V.

Másnap hajnalban Higuaín fáradtan nyitotta ki a szemét. Ránézett az órájára, ami még csak hat órát mutatott. Általában nem szokott ennyire korán kelni, de a dzsungelben való alvást nem neki találták ki. Sokáig nem jött álom a szemére, és amikor végre megtörtént, akkor is felébredt néhányszor az éjszaka során. Most a könyökére támaszkodva körülnézett. A tűz még parázslott, de Vivient nem látta a tábortűz másik oldalán, ahol tegnap a lány elaludt.

• Vivien. - szólította a focista, de nem érkezett válasz sehonnan, így Gonzalo gyorsan kicipzárazta magát a hálózsákból és talpra állt, hogy körülnézzen.

A lány azonban a környéken sem volt, így az argentin egyre idegesebb lett. Vajon hova tűnhetett?

• Vivien!Vivien! - szólítgatta most már egyre hangosabban, és minden lehetséges rossz, ami történhet, lejátszódott az agyában még jobban felzaklatva ezzel saját magát. - Vivien!Vivien!
• Ne ordibáljon Tarzan, vagy ennyire fel akarja hívni ránk a figyelmet? - dünnyögte egy hang mögötte, mire Gonza megfordult és nagy kő esett le a szívéről, amikor a fák közül előbújt a régész professzor.
• Istenem, annyira megijedtem, hogy eltűnt - lépett oda hozzá Higuaín és megölelte, de Vivien kicsusszant az ölelésből és egy kézzel eltolta magától az argentint.
• Hoztam némi ennivalót – mondta a lány, majd letette a földre az ingét, amibe különböző bogyók és gyümölcsök voltak csomagolva. - Rakjon el a táskájába belőle, amennyit akar, aztán engedje le a hálózsákot. Tovább kell mennünk. Én addig eltüntetem a nyomainkat, amennyire lehet.

Higuaín csak bólintott. Ennyi idő alatt is megjegyezte, hogy Vivientől nem feltétlenül számíthat olyan baráti gesztusokra, mint egy ölelés, vagy hogy megérinti a kezét, de azért rosszul esett neki, hogy a lány így eltolta magától, mikor ő csak azt akarta kifejezni, hogy mennyire aggódott. Vivien még csak rá sem nézett. Vajon a tegnap este történtek miatt tart ekkora távolságot? De az is lehet, hogy egyáltalán nem akar még barátkozni sem. És nyilván a szobor köti le minden gondolatát. Az argentin végül is leengedte a hálózsákot és összepakolt a hátizsákjába, Vivien pedig szinte teljesen eltüntette a tábortűz nyomait, így folytathatták az útjukat az Amaranta-zuhatag felé...

Újabb két órája gyalogoltak már, amikor Gonzalo kérte Vivient, hogy kicsit álljanak meg pihenni. A lány bólintott, és néhány perc erejéig lepakoltak, amíg mindketten vizet ittak és ettek a Vivien által szedett bogyókból és gyümölcsökből. Miközben guggoltak és falatoztak, Az argentin kíváncsian nézett körül, hogy hol álltak meg. Ekkor látta meg azt a néhány fatörzset szétszórtan elhelyezkedve. Letette a gyümölcsöt, amit éppen a kezében tartott és odalépett az egyikhez, amelyik közel volt Vivienhez.

• Maga mit csinál? - kérdezte Vivien és ő is abbahagyta az evést, és gyanakodva nézett a focistára, aki éppen belekukkantott az egyik fatörzs belsejébe a tetején lévő lyukon keresztül.
• Ezt már régen ki akarom próbálni. - mondta Higuaín, aztán egy kisebbet belerúgott a fatörzsbe, mire több tucat színes pillangó repült ki belőle.

Vivien tátott szájjal nézte az eseményeket, mire Gonzalo még két fatörzzsel megcsinálta ugyanezt, amik a lány körül voltak. A színes pillangók csak úgy sorjáztak ki az odújukból. Vivien felállt és mosolyogva nézett körül, majd egyszer csak nevetni kezdett. Próbált elkapni egy pillangót, de nem sikerült neki, így feladta, és inkább csak nézte őket, amíg azok el nem repültek. Gonzalo a lány mögé lépett, amíg az nézte, ahogy a pillangók eltűnnek, majd közel hajolva Vivien füléhez, megszólalt.

• Olvastam valahol, hogy sok lepkefaj a fatörzsekben lévő nedvekkel táplálkozik. - a lány erre a fejét a hang irányába fordította, és így az arca csak néhány centire került az argentin arcától, aki mosolygott rá. - Tetszik önnek professzor?
• Igen, nagyon...ööö...figyelemreméltó. - válaszolta a lány, miután zavartan visszafordult és a táskáját kezdte babrálni.
• Nagyon szép. - mondta Higuaín még mindig mosolyogva, majd ő is elindult a fűben heverő hátizsákja felé. - Most gondolom az következik, hogy ideje továbbmennünk.
• Igen, valóban ideje. - válaszolta Vivien, majd felkapta a zsákját és előre sietett. Azonban nem vette észre, hogy a nagy lendülettől az iránytűje kiesett a nadrágzsebéből.

Higuaín lehajolt, hogy felvegye és éppen a lány után akart szólni, amikor valami furcsát vett észre a tájolóra nézve. Vivien ugyanis nyugati irányba indult el, pedig az Amaranta-zuhataghoz dél felé kellene haladniuk. Az argentin állt még egy pillanatig és az állát vakargatta, aztán dühösen indult a lány után.

• Vivien, várjon, valamit elejtett.
• Mit? - állt meg a lány.
• Az iránytűt.
• Ó, istenem, köszönöm. Nagy baj lenne, ha elhagynánk. - mondta Vivien, majd el akarta venni a felé nyújtott tájolót, de a focista elkapta a kezét. - Maga mit csinál? Ne szórakozzon, erre nincs időnk.
• Szerintem itt nem én szórakozok, hanem maga. - válaszolta az argentin.
• De hát maga meg miről beszél?
• Merre is kellene mennünk az Amarantához? Dél felé, ugye?
• Igen, de hát...
• Akkor miért indult nyugatnak? Majd én megmondom! Mert arra Anori van. A városba akar vinni méghozzá, úgy, hogy közben teljesen hülyének néz.
• Nézze, senor... - kezdett volna magyarázkodni Vivien, de Gonzalo a szavába vágott.
• Nem. Most maga figyeljen. Erre mi szükség volt? Ennyire hülyének, puhánynak, naivnak látszom? Ennyire nem néz engem semmibe Vivien? Tehát ennyire csak nyűg vagyok a nyakán? Hazudik nekem? Úgy tesz, mintha beleegyezne, hogy elkísérem a vízeséshez, hátha esetleg mégis szüksége lenne segítségre, közben meg egy ilyen csellel a város felé visz? Akkor inkább mondta volna meg, hogy nincs szüksége rám és alig várja, hogy megszabaduljon tőlem! De erre most mi szükség volt? Tettem én valami rosszat maga ellen? Megbántottam valamivel, hogy ezt érdemlem? Ennyire megalázva még sosem éreztem magam! Sőt, egy nő mellett sem éreztem még sose úgy, hogy ne lennék férfi. Most viszont így érzem, mert maga egyáltalán nem bízik bennem egy cseppet sem és nem hiszi, hogy én bármit is tudok tenni azon kívül, hogy nyavalygok a körülmények miatt.
• Nézze, ez az egész nem magának való. - szólalt meg végre Vivien is, miután a két tenyerével megdörzsölte az arcát.
• Ja, értem. És magának ez való? Mert én nem hiszem.
• Csakhogy nekem ez az életem. Én vállalom a kockázatot, hogy megtaláljam azt a szobrot. Nem érdekel az sem, ha térdig kell érte másznom a szarban. Ugyan, hiszen magának ezt értenie kell. Amikor gólt lő, és átéli a pillanatot, ahogy a labda megrezegteti a hálót, és ahogy a tömeg őrjöng és tapsol magának, és érzi, hogy az adrenalin még inkább végigszáguld a testében, nos akkor valószínűleg ugyanazt érzi, amit én, mikor rábukkanok egy régi tárgyra egy ásatás alkalmával. Vagy amikor bármi kis nyomra bukkanok, ami elvezethet például a szoborhoz. És talán még fenségesebb érzés lesz, ha a vándort a kezembe foghatom végre és elmondhatom, hogy én találtam meg. Nem valami nagyképű milliomos egyetemi rektor, hanem én! - Vivien, miközben beszélt, mélyen Gonzalo szemébe nézett és az argentin valóban tudta, hogy milyen érzésekről beszél a lány. - Nézze senor. Elhiszem, hogy segíteni akar és, talán még azt is, hogy félt engem. De én nem tehetem meg, hogy kockáztatom a maga testi épségét is. Meg aztán, önt várja a barátnője.
• A barátnőm... - sóhajtott Gonza. - Tudja miért indultam el? Mert Soledad napok óta nem jelentkezett telefonon, de még e-mailben sem írt nekem egy sort se.
• Nyilván volt valami a vezetékekkel. Megesik egy ilyen eldugott helyen. - magyarázta Vivien.
• Nem hinném, mert többször is láttam, hogy Soledad bejelentkezett a közösségi adatlapjára. De nekem nem írt. Így elindultam utána. Mert hiányzott és mert meg akartam nyugtatni magam, hogy minden rendben van. Mármint köztünk.
• Értem. - bólintott a lány. - De akkor nem lenne jó, ha mégis minél hamarabb Anoriban lenne?
• Tudja, amikor felszálltunk ketten a repülővel, én is így gondoltam. Csakhogy azóta furcsa dolog történt. Mármint azon kívül is, hogy lezuhantunk és őrült fegyveres kincsvadászok törnek az életünkre. Az történt, hogy mióta itt gyalogolok magával ebben a pokolban és veszélyben van az életem, mindössze egyszer jutott eszembe Soledad. Akkor is csak azért, mert összehasonlítottam magával. Ki érti ezt? Hiszen maga a legborzasztóbb természetű nő, akivel valaha találkoztam.
• Köszönöm. - mosolyodott el a lány. - Ez a legszebb bók, amit valaha kaptam életemben.
• Szívemből jött. - válaszolta Gonzalo és ő is elnevette magát.
• Most közelebb megyek magához. - mondta Vivien miután néhány pillanatig csak nézték egymást, majd tett egy lépést az argentin felé és így már csak centik választották el őket egymástól.

Higuaín nem tudta, miért mondja ezt a lány, de a szívverése felgyorsult a közelségétől és szerette volna megölelni Vivient.

• Ne mozduljon. - mondta hirtelen a lány. - Bármit csinálok, maga ne mozduljon.

Higuaín meglepődött, de szót fogadott és mozdulatlanul nézett előre. A lány a bal kezét a focista vállára csúsztatta, majd egy hirtelen söprő mozdulatot tett. Aztán egy lépéssel arrébb rántotta Gonzalot. Amikor a focista lenézett a földre, egy tenyérnyi nagyságú pók szaladt feléjük, ám a következő pillanatban a nyolclábú már Vivien bozótvágójának hegyén végezte. Gonza rémülten nézte a még mozgó ízeltlábút, aztán Vivien egy falevél segítségével eltávolította a pókot a machéte végéről és az egyik bokorba vitte.

• Ez egy mérges pók volt, igaz? - kérdezte az argentin.
• Igen. Elég mérges.
• Nos, akkor köszönöm.
• Igazán nincs mit. - válaszolta Vivien és újra rámosolygott a focistára, aki tett egy lépést felé.

A pók annyira elterelte a figyelmüket, hogy nem hallották a fák mozgását, és hogy közelítenek feléjük.

• Bravo, bravo Vivien. Látom hozod a formádat. Ő az újabb kiszemelt? Egy híres focista? Nagy vadat próbálsz befogni.
• Peter? - fordult a lány a hang irányába és meglátta a szőke férfit, mögötte pedig a csapatát. - Te mit keresel itt?
• Hogyhogy mit? Hát a szobrot és persze téged...

IV.

• Biztos benne, hogy ezek a rajzok a szobor hollétére utalnak? - kérdezte Gonzalo, miközben a fejét vakargatva bámulta a kis ábrákat. - Maga ezt el tudja olvasni?
• Igen, ez a munkám. - válaszolt szemforgatva Vivien, majd elkezdte olvasni a hieroglifákat. - „Az angyal hosszú fátyla beburkolja a vándort. Csak egy madár láthatja, mert az nem a földről nézi.”
• Ez meg mit jelent? - kérdezte az argentin.
• „Az angyal hosszú fátyla...” - ismételte halkan Vivien, majd rövid gondolkodás után a mellettük lévő zuhatagra pillantott, aztán összenéztek Higuaínnal.
• Az angyal fátyla!A vízesés! - csapták össze egyszerre a tenyerüket és mindkettejük arcára olyan mosoly ült ki, mint ahogy gyerekek mosolyognak, amikor kincskeresősdit játszanak a poros padláson.
• De nem ez a vízesés. Ez túl kicsi és nincs mögötte semmi, csak kőfal. - mondta Vivien. - az írás hosszú fátylat említ, vagyis egy nagyobb vízesést. - Amíg a lány a biztonság kedvéért igyekezett megvizsgálni a vízesés mögötti kőfalat, Higuaín a szöveg második felén gondolkodott.
• A madár nem a földről nézi. Nem a földről nézi. - ismételgette magában, majd a homlokára csapott, amit utána meg is bánt, hiszen pont a sérülést találta el, amit a zuhanáskor szerzett. - Hát persze!Vivien!Vivien! - szólt a lánynak, aki kicsit összevizezve bújt elő a vízfüggöny mögül. - A madár nem a földről nézi, hanem a levegőből!
• Mit akar ezzel mondani? - nézett rá Vivien kíváncsian.
• Hol van a közelben olyan vízesés, ami nagyobb ennél, és már látta a gépéből?
• Az Amaranta-zuhatag innen körülbelül húsz kilométerre déli irányban. Már legalább százszor repültem át felette, de sosem gondoltam rá, hogy... - a lány nem fejezte be a mondatot, csak elismerő pillantást vetett az argentinra, aki pedig mosolyogva bólogatott neki.
• Rendben. - Vivien nagy levegőt vett. - Akkor eljuttatom magát Anoriba, aztán ott szerzek egy gépet és visszajövök az Amarantához. Induljunk máris. - mondta, majd sarkon fordult és a hátizsákja felé sétált. Higuaín azonban csak állt egy helyben és Vivien után bámult. Aztán maga elé nézet, de csak egy pillanatig gondolkodott, és már sietett is a lány után. Amikor odaért, Vivien épp a hátára akarta venni a zsákját, de az argentin megállította a kezét.
• Várjon. - mondta, mire a lány értetlenkedve nézett rá.
• Nincs vesztegetnivaló időnk, senor. Hamarosan sötétedik és nem tudunk továbbmenni.
• Tovább megyünk rögtön, de nem Anoriba.
• Maga miről beszél senor?
• Nem Anoriba megyünk, hanem a szoborért. - válaszolta Higuaín, mire Viviennek leesett az álla a csodálkozástól.

Aztán egy pillanat alatt észhez tért és bőszen tiltkozni kezdett.

• Nem, senor Higuaín. Erről szó sem lehet. Túl veszélyes. Megígértem, hogy biztonságban eljuttatom Anoriba, és ez így is lesz. Éppen elég veszélyes ez a túra is. De hogy megkeresni a szobrot? Az más tészta! Láthatja, hogy engem is üldöznek. Nem fogom az ön életét is kockára tenni. Szépen elviszem Anoriba, és ott már biztonságban lesz. A szobor várt több száz évet. Néhány napot még kibír!
• És ha ezek a seggfejek megelőzik? Akkor két év munkája szertefoszlik! - válaszolta Higuaín.
• Az ön biztonsága akkor is fontosabb. - nézett mélyen a szemébe a lány. - Szóval indulunk. Most.
• Nézze. - Gonzalo a két tenyere közé fogta Vivien kezeit, ami meglepte a lányt, de nem tiltakozott ellene. - Lehet, hogy maga itt a nagy kincsvadász, a rettenthetetlen régész, az őserdő hőse, vagy a fene tudja. És lehet, hogy ma délelőtt még nem keltettem egy bátor ember benyomását. De én férfi vagyok, és a szüleimtől azt tanultam, hogy egy férfi mindig kész megvédeni egy nőt, ha a helyzet úgy hozza. Ne, ne rázza így a fejét, tudom, hogy maga nem tipikus nő, de akkor is nő. Szóval, ha azt hiszi, hogy hagyni fogom, hogy maga egy rakás pszichopatával a nyomában keresgéljen egy szobrot a dzsungelben, amíg én egy filmforgatáson múlatom az időt, akkor nagyot téved. Tehát, vagy most megyünk együtt a szoborért, vagy maga sem teszi ki a lábát Anoriból, erről gondoskodom.
• De hát senor! Ha elkapnak minket, akkor engem megölnek, magát pedig foglyul ejtik, értse meg. - válaszolta Vivien, miután sikerült levakarnia magáról a meglepett arckifejezést az argentin monológja után.
• De nem fogják megölni magát. Én azt nem hagyom.
• Ó, valóban? És ezt mégis hogyan akarja megakadályozni? - kérdezte a lány némi cinizmussal a hangjában.

Gonzalo csak most engedte el a kezeit, és úgy válaszolt.

• Hát úgy, hogy én vagyok Gonzalo Higuaín! - kacsintott, majd ő maga is a hátizsákjáért nyúlt.

Vivien kővé dermedve nézte a férfit és erre már nem tudott felelni. A percekig tartó presztizs csata kettejük között eldőlt és a focista nyerte meg. Ennek a férfinak fogalma sincs, hogy mire vállalkozott. De annyira makacs. Hogyan állítsa meg? Nem elég gátló tényező, hogy elrabolhatják? Érthetetlen! Most fenyegesse meg a machetével? A lány nagyot sóhajtott és a hátára vette a táskáját!

• Azt hittem, hogy én elég bolond vagyok! De maga bolondabb! Túltesz rajtam! Teljesen megőrült! Halvány lila gőze sincs, hogy mibe keveredett! - puffogott Vivien, de Gonzalo csak integetett neki, hogy menjen előre és törje az utat.

Szó nélkül meneteltek a lassacskán enyhülő időben, ami még így is igen meleg volt. Vivien a saját gondolataiba merült.

„És mi lenne, ha mégis Anori felé vezetném? Nem ismeri a dzsungelt és a táv, amit meg kell tenni, majdnem ugyanakkora. Nem venné észre, csak amikor már odaértünk. Ott biztonságba helyezném, aztán visszajöhetnék az Amarantához. Mivel tudna visszatartani? Lezáratja a várost? Lefizeti a pilótákat, hogy ne adjanak nekem kölcsön gépet? Talán még erre is képes lehet! Hiszen híres és gazdag. A híresek és gazdagok szinte bármit elérhetnek. Hogy kéne kijátszani? Valamit sürgősen ki kell találnom! Így is elég nagy veszélyben van, hát még ha velem jön a szoborért! És különben is, vajon miért csinálja ezt? Hajtja a kíváncsiság? Vagy esetleg engem kedvelt meg? Na azt nem hiszem! Nem igazán szolgáltam rá, hogy bárki is kedveljen. Régen elfelejtettem már, hogy hogyan kell kedvesnek lenni! Persze ez is annak a baromnak köszönhető...Mindegy! Szóval képtelenség, hogy Gonzalo Higuaínt pont az érdekelné, hogy velem mi van! Talán arról van szó, hogy új neki ez a helyzet és kíváncsi! De nem hagyhatom, hogy ez a kíváncsiság még nagyobb bajba sodorja őt! Hamarosan letáborozunk, aztán kitalálok valamit!”

Vivien lendületesen törte az utat a bozótvágóval, Gonzalo pedig tartotta a lépést mögötte és ő is eltöprengett a helyzeten, amibe belecsöppent.

„Olyan furcsa!Egyre kevésbé ijeszt meg ez az egész és egyre izgalmasabb. És nem hagyhatom magára ezt a lányt! Amikor megegyeztünk, hogy elvisz Anoriba, nem szólt nekem az üldözőiről, de ettől függetlenül a gép lezuhanásáról nem ő tehet. Ha azok a fickók megneszelték, hogy Olho de Deusban vagyok, akkor bárki is vitt volna el, annak a gépét is megtámadhatták volna. Vagy lehet, hogy máshol kísérlik meg az elrablásomat. Szóval tulajdonképpen szerencsém volt, hogy Viviennel hozott össze a sors, mert lehet, hogy másképp már rég a pszichopaták fogságába estem volna!Ó, Soledad, ha tudnád, hogy mibe keveredtem...Ha Vivien nem lenne ilyen jó pilóta, akkor akár már hulla is lehetnék. Valahogy meg kell neki hálálnom, amit tesz! Nem fogom egyedül hagyni, akár tetszik neki, akár nem. De figyelnem kell, mert megvan a magához való esze, és a végén még trükközni kezd itt nekem! Elég gyáva dolog lenne részemről, ha engedném, hogy egyedül keresse meg a szobrot. Nem, arról szó sem lehet! Ahhoz túlságosan megkedveltem...A rettenetes viselkedése ellenére. Annak ellenére, hogy még a kedvességnek a szikráját is alig mutatta felém. Pedig valahol benne van...Vajon mitől veszett el? Mit titkol még? Valami még van a levegőben! A vadállatok szarszagán és a borzalmas páratartalmon kívül is...Ki ez a lány, milyen meglepetést okoz még nekem, és Soledad délelőtt óta miért csak most jutott az eszembe...?”

Még két órát gyalogoltak egyenes terepen, amikor a fák között újabb kis tisztáshoz érkeztek. A vízesésnél sok időt vesztegettek el, és a sötétség kezdett leszállni rájuk, a tisztás pedig megfelelő táborhelynek tűnt.

• Itt töltjük az éjszakát. - mondta Vivien, majd letette a hátizsákját és nyújtózott egyet. - Maga fújja fel a matracot, én meg elmegyek fáért és kerítek köveket, hogy tüzet gyújthassunk éjszakára. Csak itt leszek a közelben. Ha valami baj van, sikítson! - kacsintott a lány, mire Gonzalo nevetve bólintott. Aztán Vivien eltűnt a fák között, az argentin pedig elővette a biciklipumpát és elkezdte felfújni a hálózsák alsó részére rögzített matracot.

Kis idő múlva Vivien előkerült egy nagyobb adag fával az ölében, majd újra eltűnt. Hamarosan nagyobb méretű köveket hozott az ölében. Gonzalo segített neki lepakolni.

• Ezeket rakja körbe és gyújtson tüzet. - mondta és a nadrágja zsebéből viszonylag száraz faleveleket ürített ki. - Ezzel be tudja gyújtani. A táskámban van gyufa. Mindjárt jövök.
• Hova megy megint?
• Ennivaló után. - válaszolta a lány – majd felvette a machetéjét és egy nagyobb falevelet vágott le az egyik közeli fáról. Aztán újra eltűnt az erdő sűrűjében.

Higuaín sikeresen begyújtotta a tüzet, elrendezte a hátizsákokat és a hálózsákot a tűz mellett, aztán leült és várt. A lány már legalább fél órája elment, amikor Gonzalo arra gondolt, hogy talán meg kéne keresni.

• És ha valami baja esett? Már olyan sötét van, akár valami vadállat is elkaphatta! Nem lett volna szabad egyedül elengednem! Nekem kellett volna mennem! A fenébe, utánamegyek és megkeresem. - mondta magának, majd felpattant és már éppen indulni akart, amikor a lány előbújt a fák közül és a nagy levélen valami összevágott húsfélét hozott.
• Már épp maga után akartam menni! Aggódtam, hogy hol marad. Mi ez? - lépett Gonzalo közelebb Vivienhez.
• Vacsora. - válaszolta szűkszavúan a lány, majd letette a húst és némi vízzel leöblítette a bozótvágót, aztán átnyújtotta az argentinnak. - Keressen két vékonyabb botot és hegyezze ki.

Gonzalo elvette a kést majd azt tette, amit Vivien mondott. Nem sokra rá, már a tűz körül ültek, és felnyársalt húsdarabokat sütöttek a lángok felett. Gonzalo megevett egy darabot az ismeretlen eredetű húsból.

• Ez finom. Még így fűszer nélkül is. Milyen állat ez?
• Ne akarjon mindent tudni. - válaszolta a lány, majd ő is enni kezdett. Gonzalo már kicsit gyanús szemmel tekintett a vacsorájára, de miután az ízével tulajdonképpen nem volt gond, és tudta, hogy most nincs lehetősége válogatni, szó nélkül megette a húst.

Miután befejezték a vacsorát Gonzalo ültében nyújtózott egyet a tábortűz mellett, Vivien pedig elővette a kis elsősegély zacskót a táskájából és az argentin mellé telepedett.

• Jöjjön. Lekezelem a sebet a fején.
• Ó, hagyja csak. Tulajdonképpen karcolás. - válaszolta Higuaín, de közben azért érezte hogy elég mély a seb, és kicsit lüktet is.
• Azért ez több, mint karcolás. Egy öt centi hosszú seb húzódik a homlokán és kicsit be is gyulladt. Le kell fertőtleníteni. - mondta a lány, majd alkoholt, gézt és sebtapaszt vett elő. - Ez egy kicsit csípni fog.

Gonzalo összeszorította a fogát, amikor Vivien a seb körüli részt törölgette alkoholos gézlappal. Reflexből megfogta a lány csuklóját, hogy elhúzza onnan, de Vivien nem engedte, csak egy pillanatra leállította a kezét, azután folytatta a sebkötözést.

• Köszönöm. - mondta Gonzalo, amikor a lány végzett, és elpakolta a felszerelést.
• Nincs mit. - válaszolta a lány mosolyogva, majd újra a focista mellé ült és csak bámulta a tüzet. - Tulajdonképpen miért akar ennyire velem tartani? - fordult végül Gonzalo felé, mert ez a kérdés nem hagyta nyugodni.
• Tulajdonképpen? - mosolyodott el Gonzalo. - Mondtam már. Nem akarom, hogy egyedül menjen. Nem akarom magára hagyni.
• De én nem szolgáltam rá erre.
• Ó, dehogy is nem. Hiszen maga nélkül már lehet, hogy nem is élnék, vagy fogságban lennék.
• Veszélyes kalandot vállalt, hogy a barátnőjével lehessen.
• Nem gondoltam, hogy veszélyes kaland lesz belőle. Azt hittem, csak  felszállok egy repülőre, aztán valami más közlekedési eszközre, és ott vagyok. - magyarázta Higuaín.
• Értem. De azért szerencsés lány. - válaszolta Vivien, miközben végig a tüzet nézte. - Még mindig mehetünk Anori felé, hogy minél hamarabb láthassa őt. - Gonzalo e mondat hallatán ránézett a lányra.
• Mondtam, hogy nem hagyom egyedül. Soledad megvár. Ő ott van és filmet forgat, nem is tudja, hogy jövök. De az a szobor magára vár. - mondta, és újra megfogta a lány csuklóját. Észrevette, hogy valójában milyen törékeny és vékony is az a csukló. - És én nem akarom, hogy magának bármi baja essen Vivien.

Vivien ránézett a férfira, aki a szabad tenyerével megérintette a lány arcát és egy pillanatra ott is hagyta a kezét, amíg egymás szemébe néztek. Aztán Vivien hirtelen felpattant és körbe járta a tüzet. Aztán igyekezett leplezni, hogy zavarba jött, és témát akart váltani.

• Magáé a hálózsák. - mondta, miközben levette az ingét, hogy az összehajtva párnaként szolgáljon neki.
• Nem, arról szó sem lehet. - tiltakozott Higuaín. - Maga a nő. Magáé a hálózsák, én majd alszom a földön.
• Hagyja már ezt a „maga a nő” dumát. Ne veszekedjen velem állandóan, hanem hallgasson rám. Fél a pókoktól, nem? Akkor jobban teszi, ha becipzározza magát abba a hálózsákba. - mondta a lány kissé idegesebb hangon.

De Gonzalo nem sértődött meg rá, csak nézte őt megértően és aztán bólintott és szót fogadott. Egyre inkább érezte, hogy a lány titkol valamit, és azt is, hogy Vivien zavarba jött attól, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz. Tulajdonképpen ő maga sem tudta, hogy mi történt itt az imént, csak azt, hogy ösztönösen cselekedett...

III.

• Na, megvannak? - kérdezte a magas, szőke férfi a társaitól, amikor már mind a hatan a lezuhant gép körül álltak.
• Nem, Peter. Nincsenek itt. - rázta meg a fejét Eric Strobl. - Nincsenek a roncsok között és azt hiszem pár dolog hiányzik is.
• Hadd nézzem. - válaszolta Peter Schmeltzer, majd ő is körülnézett a repülőgép hátuljában. - Se bozótvágó, se egy kulacs, se bicska, se egy elsősegély felszerelés. Ezek nélkül ő nem indul útnak. Nyílvánvaló, hogy elhúzták a csíkot, mire ideértünk. Scheiße! - kiáltott dühösen Peter az anyanyelvén, majd nagy levegőt vett és a társaihoz fordult.

A kis csoportban rajta kívül még ott volt Eric Strobl, a régész doktorandusz, egy helyi nyomkereső, Thiago nevű, és három géppuskával felszerelt, szökött amerikai katona, akik zsoldosnak álltak. Peter hozzájuk intézte a szavait portugálul.

• Bármibe is kerül, meg kell találnunk őket. Mindkettőt élve akarom. A focista még akár nagy pénzt is jelenthet, a lány pedig az enyém. Én rendelkezem vele. Ha megtaláljuk őket, hajuk szála sem görbülhet, amíg én azt nem mondom. Világos? - kérdezte, mire mindenki bólintott, majd Peter és Eric vezetésével elindultak.
• Mit akarsz csinálni Dr. Janiccsal? - kérdezte Eric.
• Őt én magam akarom kinyírni. De előbb szükségem van rá ahhoz, hogy megtaláljam a szobrot.. Aztán megkapja a magáét az a ribanc. - válaszolta Peter mosolyogva.
• És kire fogjuk kenni ezt az egészet?
• Majd a kincsvadászokra, akik eredetileg üldözték Vivient.
• Na de velük már végeztünk.
• Majd úgy rendezzük a dolgokat, hogy jó legyen. - mondta Peter, majd utasította a nyomkeresőt, hogy ő haladjon a menet elején...

• Mikor állunk meg pihenni? - kérdezte Gonzalo, miközben Vivien mögött haladt.
• Hát nem most. - válaszolta Vivien, és az arcára volt írva, hogy legszívesebben elfutna az argentin elől, aki már az agyára ment.
• De már legalább két órája hajt engem előre.
• És továbbra is hajtani fogom.
• Akkor legalább azt mondja meg, hogy hová megyünk?
• Anoriba. Oda akart menni, nem?
• Igen, csak nem gyalog terveztem. És még milyen messze van?
• A géppel körübelül az út felét tettük meg, így még nagyjából ötven kilométert kell gyalogolnunk nyugati irányba. - válaszolta Vivien a lehető legtürelmesebb hangon, amit magára tudott erőltetni.
• És az még hány óra hossza?
• Ezen a terepen még legalább tizenkettő vagy tizenhárom, szóval ma biztos nem érünk oda sötétedés előtt.
• Akkor holnap?
• Hát ha nem ma! - csapott a lány a homlokára.
• Miért önnél egyáltalán most hány óra van?
• Lassan délelőtt tizenegy. - nézett rá Vivien az órájára.
• Nálam is. Akkor még legalább egy egész napot itt fogunk tölteni a dzsungelben? Egyáltalán van nálunk elég víz? És élelem? És van fegyvere, ha vadállattal találkoznánk? És hol töltjük az éjszakát? - sorolta Higuaín a kérdéseket, mire a lány megelégelte és lendületből lecsapott egy nagyobb indát maga előtt, aztán megfordult és az argentinra nézett.
• Nem tudná csak öt percre befogni? Két órája hallgatom a süketelését. Mi lenne, ha az előttünk álló fárasztó útra tartogatná az erejét ahelyett, hogy az én agyamat amortizálja?
• Elnézést. Sajnálom, hogy zavarom a dzsungelhős professzor asszonyt a bugyuta szövegelésemmel, de én ugyanakkora szarban vagyok, mint maga. Eljövök a világ végére, hogy a barátnőmmel lehessek, ehelyett  lelövik a repülőt, amin utazom, lezuhanok, beverem a homlokomat, és most itt állok az őserdő közepén éhesen, fáradtan, büdösen, és koszosan egy nővel, akit nem is ismerek, és akiről kiderül, hogy régész, fegyveres kincsvadászok üldözik, akik engem is el akarnak rabolni, ráadásul a doktor nő egy hatalmas bozótvágóval a kezében hadonászik előttem, rettenetes a modora, és mindezek fejében még az életemet is kénytelen vagyok rábízni, ha valaha is épségben akarok kijutni erről a borzalmas helyről. Hát nem tudok finomabban fogalmazni, de az a helyzet, hogy kurvára nem így képzeltem el az uborkaszezont. - Higuaín leült a fűbe és a két kezébe temette az arcát.
• Oda ne üljön le. Nem venném a lelkemre, hogy egy szőrös pók a fenekébe csípjen. - mondta Vivien, mire Gonzalo felpattant és porolni kezdte hátul a nadrágját.

A lány sóhajtott egyet, majd közelebb lépett az argentinhoz és leszedett a farmerjáról néhány odatapadt bogáncsot. Ezután komoly arccal ránézett az őt bámuló és az idegességtől a szája szélét harapdáló srácra.

• Rendben. Valószínűleg igaza van. Sajnálom, hogy belekeveredett ebbe az egészbe és megértem, hogy nem erre számított. A modoromon ugyan nem tudok nagyot javítani, mert egy ideje nem vagyok hozzászokva az emberi társasághoz, de még ha nehéz is, most próbáljon egy kicsit bíni bennem, rendben?
• Isten tudja miért, de eddig is bíztam magában, azzal nincsen gond. Csak jó lenne, ha egy kicsit beavatna abba, hogy mi jár a fejében. Mármint arra vonatkozóan, hogy most mihez kezdünk. - válaszolta Gonzalo most már nyugodt hangon.
• Igen, igaz. - bólintott a lány. - Jól van. Tehát ahogy mondtam, még vagy ötven kilométer van előttünk. Ma este hat után már semmiképp sem tudunk tovább menni, mert addigra sötét lesz. Le kell táboroznunk valahol. Addig viszont még van hét óra hossza, jó lenne a táv felét megtenni. De kétóránként tarthatunk pihenőt. Egy flakon víz van a hátizsákjában, ahogy az enyémben is. Ennivalónk nincs, mert a gépen rumot szállítottam. De megoldjuk, nem ez az első eset, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Így jó?
• Hát most erre mit mondjak? Jó. Ha ez a módja annak, hogy túléljük ezt az egészet. - tárta szét a karjait az argentin.
• Most ez a módja. - bólintott a lány. - Induljunk tovább, mert még nem vagyunk elég távol a repülőgéptől. - hátat fordított Higuaínnak és már indult volna tovább, de a srác megfogta a karját és lassan maga felé fordította.
• Sajnálom, hogy hisztiztem. Én egyébként nem ilyen vagyok. Csak ez az egész helyzet...
• Ijesztő. - bólintott Vivien.
• Igen. De jó, hogy maga itt van. Vagyis jó, hogy maga van itt. Ez valamiért megnyugtat. - mondta Gonzalo mosolyogva. A lány is megengedett magának egy halovány mosolyt, de aztán elhúzódott a fiútól.
• Most már menjünk.

Higuaín bólintott és követte Vivient.

Újabb két órát gyalogoltak az erdőben. A levegő fullasztó volt a magas páratartalom miatt, de az eső nem akart esni. Mindkettejükről szakadt a verejték. Hegynek mentek felfelé, majd meredek lejtőn ereszkedtek le, míg egy kis völgyben lyukadtak ki egy tisztáson. Egy kisebb vízesés is volt itt. A tisztást sűrűn körbenőtték a fák, így elég eldugott helynek tűnt egy kis pihenőhöz.

• Itt megállunk egy kicsit. - szólt Vivien és letette a hátizsákját a fűbe, majd elővette a vizespalackját és nagyot kortyolt belőle. Gonzalo is követte a példáját. Amikor befejezte az ivást, Vivien a flakonnal a kezében a vízeséshez sétált, hogy megnézze, elég tiszta-e a vize és iható-e. A vízfüggöny egy kis patakba ömlött, ami a fák közé szaladt, így nem lehetett látni, hol végződik. A víz kristálytiszta volt, így Vivien úgy döntött, feltölti a palackját, és az argentinnak is szólt.
• Jöjjön. Ez a víz iható. Kicserélheti a húgymeleg löttyöt az üvegéből.

Gonza éppen a hátizsákja tartalmát nézegette, hogy rájöjjön, vajon mit rakott bele ez a csaj, ami annyira nehéz. Aztán a hívásra ő is odament a vízhez.

• Elárulná miért cipelek magammal egy biciklipumpát és egy üveg rumot? - kérdezte mosolyogva a lányt, miközben a lezúduló víz alá tartotta a flakonját.
• A biciklipumpa azért kell, mert a hálózsáknak, ami nálunk van, felfújható az alja. Az üveg rum meg sokmindenre használható. - kacsintott Vivien, majd ledobta az ingjét, és trikóban leguggolt a víz mellé, hogy egy kicsit felfrissítse magát.

Higuaín is jó ötletnek találta ezt és levette átizzadt pólóját. Vivien a szeme sarkából lassn végigmérte a tőle jobbra mosakodó focista izmos felsőtestét és magában elismerően füttyentett. Aztán elnézett a másik irányba és ekkor valamit észrevett a vízfüggöny melletti keskeny, természetes kőfalon, ami felkeltette az érdeklődését. Felállt és odament a falhoz, hogy jobban megnézze mit talált.

• Ez hihetetlen. - mondta a fal előtt állva, mire Gonzalo is érdeklődve állt mögé.
• Mi az? Mi történt?
• Látja ezt? - mutatott Vivien a falra és Gonza néhány furcsa kis rajzot látott.
• Mik ezek?
• Ezek ősi maja hieroglifák, amelyek az „andejo de inferno” hollétére utalnak...

II.

Este nyolc óra körül Gonzalo újdonsült, mellesleg a spanyolt kelet-európai akcentussal beszélő pilótája visszajött a fogadóba és Carlosnál hagyott egy üzenetet, hogy reggel hat órakor várja az argentint Olho de Deus repterén.

• Reggel hatkor?Olyan korán? - kérdezte Gonza, mikor a bárpultnál olvasta a cetlit.
• A pilóták korán reggel felszállnak, főleg ha élelmiszer szállítmányt visznek. Napközben nagyon magas a levegő páratartalma, sok étel akár meg is romolhat, mire célhoz ér. Ezért indulnak még reggel. - válaszolta Carlos.

Higuaín bólintott, majd neki látott a fogadós által elétett zöldbabos rizsnek. Miután megvacsorázott, jó éjszakát kívánt Carlosnak és a kocsma vendégeinek, majd felment a szobájába. Zuhanyzó nem volt, de volt helyette egy nagyobb méretű fateknő hideg vízzel feltöltve, és tiszta törülköző. A támadó kicsit úgy érezte, mintha száz évet utazott volna vissza az időben és a vadnyugati cowboyok korába csöppent volna, de annyira fáradt volt és olyan melege volt, hogy még a megszokott civilizált tisztálkodási módszerek sem hiányoztak neki. Jól esett a hideg vízzel való mosakodás, ami után bedőlt az ágyába és nagyon hamar elaludt.

Másnap reggel könnyebben ment a felkelés, mint gondolta volna, és már hat óra előtt tíz perccel a poros kis felszállópálya mellett várakozott, amit a helyiek reptérnek neveztek. A pálya jobb oldalán néhány, háznak nehezen nevezhető fakunyhó sorakozott, a bal oldalon kicsit távolabb már az őserdő kezdődött. Nyolc kisrepülő sorakozott azon az oldalon. Három gépbe éppen bepakoltak a pilótáik, hogy aztán megkezdhessék a munkát. Az egyik kunyhóból egy fiatal férfi lépett ki, mögötte pedig egy nő. A férfi megigazította a pólóját, majd mosolygott, amikor a nő finoman megpaskolta a fenekét. Aztán elköszönt a nőtől és a fogadó irányába sétált. Libélula pedig nyújtózott egyet, majd elindult Gonzalo felé.

• Buenos días, senor! - köszönt a lány mosolyogva, amikor odaért. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint előző nap, csak tisztább kivitelben, és a fekete trikó szürkére cserélődött. - Hogy aludt?
• Nagyon jól, köszönöm. Ő volt a barátja? - nézett Gonza a férfi után. - Már alig várom, hogy én is Soledaddal legyek. - mondta mosolyogva.
• Soledad? Így hívják a barátnőjét? - érdeklődött Libélula, miközben ellenőrizte a gép propellerét.
• Igen, Tudja ő modell és színésznő. Éppen filmet forgat. És arra gondoltam, hogy a forgatás helyszínére utazom és meglepem.
• Értem. Gondolom örülni fog. - válaszolta a lány, miközben befeküdt a futómű alá, hogy azt is megvizsgálja.
• Remélem. És az ön barátját hogy hívják?
• Nekem nincs barátom.
• De hát az a férfi nem... - nézett Gonza csodálkozva.
• Ja, hogy ő. Nem a barátom és nem is kérdeztem a nevét. Csak átutazóban van. Ma tovább áll. - mászott ki a lány a gép alól és ládákat kezdett bepakolni a hátsó ülésre.
• Segítek bepakolni – mondta Gonza még mindig kicsit meglepett arcot vágva, és felemelte a hozzá legközelebb eső ládát.

Miután elkészültek a rakodással, beültek a gépbe, és amíg Libélula megírta a menetlevelet, Gonzalo eltöprengett.

• Nem egy hétköznapi női foglalkozása van. Mióta vezet repülőt?
• Tizennégy éves korom óta.
• Ez most komoly? De hogy jött ez az egész?
• Hát amikor tizennégy voltam, otthon a városomban el akartam kötni egy kis gépet kíváncsiságból, de a hangár tulajdonosa rajtakapott. Viszont ahelyett, hogy rendőrt hívott volna, vagy valami, inkább beült mellém, és megtanított repülni.
• Ez nem semmi!
• Aha. - válaszolta a lány, majd beindította a motort és közben a plafon felé mutogatott, hogy Gonzalo vegye fel az onnan lelógó fülhallgatót. Az argentin így tett, majd eszébe jutott még egy kérdés, bár érezte, hogy talán már késő lenne visszakozni.
• És engedélye is van?
• Sí, senor!Olyan is van! - válaszolta a lány, majd a gép a magasba emelkedett.

Gonzalo kinézett az ablakon. Az Amazonas bővizű folyama méltóságteljesen hömpölygött alattuk, kettészelve az erdőt. Az éppen felkelő nap vörösre festette az eget és az alattuk elterülő tájjal párosítva olyan festői látványt nyújtott, amilyet csak képeslapokon látni.

A gép motzorzaja lecsendesült, így már levehették a fülhallgatókat. Miközben a lány biztos kézzel fogta a kormányt és a horizontot bámulta, Gonzalo lassan és elgondolkodva végigmérte őt. Vékony, szikár termetű, hosszú barna haja a tarkóján copfba kötve, elől hanyagul két állig érő laza tincs lóg. Erős anyagból készült vászonnadrág, kopott bakancs. Tulajdonképpen olyan volt, mintha Indiana Jones lenne nőben. Legalábbis Gonzalonak ez jutott először az eszébe róla. A lány modora egyenlőre hagyott kivetnivalót maga után. Elég mogorva volt első nekifutásra és egyébként is mindenben teljesen az ellentéte volt az ő szőke hajú és mindig nagyon divatos barátnőjének. De valahogy mégis olyan megnyugtató volt ott ülni mellette és csak nézni ki az ablakon...

• Szóval Libélula?Ez az igazi neve?Szitakötő?
• Nem. - nézett rá a lány egy pillanatra. - Nem, csak a faluban így becéznek. A nevem Vivien Janics.
• Vivien?Ez nem férfinév és a Viviana a női?
• Nálunk Magyarországon a Vivien női név.
• Szóval ön magyar?Mint Puskás?
• Igen. - mosolyodott el Vivien. - Mint Puskás.
• Értem. És mióta él Brazíliában?Mi hozta ilyen messzire?

A lány újra ránézett, elmosolyodott, majd olyat mondott, amitől Gonzalo már nem is lepődhetett volna meg jobban.

• Két éve élek Brazíliában. Mióta befejeztem az egyetemet Bécsben. Régész professzor vagyok. És egy bizonyos műkincs után kutatok.
• Hát midenre számítottam, csak erre nem. - válaszolta a csatár a fejét vakargatva, és aztán mosolygott magában, mert megint eszébe jutott Indiana Jones. - És miféle kincs után kutat egy ilyen eldugott helyen? Ráadásul egyedül?
• Egyedül, mert a múzeum, aminek dolgoztam, nem adott embert és támogatást, mert nem hisznek a kincs létezésében. Szerintük csak legenda. Pedig létezik. Hallott már az „andejo do inferno”-ról?
• „Andejo do inferno”?A „pokol vándora”?Még soha! - rázta meg a fejét Gonza és érdeklődő szemekkel nézett Vivienre.
• A majáktól az i. e. 1200 körül elszakadt egy törzs. Körülbelül nyolcvan indián férfi, nő, és gyerek indult útnak Közép-Amerikából erre a vidékre, mert ők zsarnoknak érezték az akkori maja uralkodót, és saját várost akartak, ahol egyenlőbbek az emberek. Istenként tiszteltek egy kis szobrot, amely egy öreg, megfáradt indián férfit mintázott. A szobor színaranyból készült és égővörös rubin a két szeme. Ő a „pokol vándora”, mert megjárta a poklot, de a végén mégis megszabadult a rabságából, és a szemében végig az élet tüze égett. Az indiánok ezt a szobrot magukkal vitték, hogy őket is segítse az útjukon. Tulajdonképpen ellopták a maja kincstárból. Az uralkodó ettől, és persze a szökés miatt égtelen haragra gerjedt és a sámánja segítségével átkot szórt a lázadókra, hogy ők és leszármazottaik egész életüket nyomorúságban töltsék. A törzs persze már évszázadokkal ezelőtt kihalt, de a szobor eszmei értéke felbecsülhetetlen. Az embereknek joga van megismerni ennek az elfeledett törzsnek a történetét. Ráadásul történelmi szempontból azért is fontos, mert ez is bizonyítja, hogy dél-amerikai indián törzsek is törekedtek valamilyen formában demokráciára. Ezért akarom megtalálni. - Miután Vivien befejezte a beszámolót. Gonzalo még mindig tátott szájjal nézte. Aztán néhány pillanat múlva megszólalt.
• Hát ez elképesztő történet. Nagyon izgalmas, még sosem hallottam erről. És gondolja, hogy ez tényleg igaz, és a szobor létezik?
• Nem gondolom, hanem biztos vagyok benne. Négy éve tanulmányozom a különböző hieroglifákat. Nem az a kérdés, hogy létezik-e a szobor, hanem hogy hol rejtették el az indiánok.

Alighogy Vivien befejezte a mondatot, Gonzalo úgy látta, mintha valami elsüvített volna az ablaka mellett az ég felé. A lány hirtelen balra rántotta a kormányt, majd cikázni kezdett a levegőben, mintha ki akarna kerülni valamit.

• Ugye nem az történik amire gondolok?Ugye nem lőnek ránk? - kérdezte Gonzalo ijedten.
• De nagyon úgy tűnik, szóval kapaszkodjon. - válaszolta a lány, de ekkor a szemük előtt füst csapott fel a motorháztetőből.
• Istenem, eltalálták a motort? Most mi lesz velünk? Atyaég, le fogunk zuhanni! - Gonzalo kétségbeesetten darálta a szavakat és egyre erősebben kapaszkodott az ülésébe.

Vivien ránézett egy pillanatra, és amikor látta, hogy az argentin mennyire fél, a tőle telhető legtapintatosabb módon próbálta megnyugtatni.

• Ne aggódjon, leteszem a gépet. Nem ez az első eset.
• De hát füstöl a motor. Hiszen látom!Itt füstöl előttem!
• Nem lesz baj. Csak higgyen erősen. De nem a szemének. - válaszolta a lány, majd miközben próbálta egyenesben tartani a gépet, igyekezett a földön egy helyet találni, ahol landolhatnak. Ki is szúrt magának egy kis tisztást és arra irányította a vasmadarat.

A gép cikázott a levegőben, majd egyre csökkent a magasságuk, végül ugrálva, rázkódva landoltak a tisztáson úgy, hogy a gép orra fennakadt egy fán, a hátsó része pedig fél méterrel a föld felett lógott.Vivien kikapcsolta a biztonsági övét és oldalra nézett. Látta, hogy Gonzalo a fejét fogja, de semmi komoly baja nincsen.

• Jól van? - kérdezte meg a biztonság kedvéért.
• Azt hiszem igen.- válaszolta az argentin miközben ő is kicsatolta a biztonsági övét.

Vivien kikászólódott a gépből és átment a másik oldalra, hogy körülnézzen a hátsó ülésen. Gonza is kiszállt és igyekezett néhány fejkörzéssel ellenőrizni, nem-e rándult meg a nyaka. Úgy érezte, hogy a homlokán lévő karcoláson kívül minden rendben van.

• Ez meg mi volt? Kik voltak ezek és miért lőttek ránk? - kérdezte idegesen Vivient.

A lány közben két hátizsákot vett elő hátulról és mindenfélét kezdett el pakolni beléjük.

• Ők kincsvadászok, akik szintén a szobrot keresik, és én az útjukban vagyok. Ráadásul most biztosan megtudták, hogy maga is velem van. A gépet úgyis meglőhették volna, hogy felrobban az egész. De nem tették, ők csak annyit akartak, hogy lezuhanjon. Tudták, hogy én le fogom tenni a madarat. Most biztosan keresni fognak minket. - válaszolta, miközben tovább folytatta a pakolást és egy jókora machéte is előkerült.
• Na várjunk csak. Magát kincsvadászok üldözik? Erről szólhatott volna előbb is! És nekem mi közöm ehhez, hogy jövök én a képbe? És az a nagy izé meg minek? - mutatott a machetére az argentin és nem tudta eldönteni, hogy zuhanás közben félt jobban, vagy most.
• Maga híres és gazdag. Vátságdíjat kérhetnek önért. Ezért nem akarták, hogy bajunk legyen, csak annyit, hogy ne repüljünk tovább. A bozótvágó pedig azért kell, hogy bozótot vágjunk vele. Ezt a zsákot maga hozza. Hosszú út áll előttünk, nem maradhatunk itt. - nyújtott Vivien az argentin felé egy hátizsákot.
• Na nem! Én nem vágok neki magával az esőerdőnek, ahol pókok, moszkítók, kullancsok, kígyók és mindenféle vadállatok vannak. Maga nő, én meg buenos aires-i vagyok. Ez biztos halál. Inkább szóljunk valakinek rádión és hívjunk segítséget.
• A rádió nem működik, senor. És ahogy mondtam, nem maradhatunk itt. Mennünk kell, mielőtt azok a seggfejek megtalálnak. - válaszolta a lány, majd egy sprayt vett elő és Gonza felé nyújtotta. - Ezzel fújja be magát. Távoltartja a kullancsokat.

Gonzalo elvette a sprayt, felnyitotta és megszagolta. Az illata nem volt túl kellemetlen, de jó sem.

• És mi van a többivel? Mi véd meg a moszkítóktól, a pókoktól, a kígyóktól, a mindenféle atkáktól? - Gonzalot még a hideg is kirázta, ha ezekre az állatkákra gondolt.
• Jó ez mindenre csak fújja már. - válaszolta sürgetőleg Vivien, majd elfordult, és morogni kezdett az orra alatt. - Ez kellett nekem. Megint a seggem alá pörkölnek és még megkapom a nyakamra ezt a milliomos városi ficsúrt is, aki maga alá csinál néhány pók meg bogár miatt.

Miután Gonzalo a szer háromnegyed részét magára fújta, visszaadta a dobozt Viviennek, aki belecsúsztatta a táskájába.

• Maga nem fúj belőle? - kérdezte az argentin meglepett arccal.
• Nem, az én véremet nem szeretik, mert félnek, hogy rájuk ragad a borzasztó modorom. Na kászálódjon, jó lenne minél hamarabb elhúzni innen a csíkot. - válaszolta a lány, majd a bozótvágóval a kezében kezdett utat törni a dzsungel mélye felé. Gonzalonak pedig nem volt más választása, mint hogy kövesse...

I.

A naptár június 18-át mutatott. Gonzalo Higuaín, a Real Madrid argentin válogatott csatára éppen jól megérdemelt szabadságát töltötte otthon, buenos aires-i házában a családjával és szerelmével, a modell és színésznő Soledad Cruzzal. Vagyis töltötte volna, ha Soledadnak nem jön közbe egy izgalmas szappanopera forgatása, melyben ő kapta meg a női főszerepet. De közbe jött, így két hétre az argentin fővárosban kellett hagynia Gonzalot, hogy egy amazonas-menti kis halászvárosba, Anoriba utazzon a forgatás idejére.

• Ígérem, ahogy tudlak hívlak, mi amor! - mondta a lány búcsúzóul a reptéren, majd felszállt a Manausba tartó gépre, ahonnan majd tovább utaznak a filmforgatás helyszínére.

Ez két nappal ezelőtt volt, de azóta csak egyszer jelentkezett körülbelül 2 perc erejéig, amíg annyit mondott, hogy rendben megérkeztek.

Gonzalo pedig csak ült a nappaliban, a kedvenc masszírozós foteljában és kapcsolgatta a tévét. Soledad forgat, az anyja valami művészeti konferencián van, Federico elment nyaralni a feleségével és a gyerekeivel, hiszen ők is kevés időt töltenek együtt a hétköznapokban. Lautaro a haverjaival horgászik a hétvégén, Nico és az Higuaín család feje, vagyis az édesapjuk pedig valami fontos üzleti ügy miatt csak holnap délután jönnek haza. Hát ez remek. Hazajött, hogy a szeretteivel töltse a szabadságát, erre valahogy mindenki eltűnt mellőle. Senki sincs itthon, ő pedig borzasztóan egyedül érzi magát. Aki a legjobban hiányzott, az persze Soledad.

• És ha meglátogatnám? - ugrott fel hirtelen a fotelből, ami a nagy lendülettől felborult. - Ez az! Meglepem őt! Elutazom Brazíliába a forgatásra és ha nincs is rám sok ideje, legalább ott leszek a közelében! Máris megszervezem a dolgot! - mondta magának hangosan, majd megfordult, felállította a fotelt és máris felszaladt a laptopjáért az emeleti szobájába.

Miután maga mellé készítette a telefonját és kézbe vette a laptopot, visszaült a fotelbe és máris keresgélt a repőlűjáratok és útvonaltervek között. Körülbelül fél óra múlva már sikerült is helyet foglalnia Buenos Airesből a 2 milliós Manausba. A gép délelőtt 11 órakor indult, így már csak 2 órája volt, hogy gyorsan összepakoljon, átverekedje magát a forgalmon, kijusson a reptérre és elérje a gépet. Üzenetet hagyott a családnak, taxit hívott és máris a házon kívül találta magát.

• Soledad biztosan örülni fog a meglepetésnek. - mondta magában, miközben a taxi megállt előtte. A kis sporttáskát és sajátmagát bedobta a hátsó ülésre és bemondta az Ezeiza nevét.

A gép délután kettőkor landolt a brazil városban. Gonzalot rendezett, tiszta reptér fogadta. Nem volt túl sok utas a gépen, így gyorsan ment a kiszállás. A repülőtér tágas világos előcsarnokából néhány kisebb helyi légitársaság irodája nyílt, az argentin pedig minden portugál tudását összeszedve megcélozta az egyiket. Tulajdonképpen nem volt nehéz dolga a kommunikációval, hiszen a spanyol és a portugál hasonlít egymásra, ráadásul a csapat öltözőjében is ragadt rá némi nyelvtudás. A kis irodában egy modern fa íróasztal mögött alacsony, vékony, feketebőrű, középkorú ügyintéző hölgy mosolyogva üdvözölte őt.

• A segítségét szeretném kérni. - kezdte Higuaín, miután köszöntek egymásnak és a hölgy rácsodálkozott az argentin személyére. - Anoriba szeretnék eljutni.
• Anoriba? Nos, megnézem mit tehetek önért, de nagyon nehéz lesz. Anori tulajdonképpen az őserdő közepén van, elég kis város, körülbelül tizenkét ezren lakják. Repülőtere nincs, általában buszokat indítunk oda, ha kellő létszámú utas gyűlik össze. - válaszolta a hölgy, majd elkezdett keresgélni a számítógépén a buszjáratok között.

Higuaín kitekintett az előcsarnokba. Nem úgy tűnt, mintha tolonganának az utasok, akik Anoriba akarnak menni. A csarnok szinte teljesen kiürült, már csak a beszállókapuknál voltak néhányan, akik a gépükre vártak.

• Sajnálom, senor, de csak három óra múlva indul a következő busz Anoriba, ha addig elég utas lesz, hogy elindítsuk a járatot. Ezzel pedig este 9 vagy fél 10 előtt nem érkezik meg.
• Értem. Az érkezés időpontja nem is lenne probléma, de mi a biztosíték arra, hogy egyáltalán elindul a járat?
• Nos, általában elindul, de erre nincs biztosíték. Az emberek ritkán mennek Anoriba, akkor is általában motorcsónakkal közlekednek.
• Tehát próbáljak meg motorcsónakot bérelni? - kérdezte Gonza kissé elcsüggedve, hogy a barátnője ilyen isten háta mögötti helyen van. Soledad persze mondta neki, hogy mivel a forgatócsoport elég sok tagból állt, így nekik több buszt is indítottak, de hát ő egyedül van.
• Azt nem ajánlanám, hogy egyedül vágjon neki egy ilyen útnak. A folyó nagyon veszélyes keresztül a dzsungelen. - válaszolta az ügyintéző. - De tanácsolhatok önnek valamit, senor. Bár kicsit komplikáltabb az út, de valószínűleg gyorsabban célba ér, mint busszal.
• Nem baj, ha komplikált, bármilyen lehetőséget szívesen meghallgatok! - válaszolta Gonzalo kicsit vidámabban.
• Nos, ha bérel egy autót  sofőrrel, az leviszi magát Manacapuru városba, ami innen körülbelül 1 órára van főúton. Mellette van egy kis halászfalu, Olho de Deus. Párszázan élnek ott, de többen foglalkoznak azzal, hogy élelmiszert meg mindenfélét szállítanak végig az Amazonas mentén a kisebb falvakba és városokba, ahová más módon semmi sem jutna el. Van egy kis fogadója is, érdeklődjön ott. Hátha valamelyik áruszállító kisrepülő felveszi magát és elviszi Anoriba. Onnan körülbelül 120 kilométer a távolság, amit két óra alatt meg lehet tenni. Azt hiszem ez lenne önnek a legjobb megoldás.
• Ez nem hangzik rosszul Hol tudok autót bérelni? - kérdezte Higuaín, mire a hölgy egy másik irodát mutatott neki a csarnokon belül.

A támadó megköszönte a segítséget, a hölgy kérésére autogrammot adott, majd átsétált a másik irodába, ahol egy újabb ügyintéző hölgynek ismét aláírással és közös képpel kedveskedett. Ezután végre sikerült kibérelni az autót egy állítólag nagyon megbízható és rendes sofőrrel.

A sofőr kint várta a bejárat előtt. Mikor az argentin kilépett a csarnokból, forró és párás levegő csapta meg az arcát, a nap pedig magasan fent járt, még mindig, és egy felhőt sem lehetett látni az égen.

• Senor Higuaín. Nagyon örvendek. Paulo vagyok. - jött felé a sofőr és a kezét nyújtotta. Gonzalo fogadta az üdvözletet, majd Paulo elvette a poggyászát és berakta a csomagtartóba. Higuaín érezte, hogy pulóverben elviselhetetlen a meleg, így inkább levette és csak a pólóját hagyta magán. Ezután beszállt az autóba, maga mellé dobta a pulóvert meg egy palack ásványvizet, amit még a csarnokban vásárolt. És elhelyezkedett a hátsó ülésen.
• Körülbelül egy óra lesz az út, igaz? - kérdezte a sofőrt.
• Inkább másfél óra senor Higuaín, mert nem teszem ki Manacapuruban, hanem leviszem Olho de Deusba, ha önnek is megfelel. Felesleges lenne ott új jármű után néznie! - válaszolta Paulo.
• Az nagyszerű lesz, köszönöm.

Az út első húsz percében még beszélgettek kicsit természetesen a fociról, és a nagy dél-amerikai klasszikusokról, vagyis az argentin és brazil válogatott összecsapásairól. Higuaín kifejezetten élvezte, hogy egy hétköznapi ember véleményét is ilyen részletesen hallhatja, és mindkettőjüknek kedvére volt a barátságos hangnemű vitatkozás. De egy idő után a sofőr elhallgatott, és hagyta, hogy az argentin az ablakon keresztül nézhesse a tájat. Sűrű erdős részen kanyargott a kissé kátyús út. A farengeteget helyenként kisebb tavak szakították meg. A levegő meleg volt és párás. Minden ablak le volt húzva, de alig jött be némi szellő, így Gonza és Paulo is sűrűn törölgették a homlokukat frissítő kendővel. De az argentin élvezte ezt a festői tájat és a tiszta levegőt, és arra gondolt, milyen jó lesz kicsit lazítani Soledaddal, ha lesz szünete.

Körülbelül másfél óra elteltével, vagyis délután négy órára meg is érkeztek Olho de Deus poros, álmos kis falujába. Itt Gonzalo és Paulo egy közös fotó után elköszöntek egymástól, és a csatár a kis fogadó és kocsma bejárata felé vette az irányt, ahol Paulo kitette őt. Belépett az ajtón. A helyiségben bal kézre volt a fából készült bárpult, elszórtan, rendezetlenül pedig fa asztalok székekkel. A falak valamikor fehérek voltak, de a festés hiánya miatt elég füstösek. Jobb oldalon egy lépcső vezetett fel az emeletre, ahol néhány vendégszoba volt. A rendezetlenség ellenére a kocsma elég tisztának tűnt. Az egész helyiségben csak 5 vendég ült. Ebből ketten kártyáztak az egyik asztalnál, a többiek külön-külön ültek. A bárpultos poharakat törölgetett. Amikor Higuaín belépett abbahagyta a műveletet és csodálkozó arccal nézett az argentinra, ahogy mindenki más abbahagyta amit éppen csinált és felálltak az asztaloktól. Csak egy személy maradt ülve az egyik sarokban.Az a valaki csak a szalmakalapját tolta kicsit feljebb, hogy szemrevételezze az új vendéget. Aztán újra elmerült a könyvben, amit éppen olvasott.

Mindenki más odasétált Higuaínhoz, de a báros nem hagyta, hogy letámadják, és mindenkit visszaültetett a helyére. Aztán Higuaín mindenkinek adott egy autogrammot, amivel nagyjából lecsendesült az első megdöbbenés. Ezután az argentin leült egy bárszékre a pult mellett és miután Carlos, a báros, hideg sört bontott neki, készségesen fordult felé.

• Nos, senor Gonzalo, mi járatban a mi kis falunkban?
• Anoriba szeretnék eljutni, és azt ajánlották Manausban a reptéren, hogy itt próbálkozzak, hátha elvisz valaki, aki fuvart visz arra kisrepülőn. - válaszolta Gonza, majd belekortyolt a hideg, habos italba, ami jólesőn hűtötte le a nagy forróságban.
• Értem. Nos, akad, aki elviheti. Ketten is vannak most itt a bárban, akik ezzel foglalkoznak. Ott van Nuno, kérdezze meg őt. Ha nem, akkor érdeklődjön Libélulánál! - válaszolta Carlos, majd először a közvetlenül mellettük lévő asztalhoz mutatott, aztán a sarokba.

Gonzalo először Nunonál próbálkozott, aki azonban legnagyobb sajnálatára nem tudta bevállalni a fuvart, mert jelenleg javításban van a gépe, és csak holnapután tud felszállni, akkor is a másik irányba, kelet felé megy, nem pedig Anoriba. Gonzalo így átsétált a sarokba, ahol két asztal volt egymás mögött elhelyezve. A hozzá közelebb esőhöz lépett oda először, mert úgy emlékezett, Carlos azt mutatta neki.

• Maga, Libélula? - kérdezte a szakállas férfit, aki csak ránézett, megrázta a fejét, aztán a háta mögé mutogatott.

Higuaín bólintott és a mutatott irányba lépett. Az illető szalmakalap alá bújt és egy Coelho kötet takarta el az arcát. Barna kopottas bőrbakancsot viselt sötétzöld vászon nadrággal, és fekete trikóval. Lábát az asztalon pihentette, a mellette lévő székre pedig egy szintén sötétzöld vászoning volt ledobva. Előtte az asztalon egy nagy pohár jeges víz, az illető pedig mozdulatlanul olvasott tovább.

• Maga Libélula? - kérdezte Gonzalo óvatosan, és kicsit úgy érezte, hogy talán nem kéne ezt a valakit megzavarni.
• Hová akar menni? - kérdezte a kalapos, és az argentin legnagyobb meglepetésére egy női hangot hallott.
• Honnan tudja, hogy fuvarért jöttem ide? - kérdezte zavarában, aztán rájött, hogy ez elég hülye kérdés volt.

A kalapos letette a könyvet és feljebb tolta a szalmakalapját, ezáltal láthatóvá téve az arcát. Az argentin most látta meg, hogy egy hosszú, sötétbarna hajú, kék szemű, fiatal nő néz rá elég értetlen arcot vágva. Orra kissé hosszúkás és naptól cserzett arca miatt szinte világítottak a szemei. Gonza első gondolata az volt, hogy ez a nő egészen szép, és most hülyének nézi őt.

• Hogy miből gondolom? - kérdezett vissza a lány. - Hát bejött ide egy kis sporttáskával a kezében, és bár nem hallottam semmit, de fél szemmel láttam, hogy beszél Carlossal, aki magyaráz valamit, aztán felénk mutogat. Maga odasétált Nunohoz, aki megrázta a fejét, majd ő is magyarázott valamit és kelet felé mutogatott. Aztán pedig tévesen a szakállas Titot összekeverte velem, és most itt toporog előttem. Valamit nagyon keres, és hacsak nem arról van szó, hogy randipartnert akar estére, de már ketten is visszautasították, így most nálam próbálkozik, akkor valószínűleg repülős fuvart keres. - adta meg a lány a választ, majd újra ő kérdezett. - Tehát, hova akar menni?
• Anoriba szeretnék eljutni. - válaszolta Higuaín, és óvatosan leereszkedett a lánnyal szemben elhelyezkedő székre.
• Értem. - mondta Libélula, majd levette a lábát az asztalról. - Most fél öt van. Egy óra múlva már sötétedni kezd, és akkor nem biztonságos felszállni. Ha nem sürgős a dolog, azt ajánlom vegyen ki ma éjszakára szobát Carlosnál, és ha megfelel, holnap reggel elviszem Anoriba.
• Ha nincs más választás, akkor megfelel. - válaszolta Gonzalo, majd mielőtt bármit is mondhatott volna még, a lány felállt, biccentett neki és otthagyta.

Higuaín felment a kis emeleti szobába, amely egyszerűen berendezett és elég tiszta volt. Ledobta a táskáját egy székre és elnyúlt az ágyon. Fáradtnak érezte magát. Ránézett a telefonjára, de nem volt térerő, így félrerakta. Arra gondolt, hogy holnap délelőtt milyen nagy meglepetést szerez Soledadnak. Aztán arra, hogy milyen furcsa lány az újdonsült fuvarosa...