, miközben kicsomagolták magukat a búvárruhából.
- Igen. A szívbajt hoztad rám. - bólintott Gonza kifulladva. Vivien odacsúszott mellé és átölelte az argentint.
- Köszönöm, hogy megmentettél.
- Máskor ne ijessz így rám. - válaszolta Higuaín, és megcsókolta a lányt. - Legközelebb ne ússz ilyen messzire tőlem. Maradj mellettem.
- Úgy lesz. - mondta Vivien, és újra megölelte a fiút. Aztán kibújt a búvárruhából és a kezébe fogta a térképet. - Jól gondoltam, hogy beljebb kell kezdenünk a kutatást. Láttad, hogy mi volt ez?
- Azt hiszem igen. - bólintott Gonza, miközben ő is levette a búvárruhát.
- Ez egy hajó főárboca volt. Azért mentem közelebb, hogy megnézzem milyen idős lehet. De valószínűleg a Leiláé. Gonzalo, nagyon közel vagyunk. A hajónak is itt kell lennie valahol. Érzem, hogy nemsokára megtaláljuk.
- Igen, valószínűleg igazad van. Bár nem árt utánanézni, van-e másik hajó, aminek a közelben lehetnek a roncsai. Utánanézhetnénk régi újságokból és feljegyzésekből a durbani levéltárban. Meg régészeti kutatásokból, ha idősebb hajóról van szó.
- Jó ötlet. - bólintott Vivien és elismerő pillantást vetett Gonzalora. - Te mindig ilyen találékony voltál, vagy mellettem lettél az? - kérdezte nevetve.
- Én mindig is ilyen voltam, csak nem volt rá szükség. Az eddigi barátnőim nem igényelték. - húzta el a száját Higuaín.
- Nem igényelték? Hát milyen nőkkel jártál te eddig?
- Olyanokkal, akiket nem az eszem érdekelte, hanem a külsőm és a bankszámlám. Na meg, hogy elkényeztessem őket.
- Tehát homlokegyenest az ellentéteim. - mosolygott Vivien.
- Szóval téged érdekel az eszem is?
- Engem az érdekel elsősorban. És te egy értelmes srác vagy, aki jól látja a dolgokat. A bankszámlád egyáltalán nem érdekel.
- Tudom, hiszen egy-két apróságtól eltekintve ezt az expedíciót is te finanszírozod.
- És ez így van rendjén. Az meg számomra csak ráadás, hogy neked van a legjobb feneked az egész spanyol bajnokságban. - kacsintott Vivien, és újra megölelte a focistát.
- Tényleg más vagy, mint azok a nők, akiket eddig ismertem. - simított végig a férfi Vivien nedves hátán.
- Remélem is. Na gyere, menjünk vissza a faluba, mert farkaséhes vagyok és ebédidő van. Délután pedig a naplót akarom tanulmányozni. Hátha a Tigris Trónról is kiderül belőle valami.
Gonza beindította a csónakot és visszahajóztak a partra.



Beültek egy kis étterembe és rendeltek két nagy adag sült húst, majd kiéhezve láttak neki. Miközben ettek, egy a szomszéd asztalnál zajló beszélgetésre lettek figyelmesek. Két fekete bőrű férfi halkan társalgott.
- Egyszerűen nem értem. Mintha a gyógyszer nem használna. És a kiütések is nehezebben múlnak el a gyerekekről.
- Én is észrevettem. Persze a rubeola nehezen kezelhető. Tulajdonképpen csak a lázat és a fájdalmat tudjuk csillapítani, aztán le kellene folynia a betegségnek. De ha a gyulladáscsökkentő nem használ, akkor egyre több beteg lesz, mert már nem tudjuk biztosítani a karantént. Egymást fertőzik meg.
- Igen. És sajnos ez a terhes anyákra rendkívül veszélyes. Ezért mondom, hogy vissza kell térnünk, a régi gyógyszerhez.
- De akkor Mr. Allerton megvonja tőlünk a támogatását. Azt a kórház nagyon nehezen élné túl. Azt mondta, hogy az alapítványa csak akkor tudja nekünk folyósítani a pénzadományt, ha ezt a pirulát alkalmazzuk a betegek kezelésénél.
- Tudom. Ezért mondtam már az elején is, hogy gyanús nekem ez az ember.
Gonzalo csak néhány szót értett meg a beszélgetésből. Ránézett Vivienre, és máris látta a lány arcán, hogy zakatolnak az agytekervényei. Mivel az Allerton nevet az argentin is kivette a beszélgetésből, úgy gondolta, majd megkérdezi Vivient a panzióban, mi köze a lordnak ehhez a két színes bőrű férfihoz.
Miután befejezték az ebédet, vissza is mentek a szállásukra. Azonnal észrevették, hogy az ajtójukon feltörték a zárat. Összemosolyogtak, majd lementek a recepcióra, hogy kicseréltessék. A karbantartó húsz percen belül meg is tette ezt, miközben a panzió tulajdonosa sűrű elnézések közepette átnézte Vivienékkel, hogy eltűnt-e valamijük.
- Nagyon sajnálom, biztosíthatom önöket, hogy a mi panziónkban ilyen még soha nem fordult elő.
- Semmi baj, úgy tűnik, nem vittek el semmit. - mondta Vivien.
- Máris értesítem a rendőrséget, hogy... - folytatta a panziós.
- Hagyja csak. - legyintett Gonzalo. - Ha minden megvan, akkor nem kell riasztani őket.
A panziós millió köszönetet mondott a megértésért, majd biztosította Vivienéket arról, hogy bármiben készségesen a rendelkezésükre áll, és a karbantartóval együtt távozott a szobából. Higuaín és a lány összenéztek, majd kitört belőlük a röhögés.
- Szegény tulaj. - mondta Gonza. - Ráhoztuk a frászt ezzel a kis akcióval.
- Igen. Aztán hogy meglepődött, hogy nem sikongattunk a rendőrségért.
- Akkor ezek szerint Dingane valóban elvitte a kamutérképet.
- Sőt, jobbat mondok. Amíg lent voltunk, és előkerítették a karbantartót, megint belepillantottam a vendégkönyvbe. Kedvenc franciánk, és a fiú már ki is jelentkeztek, szóval úton vannak Durban felé.
- Nagyszerű. Mi pedig közel vagyunk a hajóhoz. - mosolygott Gonza, majd bement a fürdőszobába.
Vivien átöltözött egy könnyű nyári ruhába, és végigterült az ágyon. Gonzalo is kijött a fürdőszobából, ahol egy kicsit felfrissítette magát és ledobta a pólóját a hirtelen jött délutáni melegre való tekintettel. Lefeküdt az ágyra a lány mellé, aztán felé gördült és puszilgatni kezdte a nyakát. Vivien beletúrt a fiú hajába, majd az ujjaival cirógatni kezdte Gonzalo meztelen hátát. Aztán összemosolyogtak és megcsókolták egymást.
- Tudod miről beszélgetett az a két férfi az étteremben? - kérdezte Vivien, mikor szétváltak az ajkaik.
- Nem, de akartam is kérdezni, mert Allerton nevét említették. Meg valami gyógyszerről volt szó. Gondolod, hogy ugyanaz az Allerton volt a téma, aki Congrand kutatásait is finanszírozza?
- Biztos vagyok benne. A két férfi valószínűleg orvosok és arról beszéltek, hogy a tabletta, amit Allerton közreműködésével kap a kórház, nem segít a rubeolás gyerekek kezelésében. És, hogy egyre több gyerek betegszik meg, ennek pedig az a következménye, hogy lassan már nem tudják biztosítani az elkülönítésüket. Pedig ez fontos, mert nemcsak egymást, hanem a terhes anyákat is megfertőzik.
- Akkor miért nem használnak más gyógyszert?
- Valami olyasmit mondott az egyik, hogy Allerton alapítványa nem adna nekik pénzadományt, ha nem a lord által beszerzett gyógyszert alkalmazzák. Az adomány nélkül pedig nem tudnák fenntartani a kórházat. Nekem ez az ügy nagyon büdös. Allerton őket is belevonta az illegális gyógyszerügyleteibe, anélkül, hogy ezek a szerencsétlenek tudnának róla. - húzta el a száját Vivien.
- Szóval gondolod, hogy valami szar gyógyszert sóz rájuk, amiből ő meggazdagszik, a gyerekek életét meg veszélybe sodorja?
- Igen, erről lehet szó.
- Hát elég ocsmány ember, aki képes ilyet megtenni. - értetlenkedett Gonza. - Ráadásul gondolom valami számára jelentéktelen összeggel szúrja ki a szemüket adomány címén.
- Igen. És ez az én csőrömet borzasztóan piszkálja.
- Vivien, az ilyesmibe nagyon veszélyes beleavatkozni.
- De ha senki nem tesz semmit? Gonzalo, gyerekekről van szó.
- Akkor szólni kell a hatóságoknak.
- Bizonyíték nélkül? Egy olyan ember, mint Allerton megesz reggelire, ha nem állsz elő meggyőző érvekkel a bűnösségét illetően.
- Értem, de éppen ezért nem szabad beleártani magunkat a dolgába.
- A francba is Higuaín, én utálom a tehetetlenséget. - rázta le magáról Vivien a férfit és kiült az ágy szélére. Gonzalo is felült, és rátette a kezét a lány vállára. - Akkor elmegyünk abba a kórházba, és megnézzük, hogy mi a helyzet. Ha akarod, én is adományozhatok egy összeget nekik.
- Itt nem erről van szó. - mondta Vivien nyugodtabb hangnemben. - Adsz nekik pénzt, ez mind szép és jó. De mi elutazunk, ők meg itt maradnak ugyanazzal a gyógyszerrel. A gyerekek nem javulnak, megfertőzik egymást, és a kismamákat is, akik így beteg gyerekeket szülnek, miközben Allertonnak dagad a bukszája és magasról tojik az egészre. Értsd meg, ez nincs rendjén.
- Tudom. De akkor mit szeretnél tenni? - kérdezte az argentin, de már sejtette a választ.
- Én bizony a körmére nézek ennek a lordocskának meg az alapítványának. A hatóságok keze meg van kötve, de az enyém nincs.
- Akkor holnap délelőtt irány a kórház?
- Gonzalo, neked nem kell részt venned ebben. Nem akarom, hogy belekeveredj.
- Én meg nem fogom hagyni, hogy egyedül hősködj. Úgyhogy holnap együtt megyünk el a kórházba, és először csak gyanútlan adományozóként érdeklődünk az ott folyó állapotokról. Rendben?
- Jól van. - bólintott Vivien...