I.

A naptár június 18-át mutatott. Gonzalo Higuaín, a Real Madrid argentin válogatott csatára éppen jól megérdemelt szabadságát töltötte otthon, buenos aires-i házában a családjával és szerelmével, a modell és színésznő Soledad Cruzzal. Vagyis töltötte volna, ha Soledadnak nem jön közbe egy izgalmas szappanopera forgatása, melyben ő kapta meg a női főszerepet. De közbe jött, így két hétre az argentin fővárosban kellett hagynia Gonzalot, hogy egy amazonas-menti kis halászvárosba, Anoriba utazzon a forgatás idejére.

• Ígérem, ahogy tudlak hívlak, mi amor! - mondta a lány búcsúzóul a reptéren, majd felszállt a Manausba tartó gépre, ahonnan majd tovább utaznak a filmforgatás helyszínére.

Ez két nappal ezelőtt volt, de azóta csak egyszer jelentkezett körülbelül 2 perc erejéig, amíg annyit mondott, hogy rendben megérkeztek.

Gonzalo pedig csak ült a nappaliban, a kedvenc masszírozós foteljában és kapcsolgatta a tévét. Soledad forgat, az anyja valami művészeti konferencián van, Federico elment nyaralni a feleségével és a gyerekeivel, hiszen ők is kevés időt töltenek együtt a hétköznapokban. Lautaro a haverjaival horgászik a hétvégén, Nico és az Higuaín család feje, vagyis az édesapjuk pedig valami fontos üzleti ügy miatt csak holnap délután jönnek haza. Hát ez remek. Hazajött, hogy a szeretteivel töltse a szabadságát, erre valahogy mindenki eltűnt mellőle. Senki sincs itthon, ő pedig borzasztóan egyedül érzi magát. Aki a legjobban hiányzott, az persze Soledad.

• És ha meglátogatnám? - ugrott fel hirtelen a fotelből, ami a nagy lendülettől felborult. - Ez az! Meglepem őt! Elutazom Brazíliába a forgatásra és ha nincs is rám sok ideje, legalább ott leszek a közelében! Máris megszervezem a dolgot! - mondta magának hangosan, majd megfordult, felállította a fotelt és máris felszaladt a laptopjáért az emeleti szobájába.

Miután maga mellé készítette a telefonját és kézbe vette a laptopot, visszaült a fotelbe és máris keresgélt a repőlűjáratok és útvonaltervek között. Körülbelül fél óra múlva már sikerült is helyet foglalnia Buenos Airesből a 2 milliós Manausba. A gép délelőtt 11 órakor indult, így már csak 2 órája volt, hogy gyorsan összepakoljon, átverekedje magát a forgalmon, kijusson a reptérre és elérje a gépet. Üzenetet hagyott a családnak, taxit hívott és máris a házon kívül találta magát.

• Soledad biztosan örülni fog a meglepetésnek. - mondta magában, miközben a taxi megállt előtte. A kis sporttáskát és sajátmagát bedobta a hátsó ülésre és bemondta az Ezeiza nevét.

A gép délután kettőkor landolt a brazil városban. Gonzalot rendezett, tiszta reptér fogadta. Nem volt túl sok utas a gépen, így gyorsan ment a kiszállás. A repülőtér tágas világos előcsarnokából néhány kisebb helyi légitársaság irodája nyílt, az argentin pedig minden portugál tudását összeszedve megcélozta az egyiket. Tulajdonképpen nem volt nehéz dolga a kommunikációval, hiszen a spanyol és a portugál hasonlít egymásra, ráadásul a csapat öltözőjében is ragadt rá némi nyelvtudás. A kis irodában egy modern fa íróasztal mögött alacsony, vékony, feketebőrű, középkorú ügyintéző hölgy mosolyogva üdvözölte őt.

• A segítségét szeretném kérni. - kezdte Higuaín, miután köszöntek egymásnak és a hölgy rácsodálkozott az argentin személyére. - Anoriba szeretnék eljutni.
• Anoriba? Nos, megnézem mit tehetek önért, de nagyon nehéz lesz. Anori tulajdonképpen az őserdő közepén van, elég kis város, körülbelül tizenkét ezren lakják. Repülőtere nincs, általában buszokat indítunk oda, ha kellő létszámú utas gyűlik össze. - válaszolta a hölgy, majd elkezdett keresgélni a számítógépén a buszjáratok között.

Higuaín kitekintett az előcsarnokba. Nem úgy tűnt, mintha tolonganának az utasok, akik Anoriba akarnak menni. A csarnok szinte teljesen kiürült, már csak a beszállókapuknál voltak néhányan, akik a gépükre vártak.

• Sajnálom, senor, de csak három óra múlva indul a következő busz Anoriba, ha addig elég utas lesz, hogy elindítsuk a járatot. Ezzel pedig este 9 vagy fél 10 előtt nem érkezik meg.
• Értem. Az érkezés időpontja nem is lenne probléma, de mi a biztosíték arra, hogy egyáltalán elindul a járat?
• Nos, általában elindul, de erre nincs biztosíték. Az emberek ritkán mennek Anoriba, akkor is általában motorcsónakkal közlekednek.
• Tehát próbáljak meg motorcsónakot bérelni? - kérdezte Gonza kissé elcsüggedve, hogy a barátnője ilyen isten háta mögötti helyen van. Soledad persze mondta neki, hogy mivel a forgatócsoport elég sok tagból állt, így nekik több buszt is indítottak, de hát ő egyedül van.
• Azt nem ajánlanám, hogy egyedül vágjon neki egy ilyen útnak. A folyó nagyon veszélyes keresztül a dzsungelen. - válaszolta az ügyintéző. - De tanácsolhatok önnek valamit, senor. Bár kicsit komplikáltabb az út, de valószínűleg gyorsabban célba ér, mint busszal.
• Nem baj, ha komplikált, bármilyen lehetőséget szívesen meghallgatok! - válaszolta Gonzalo kicsit vidámabban.
• Nos, ha bérel egy autót  sofőrrel, az leviszi magát Manacapuru városba, ami innen körülbelül 1 órára van főúton. Mellette van egy kis halászfalu, Olho de Deus. Párszázan élnek ott, de többen foglalkoznak azzal, hogy élelmiszert meg mindenfélét szállítanak végig az Amazonas mentén a kisebb falvakba és városokba, ahová más módon semmi sem jutna el. Van egy kis fogadója is, érdeklődjön ott. Hátha valamelyik áruszállító kisrepülő felveszi magát és elviszi Anoriba. Onnan körülbelül 120 kilométer a távolság, amit két óra alatt meg lehet tenni. Azt hiszem ez lenne önnek a legjobb megoldás.
• Ez nem hangzik rosszul Hol tudok autót bérelni? - kérdezte Higuaín, mire a hölgy egy másik irodát mutatott neki a csarnokon belül.

A támadó megköszönte a segítséget, a hölgy kérésére autogrammot adott, majd átsétált a másik irodába, ahol egy újabb ügyintéző hölgynek ismét aláírással és közös képpel kedveskedett. Ezután végre sikerült kibérelni az autót egy állítólag nagyon megbízható és rendes sofőrrel.

A sofőr kint várta a bejárat előtt. Mikor az argentin kilépett a csarnokból, forró és párás levegő csapta meg az arcát, a nap pedig magasan fent járt, még mindig, és egy felhőt sem lehetett látni az égen.

• Senor Higuaín. Nagyon örvendek. Paulo vagyok. - jött felé a sofőr és a kezét nyújtotta. Gonzalo fogadta az üdvözletet, majd Paulo elvette a poggyászát és berakta a csomagtartóba. Higuaín érezte, hogy pulóverben elviselhetetlen a meleg, így inkább levette és csak a pólóját hagyta magán. Ezután beszállt az autóba, maga mellé dobta a pulóvert meg egy palack ásványvizet, amit még a csarnokban vásárolt. És elhelyezkedett a hátsó ülésen.
• Körülbelül egy óra lesz az út, igaz? - kérdezte a sofőrt.
• Inkább másfél óra senor Higuaín, mert nem teszem ki Manacapuruban, hanem leviszem Olho de Deusba, ha önnek is megfelel. Felesleges lenne ott új jármű után néznie! - válaszolta Paulo.
• Az nagyszerű lesz, köszönöm.

Az út első húsz percében még beszélgettek kicsit természetesen a fociról, és a nagy dél-amerikai klasszikusokról, vagyis az argentin és brazil válogatott összecsapásairól. Higuaín kifejezetten élvezte, hogy egy hétköznapi ember véleményét is ilyen részletesen hallhatja, és mindkettőjüknek kedvére volt a barátságos hangnemű vitatkozás. De egy idő után a sofőr elhallgatott, és hagyta, hogy az argentin az ablakon keresztül nézhesse a tájat. Sűrű erdős részen kanyargott a kissé kátyús út. A farengeteget helyenként kisebb tavak szakították meg. A levegő meleg volt és párás. Minden ablak le volt húzva, de alig jött be némi szellő, így Gonza és Paulo is sűrűn törölgették a homlokukat frissítő kendővel. De az argentin élvezte ezt a festői tájat és a tiszta levegőt, és arra gondolt, milyen jó lesz kicsit lazítani Soledaddal, ha lesz szünete.

Körülbelül másfél óra elteltével, vagyis délután négy órára meg is érkeztek Olho de Deus poros, álmos kis falujába. Itt Gonzalo és Paulo egy közös fotó után elköszöntek egymástól, és a csatár a kis fogadó és kocsma bejárata felé vette az irányt, ahol Paulo kitette őt. Belépett az ajtón. A helyiségben bal kézre volt a fából készült bárpult, elszórtan, rendezetlenül pedig fa asztalok székekkel. A falak valamikor fehérek voltak, de a festés hiánya miatt elég füstösek. Jobb oldalon egy lépcső vezetett fel az emeletre, ahol néhány vendégszoba volt. A rendezetlenség ellenére a kocsma elég tisztának tűnt. Az egész helyiségben csak 5 vendég ült. Ebből ketten kártyáztak az egyik asztalnál, a többiek külön-külön ültek. A bárpultos poharakat törölgetett. Amikor Higuaín belépett abbahagyta a műveletet és csodálkozó arccal nézett az argentinra, ahogy mindenki más abbahagyta amit éppen csinált és felálltak az asztaloktól. Csak egy személy maradt ülve az egyik sarokban.Az a valaki csak a szalmakalapját tolta kicsit feljebb, hogy szemrevételezze az új vendéget. Aztán újra elmerült a könyvben, amit éppen olvasott.

Mindenki más odasétált Higuaínhoz, de a báros nem hagyta, hogy letámadják, és mindenkit visszaültetett a helyére. Aztán Higuaín mindenkinek adott egy autogrammot, amivel nagyjából lecsendesült az első megdöbbenés. Ezután az argentin leült egy bárszékre a pult mellett és miután Carlos, a báros, hideg sört bontott neki, készségesen fordult felé.

• Nos, senor Gonzalo, mi járatban a mi kis falunkban?
• Anoriba szeretnék eljutni, és azt ajánlották Manausban a reptéren, hogy itt próbálkozzak, hátha elvisz valaki, aki fuvart visz arra kisrepülőn. - válaszolta Gonza, majd belekortyolt a hideg, habos italba, ami jólesőn hűtötte le a nagy forróságban.
• Értem. Nos, akad, aki elviheti. Ketten is vannak most itt a bárban, akik ezzel foglalkoznak. Ott van Nuno, kérdezze meg őt. Ha nem, akkor érdeklődjön Libélulánál! - válaszolta Carlos, majd először a közvetlenül mellettük lévő asztalhoz mutatott, aztán a sarokba.

Gonzalo először Nunonál próbálkozott, aki azonban legnagyobb sajnálatára nem tudta bevállalni a fuvart, mert jelenleg javításban van a gépe, és csak holnapután tud felszállni, akkor is a másik irányba, kelet felé megy, nem pedig Anoriba. Gonzalo így átsétált a sarokba, ahol két asztal volt egymás mögött elhelyezve. A hozzá közelebb esőhöz lépett oda először, mert úgy emlékezett, Carlos azt mutatta neki.

• Maga, Libélula? - kérdezte a szakállas férfit, aki csak ránézett, megrázta a fejét, aztán a háta mögé mutogatott.

Higuaín bólintott és a mutatott irányba lépett. Az illető szalmakalap alá bújt és egy Coelho kötet takarta el az arcát. Barna kopottas bőrbakancsot viselt sötétzöld vászon nadrággal, és fekete trikóval. Lábát az asztalon pihentette, a mellette lévő székre pedig egy szintén sötétzöld vászoning volt ledobva. Előtte az asztalon egy nagy pohár jeges víz, az illető pedig mozdulatlanul olvasott tovább.

• Maga Libélula? - kérdezte Gonzalo óvatosan, és kicsit úgy érezte, hogy talán nem kéne ezt a valakit megzavarni.
• Hová akar menni? - kérdezte a kalapos, és az argentin legnagyobb meglepetésére egy női hangot hallott.
• Honnan tudja, hogy fuvarért jöttem ide? - kérdezte zavarában, aztán rájött, hogy ez elég hülye kérdés volt.

A kalapos letette a könyvet és feljebb tolta a szalmakalapját, ezáltal láthatóvá téve az arcát. Az argentin most látta meg, hogy egy hosszú, sötétbarna hajú, kék szemű, fiatal nő néz rá elég értetlen arcot vágva. Orra kissé hosszúkás és naptól cserzett arca miatt szinte világítottak a szemei. Gonza első gondolata az volt, hogy ez a nő egészen szép, és most hülyének nézi őt.

• Hogy miből gondolom? - kérdezett vissza a lány. - Hát bejött ide egy kis sporttáskával a kezében, és bár nem hallottam semmit, de fél szemmel láttam, hogy beszél Carlossal, aki magyaráz valamit, aztán felénk mutogat. Maga odasétált Nunohoz, aki megrázta a fejét, majd ő is magyarázott valamit és kelet felé mutogatott. Aztán pedig tévesen a szakállas Titot összekeverte velem, és most itt toporog előttem. Valamit nagyon keres, és hacsak nem arról van szó, hogy randipartnert akar estére, de már ketten is visszautasították, így most nálam próbálkozik, akkor valószínűleg repülős fuvart keres. - adta meg a lány a választ, majd újra ő kérdezett. - Tehát, hova akar menni?
• Anoriba szeretnék eljutni. - válaszolta Higuaín, és óvatosan leereszkedett a lánnyal szemben elhelyezkedő székre.
• Értem. - mondta Libélula, majd levette a lábát az asztalról. - Most fél öt van. Egy óra múlva már sötétedni kezd, és akkor nem biztonságos felszállni. Ha nem sürgős a dolog, azt ajánlom vegyen ki ma éjszakára szobát Carlosnál, és ha megfelel, holnap reggel elviszem Anoriba.
• Ha nincs más választás, akkor megfelel. - válaszolta Gonzalo, majd mielőtt bármit is mondhatott volna még, a lány felállt, biccentett neki és otthagyta.

Higuaín felment a kis emeleti szobába, amely egyszerűen berendezett és elég tiszta volt. Ledobta a táskáját egy székre és elnyúlt az ágyon. Fáradtnak érezte magát. Ránézett a telefonjára, de nem volt térerő, így félrerakta. Arra gondolt, hogy holnap délelőtt milyen nagy meglepetést szerez Soledadnak. Aztán arra, hogy milyen furcsa lány az újdonsült fuvarosa...