XX.

A durbani kikötőben Vivien és Gonzalo csak annyit tudtak meg Paul Hillardról, hogy lord Allerton intézője, és nem mellesleg az inasa is. Az ő dolga, hogy a lord és alapítványa nevében átvegye a külföldről hajón érkező adományokat, illetve a gyógyszereket, amik szintén a tengeren keresztül jutnak az országba. Nagyon precíz ember, és a vámosok még sosem tapasztaltak semmi gyanúsat körülötte.

Hát ezzel nem mentünk sokra. - sóhajtott Vivien, miután elindultak a kikötőből. - Jöhet a te javaslatod, miszerint elküldjük a gyógyszer adatait az ismerősödnek.
- Én már elküldtem. - válaszolta Higuaín.
- Ó, remek. - mosolygott Vivien. - Akkor mehetünk az étterembe a lordhoz? Kíváncsi vagyok rá, milyen ember.
- Menjünk, de rossz előérzetem van.
- Miért? Nyilvános helyen találkozunk vele. Mi baj történhet?
- Nem tudom. Valószínűleg semmi.
- Akkor induljunk.
Beszálltak a bérelt Fordba, és a belváros felé vették az irányt. Egy óra múlva Higuaín leparkolta a kocsit az étterem előtt, ahová a találkozót beszélték meg.
Beléptek az étterem ajtaján és az ültető hostesshez mentek.
- Odavezetem önöket a lordhoz. - mondta angolul a fehér blúzos hölgy, Vivienék pedig követték őt egy, a sarokban elkülönített asztalhoz. Lord Allerton két hatalmas méretű öltönyös férfi társaságában ült az asztalnál. Amikor Gonza és Vivien odaértek, felállt a helyéről és úgy köszöntötte őket. A két férfi felállt és úgy helyezkedtek el az asztal mellett, hogy kitakarják az eseményeket az étterem többi vendége elől. Vivienék kissé bizonytalanul leültek a helyükre.
- Doktor Vivien Janics. Örülök, hogy végre megismerhetem. És Önt is, señor Higuaín. Kérem bocsássa meg az akcentusomat. Igyekszem fejleszteni a spanyol tudásomat. - mondta a lord mosolyogva. Higuaín bólintott neki.
- Nos, Mr. Allerton, miért akart velünk találkozni? - tért a lényegre Vivien.
- Két okból is. - válaszolta a lord kis szünet után. - Az első természetesen a kórház. Meg akartam köszönni señor Higuaínnak, hogy adományával támogatta az intézményt.
- Nagyon szívesen. Ez igazán semmiség. - mosolygott az argentin.
- A kórház minden támogatónak nagyon örül. A fejlődő afrikai országokban hatalmas probléma az elégtelen orvosi ellátás. Ez alól a Dél-Afrikai Köztársaság sem kivétel. - folytatta Allerton.
- Igen, és ez anyagilag nyilván előnyös annak a gyógyszergyártó cégnek, amelyiknél Ön is részvényes. - vágta rá Vivien, mire Gonza az asztal alatt megszorította a lány kezét.
- Szóval ön úgy gondolja, hogy hasznot húzok abból, hogy gyógyszereket adok az umbogintwini-i kórháznak, doktor Janics?
- Nem így van? - kérdezett vissza Vivien, Gonza pedig egyre jobban szorította a kezét az asztal alatt, de a lány ezt figyelmen kívül hagyta.
- Miért lenne ez jó nekem, vagy a gyárnak? Hiszen a kórház olcsóbban jut hozzá azokhoz a gyógyszerekhez.
- De maguk baromi sokat keresnek azon, hogy nem hivatalosan tesztelik az új tablettákat, hanem behozzák Afrikába, és valódi betegeken próbálják ki őket, akik nem is tudnak róla, hogy kísérleti nyulak. Vagy tévedek? - emelte meg a hangját a lány, majd néhány másodpercig farkasszemet nézett e lorddal.
- Érdekes elmélet doktor nő. De nem sok alapja van. És az ön helyében én nem ártanám bele magam olyan dolgokba, amihez semmi közöm.
- Na jó, Mr. Allerton. Én nem szeretem a jó pofizást. Mi a másik ok, amiért látni akart minket? - dőlt hátra Vivien a székében, egyáltalán nem zavartatva attól, hogy az egyik izompacsirta mögötte áll.
- Rendben. Akkor elmondom azt is. - bólintott a lord. - Szóval, hallottam, hogy ön megtalálta a Princess Leila nevű hajót, ami kis híján négyszáz éve süllyedt el itt, Durban közelében. Engem érdekel a történelem. És bizonyos madarak csicseregték, hogy a hajónak van még egy titka. Egy bizonyos Tigris Trón.
- Szóval a madarak csicseregték? - nézett sokat sejtetően Vivien a lordra. - Szerintem ezt inkább egy varjú károgta, akit maga megbízott a hajó keresésével, és aki csődöt mondott.
- Ön sokat tud, doktor Janics. Igen, valóban megbíztam azt a franciát, de nem járt sikerrel. Ezért szeretném, ha most ön dolgozna nekem. Ha megtalálja a Tigris Trónt, és nekem adja, nem a múzeumnak, busásan megjutalmazom.
- Azt kell mondjam lord Allerton, Ön rossz helyen kopogtat. - válaszolta Vivien, immár nyugodt hangon. - Senkinek nem vagyok a bérence, én magamnak dolgozom. Azt hiszem már nincs miről beszélnünk egymással. - mondta, majd felállt, de az izompacsirta a vállánál fogva visszanyomta a helyére. Gonzalo fenyegetően nézett a férfira, aki erre félrehajtotta zakóját. A felöltő alatt láthatóvá vált egy revolver, mire Higuaín a száját húzva ült vissza a székre.
- Várjon,doktor Janics. Gondolja meg. - folytatta a lord.
- Nincs mit meggondolnom. Nem dolgozom bűnözőknek.
- Akkor viszont kénytelen leszek keményebben fellépni. Kérem, jöjjenek velem az egyik birtokomra. És csak semmi ellenállás, ha nem akarják, hogy ártatlan embereknek essen bántódása.

Azzal az angol kikérte a számlát, majd miután kifizette, felállt az asztaltól, és intett a két testőrnek,hogy észrevétlenül kísérjék mellette Vivient és Gonzalot. Ők ketten jobbnak látták, ha nem pattognak, hanem szót fogadnak.
A bérelt autót kénytelenek voltak az étterem előtt hagyni, és beszálltak a lord fekete terepjárójának hátsó ülésére. Melléjük ült az egyik testőr, a másik pedig vezetett. Allerton az anyósülésen foglalt helyet. A sötétített autó elhagyta a városhatárt, és még utána is több, mint két órát haladt, így a semmi közepén találták magukat a lord. A testőrök átkutatták a zsebeiket és a táskáikat, majd egy alagsori helységbe irányították őket.
- Estig gondolkodhat itt, doktor Janics. Remélem, hogy jobb belátásra tudom bírni. - mondta lord Allerton, majd otthagyta őket, az izompacsirták pedig kulcsra zárták az ajtót.
- Hát ez fasza. - mondta Gonzalo, majd leült a szobában található vaságyra.
Vivien végigjáratta a szemét a helyiségben. A falak fehérek voltak, az ágyon kívül semmilyen más bútordarab nem volt a szobában. Egy közepes méretű ablakon keresztül jutott be fény a helyiségbe, de ez is be volt rácsozva.
- Van ötleted, hogyan mászunk ki ebből a csávából? - kérdezte Gonza. - Vivien, meggondolatlan voltál, amikor nem bírtad tartani a szádat.
- Tényleg? - fordult felé a lány. - Mert úgy gondolod, hogy ha hallgatok, akkor nem ugyanitt kötünk ki? Jaj, Higuaín ne legyél már ennyire naiv. A lordnak az eredeti terve is az volt, hogy megbízzon engem, igazából szart ő a kórházra. Én pedig ugyanúgy nem vállaltam volna el. Szóval ugyanitt lyukadtunk volna ki. Az csak a hab a tortán, hogy rájött, a kis üzelmeiről is tudunk.
- Lehet. De most mit fogunk csinálni? Mi lenne, ha elvállalnád, és akkor próbálnánk megszökni?
- Egy pillanatra se hagyna magunkra. Most kell megpróbálnunk kijutni innen. - válaszolta a lány, miközben kinyitotta az ablakot, és a rácsokat vizsgálgatta.
- Akkor hívd Supermant, hogy feszítse szét a rácsokat, mert most az én találékonyságom is kimerült.
- Azt hittem te vagy Super Pipita. - nevetett a lány.
- Csak a focipályán. - mondta Higuaín, majd hátradőlt az ágyon, ami nyikorogni kezdett alatta.
Vivien a hang hallatán hátranézett, majd vakargatni kezdte az állát. Hirtelen eszébe jutott valami. Odaszaladt Gonzalohoz és felállította az ágyról a meglepett arcot vágó focistát, majd elkezdte forgatni a matracot. Néhány perc múlva ravasz mosoly jelent meg az arcán.
- Mit találtál ki? - kérdezte az argentin.
- Mégis Super Pipita vagy. Te juttattad eszembe a dolgot. De szükségem van az izmaidra.
- Jó, de minek?
- Megtartom a matracot, te meg leakasztod az egyik ágyrúgót a helyéről, rendben? - nézett rá a lány, majd megfogta az ágybetétet és magasra húzta, hogy Gonza hozzáférjen a rúgóhoz. A focista vállat vont, majd néhány perc ügyeskedés után leakasztotta a vastag fémet a helyéről, és Vivien felé nyújtotta.
- Tessék, de mire kell ez?
- Ne add ide nekem, mert te vagy az erősebb. - válaszolta a lány, majd visszaigazította az ágyat, és az ablakhoz húzta Gonzalot. - Nézd a rácsokat. Az ablak betonszegélyébe vannak beágyazva. De ahogy nézem, ez nem túl jó minőségű beton, és eléggé el van hanyagolva. A rúgó elég erős ahhoz, hogy megpróbáljuk kiásni a betonból a rácsot. Érted? Reméljük nincs túl mélyen.
- Értem. - mosolygott Higuaín. - Ez jó ötlet. - bólintott, majd azonnal piszkálni kezdte a szegélyt a rács tövénél.
- Szólj, ha elfáradtál, leváltalak. - mondta a lány, miközben szemmel tartotta az ajtót.
Két óra múlva Gonzalo kivette az első rácsot az ablakból és félretette.
- Na?Haladunk, mi? - mosolygott, és megforgatta a csuklóját.
- Igen, most add ide, csinálom tovább. Pihentesd a kezed. - válaszolta Vivien.
Újabb két óra elteltével Vivien is kivett egy rácsot, és így már elég nagy volt a hely, hogy egyenként kiférjenek az ablakon.
- Na húzzunk innen, mielőtt beesteledik, és Allerton megjön a válaszodért. - mondta az argentin, majd kimászott az ablakon, Vivien pedig kidobta a táskákat és ő is utánament.
A kőkerítéshez osontak. Gonza segített Viviennek felmászni rá, majd ő is felkapaszkodott a tetejére, és a másik oldalon talpra érkeztek. Körülnéztek, és mivel nem láttak senkit, futásnak eredtek a pusztaság felé.
- Hát, Vivien, melletted nem puhulok el az uborkaszezon alatt. - mondta Gonzalo lihegve, mikor már legalább húsz perce futottak a semmi közepén, és a birtok is eltűnt a láthatárról.
- Nézd a jó oldalát. Te leszel a legedzettebb a felkészülési meccseken. Az edző imádni fog.
- Az tuti. Mekkora mázlink volt ezzel a rúgós dologgal. Okos vagy.
- Neked köszönhetem. Nyikorgott alattad az ágy. - válaszolta a lány.
Még tíz percig futottak, amikor végre megálltak kicsit pihenni.
- Szerinted elég távol vagyunk? - kérdezte Gonza lihegve.
- Nem tudom. Remélem. Azért gyalogoljunk tovább. Hamarosan sötét lesz. Kéne találni valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat.
- Az a baj, hogy fogalmunk sincs, hol is vagyunk.
- Valahol Durbantől Észak-Nyugatra. De nem tudom, hogy hol. - válaszolta Vivien, majd ránézett a focistára. - Megint belerántottalak a szarba. Undorító vagyok. Nem vagyok én neked való. Meg senkinek sem. Mindenkire csak a bajt hozom. Annyira sajnálom. De ígérem neked, hogy megmentelek, aztán pedig leszállok rólad. Gondolom ezek után már te is ezt szeretnéd.
- Állítsd le magad Vivien. - szólt rá Gonza a lányra, majd a két vállánál fogva megragadta. - Most jól figyelj rám. Nem szorítottál pisztolyt a fejemhez, hogy jöjjek veled. Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Mert veled akarok lenni. Tudtam, hogy mit vállalok veled és ezzel az egésszel. Megtapasztaltam Brazíliában. Felnőtt férfi vagyok, aki el tudja dönteni, hogy mit akar. Szeretlek Vivien. Ezt már megbeszéltük. Mi lenne, ha te is szeretnél engem annyira, hogy nem ócsárolod magadat, mert nekem ezt borzasztó hallgatni. - fejezte be, majd elengedte a lányt, de még mindig fogva tartotta őt a tekintetével. Vivien szó nélkül bámult rá, aztán mégis megtörte a csendet.
- Sajnálom. Én csak féltelek, és rossz érzés, hogy megint miattam kerültél bajba. Hazamehettünk volna, miután meglett a hajó, de én többet akartam. Rács mögé juttatni Allerton, megtalálni a trónt. Az önfejűségem miatt vagyunk itt.
- Azért vagyunk itt, mert Allerton egy bűnöző. Te csak igazságot akartál. Nem te vagy érte a hibás, hogy ő bezárt minket. - válaszolta Gonzalo, majd megölelte a lányt. - Ezt is túléljük, ne aggódj. De ehhez szükség van arra, hogy megnyugodj, és használd azt az okos fejedet, rendben?
- Jó. - bólogatott Vivien.
- Remek. Szeretsz engem?
- Igen, persze.
- Én is téged. Ezért fogjuk ezt is túlélni. - mosolygott Gonzalo.
Körülnéztek a látóhatáron. A Nap már lemenőben volt, és vörösre festette a kietlen tájat. Épületnek nyomát sem látták, de még fa is csak néhány volt a távolban. Összenéztek, majd nekivágtak a pusztaságnak...