XVI.

„1621. április 10-e
Ma találtunk egy csónakot hánykolódni a nyílt vízen. Egyetlen utasa volt. Egy hajótörött fiatal fiú. Nagy szerencséje volt, hogy életben maradt, de más túlélőre sajnos nem találtunk. Eszméletlenül leltünk rá, a hajóorvos már kezeli, de egyelőre nem tért még magához. Az orvos szerint súlyosan kiszáradt, de túl fogja élni. Nem tudom, hogy ki lehet ő, de amikor átnéztük a zsebeit, hátha valami alapján rájöhetünk a kilétére, találtam a nyakában egy láncra fűzött medált. A medalion kör alakú és egy dombormíves szem van a közepén. Lehet, hogy egy családi címer? Ha a fiú felébredt, azonnal meg fogom kérdezni tőle…”

Vivien gondolataiba merülve tette le a naplót. Gonzalo még az igazak álmát aludta mellette, de őt felköltötte az esőcseppek ütemes kopogása a fém ablakpárkányon. Már nem tudott visszaaludni, így elhatározta, hogy tanulmányozza Sir James Frank kéziratát. Tehát felvettek egy hajótöröttet? És mi lehet ez a medál? Szem alakú mintázattal? Viviennek valahonnan ismerős volt ez a medál. Mintha már hallott volna róla valahol. Kár, hogy Sir James nem készített róla vázlatot. Mindegy. Ha ma továbbra is így fog zuhogni az eső, akkor az egész nap kárba vész. Ha csak…
Ekkor Gonzalo kezdett mozgolódni a lány mellett, és még jobban befészkelte magát a takaróba. Vivien lehajolt hozzá, és adott egy puszit az arcára, majd óvatosan kicsúszott a takaró alól…

Gonzalo oldalra nyújtotta a karját, és végigsimította a tenyerét a mellette lévő párnán. Ekkor nyitotta ki a szemét és észrevette, hogy Vivien már nincs mellette.
- Miért csinálja mindig ezt? – értetlenkedett, majd felkelt az ágyból. Benézett a fürdőszobába, de a lányt ott sem találta, így gyorsan felöltözött és lement a recepcióra.
- Senorita, nem látta esetleg a barátnőmet? – kérdezte a recepciós lánytól minden angol tudását összeszedve.
- De igen, Mr. Higuaín, üzenetet is hagyott önnek. – válaszolta a lány, és egy borítékot nyújtott az argentin felé, aki ugyan a válaszból nem sokat értett, de a boríték láttán összerakta a képet.
- Köszönöm. – bólintott, majd leült egy fotelbe a hallban és elolvasta a Vivien által hagyott néhány sort.
„Elmentem a közkönyvtárba. 9 órakor találkozzunk abban a kis kávézóban, ami előtt piros és sárga napernyők vannak. Imádlak aranyapám, ugye tudod? Vivien
U.I.: Én nem hoztam magamnak esőkabátot, úgyhogy elvettem az egyik kapucnis pulóvered.”
Gonzalo először elmosolyodott, majd az utóirat elolvasásánál a fejét csóválta.
- Persze, nem kell két esőkabát, ugyan minek? És még rendes pulóvert se hoz magának. Ez a nő a sírba visz engem. Még jó, hogy én hoztam pulóvert. – mondta magában, majd összehajtogatta a levelet és felszaladt a szobájába, hogy magához vegye a telefonját, és még néhány dolgot. Közben elgondolkodott, vajon mit keres Vivien a közkönyvtárban.
Újra lejött az emeletről, és a kis kávézó felé vette az irányt.

Vivien egy hatalmas családi címerekkel és különböző jelképekkel teli lexikont tanulmányozott, de nem talált közöttük olyat, ami megfelelt volna Sir James leírásának. Biztos volt benne, hogy valahol már találkozott ezzel a jelképpel, de egyszerűen nem tudta előásni az emlékezetéből, hogy hol. Újabb lexikont vett le a polcról és egyre gyorsabban lapozgatta, míg végre talált valamit. Felkapta a könyvet, odament a fénymásoló géphez, és lemásolta a szükséges oldalt, majd mindent visszapakolt a helyére, és a lappal a kezében kisietett a könyvtárból. Nem vette észre, hogy Dingane végig követi őt…

Gonzalo kissé már türelmetlenül ült a kávézóban. Dühös volt, hogy Vivien nem hord magánál telefont, így nem tudja őt elérni, és azt sem tudja, hogy merre jár. Intett a pincérnőnek, és rendelt két cappuccinot és két adag csokis palacsintát. Mire a pincérnő kihozta a rendelést, Vivien is belépett a kávézó ajtaján.
- Te csuromvizes vagy. – mondta az argentin, miután a lány, üdvözlésképpen egy puszit nyomott a szájára. – látod, mondtam, hogy kell az az esőkabát.
- Most nem ez a lényeg, Gonzalito, hanem amit reggel olvastam a naplóban. – integetett a lány izgatottan.
- Rendeltem neked reggelit.
- Jaj, nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen. Na figyelj. Sir James és legénysége április tizedikén egy hajótörött fiatal fiút vett fel a Leila fedélzetére. A fiúra eszméletlen állapotban találtak rá, és még nem jutottam addig az olvasásban, hogy felébredt-e. De Sir James egy medált talált a nyakában, aminek le is írta a kinézetét. Tudtam, hogy már hallottam valahol erről a jelképről, de nem emlékeztem rá, hogy hol. Szóval elmentem a közkönyvtárba, és ott megtaláltam. Ezt figyeld. – mondta a lány, és egy többszörösen összehajtogatott és kissé elázott papírlapot vett elő a zsebéből és Gonzalo orra alá dugta. – Ez a szem egy indiai nemesi kantonba tartozó család, a Szundaran család címere, akik arról híresek, hogy a tulajdonukban volt egy trónus. A tigris trón. Azért tigris trón, mert…
- …mert a fejrész egy hatalmas tigrisfejet ábrázolt, és az egész trón drágakövekkel volt kirakva. Legalább is a legenda szerint. – fejezte be Gonzalo a mondatot.
- Te ezt honnan tudod? – csodálkozott Vivien.
- Valami rémlik, hogy a történelemtanárunk egyszer mesélt róla. Tudod, ő nagyon érdeklődött az elveszett kincsek után. – válaszolta Higuaín, majd egy kis adag palacsintát tett Vivien villájára.
- Most megint megleptél. Ha még egyszer valaki lehülyézi a focistákat, én lecsapom. – mondta nevetve Vivien.
- Köszönöm a többiek nevében is. – válaszolta Higuaín mosolyogva, majd megetette Viviennel a villán lévő palacsintaadagot. – Egyél egy falatot.
A lány leette a felé nyújtott villáról a palacsintát, és teli szájjal folytatta.
- Szóval, ez a trón egy fantasztikus történelmi lelet lenne, hiszen évszázadok óta próbálják megtalálni. Legalább ötszáz évvel azelőtt rejtette el a Szundaran család, hogy a Princess Leila elsüllyedt. Lehet, hogy Sir James rábukkant? Lehet, hogy az a fiú a család egyik leszármazottja? És a medál? Őrültségnek hangzik, de mi van, ha az megmutatja, hogy hol van a trón? Meg akarom találni azt a medált. Persze a hajó az elsődleges, de azzal együtt a medált is szeretném. Igen. – bólogatott Vivien, miközben Gonza újabb adag palacsintával etette meg őt.
- Holnapra elvileg kiderül az idő, legalábbis a netes időjárás jelentés szerint, amit megnéztem. Akkor újra merülhetünk. – mondta az argentin, és ő is evett egy falatot.
- Istenem, olyan izgatott vagyok, hogy azt el se tudom mondani.
- Megértelek. Engem is felcsigázott ez a trón dolog. Ha megtalálod, az nagyon nagy dolog lenne.
- Igen. Ma viszont tovább akarom tanulmányozni a térképet és a naplót. Olyan rossz, hogy ez a nap így kárba vész. – sóhajtott a lány.
- Hát, nekem van egy-két ötletem, hogy mivel hasznosíthatnánk ezt a délelőttöt. – villantott meg Higuaín egy perverz mosolyt, majd az asztal felett áthajolva megcsókolta a lányt.
- El sem tudom képzelni, hogy mire gondolsz. – színlelt értetlenséget Vivien.
- Menjünk vissza a panzióba és megmutatom. – válaszolta az argentin, majd újra megcsókolta a lányt, ezután pedig intett a felszolgálónak, hogy a számlát kéri…

Dingane visszamnet a panzióba, mielőtt még Vivienék észrevették volna őt, és azonnal beszámolt a főnökének a történésekről.
- Monsieur Congrand, náluk van a térkép, és valami napló is.
- Náluk van a téhrkép? Ezt nem hiszem el. – csapott az asztalra a francia. – Ez meg hogyan lehetséges? Vajon mi kehrülte el a figyelmünket?
- Talán ő volt az, aki megelőzte a brazilt a könyvtárban, még Anoriban. – vonta meg a vállát Dingane.
- És mit tudhat még a lány? Milyen naplóhról van szó?
- Azt nem igazán értettem monsieur Congrand, de valami medálról is beszélt, meg valami tigris trónról.
- Tighris thrón? Vajon mi köze a tighris thrónnak a Phrincess Leilához? – gondolkodott Congrand. – Na ide figyelj, Dingane. Nekem kell az a napló. És a téhrkép is. Ellopod nekem, aztán Duhrbanből ihrányítjuk tovább a kutatást. A nyomunkat sem fogják találni. Hála az égnek, hogy mi vettük észhre őket hamahrabb és nem fohrdítva.
- Akkor törjek be a szobájukba? – kérdezte Dingane.
- Igen. Nekem, mindegy, hogy hogyan, de szehrezd meg azt a téhrépet.

Vivien alig bírta visszatartani a nevetést, miközben a lépcsőn mentek felfelé.
- Higuaín, legalább várd meg, amíg beérünk a szobába. – mondta, miközben az argentin hátulról átkarolva a lány derekát, lépdelt, és Vivien nyakát puszilgatta egyre hevesebben. Ekkor Vivien egy kiszűrődő beszélgetésre lett figyelmes a 12-es szoba előtt.
- „Nekem mindegy, hogy hogyan, de szehrezd meg azt a téhrképet.”
Vivien megfogta Gonzalo kezét, és a saját szobájuk felé futott vele, majd amikor beléptek, gyorsan magukra zárta az ajtót.
- Te is hallottad? – fordult az argentin felé.
- Igen. Most mi legyen? Ránk uszítja a dél-afrikai fiút.
- Nem tudom, valamit ki kell találni. – vakargatta Vivien az állát.
- Viszont megint lépéselőnybe kerültünk.
- Igazad van. – csillant fel a lány szeme. – És ezt ki is fogjuk használni. Kell egy jó csapda…

XV.

Gonzalo felment a nyikorgó falépcsőkön az emeletre, majd megkereste a 29-es számú szobát és lenyomta az ajtókilincset. Egy kopott bútorokkal berendezett, de tiszta helyiségben találta magát. Szemben az ajtóval helyezkedett el az ágy, balra egy régi, sötétbarna szekrény állt, jobbra pedig nyílt a fürdőszoba. Egy nagyméretű ablakon keresztül áradt be a fény a szobába. Az argentin odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta. Umbogintwini egyik legszebb részén helyezkedett el a panzió, ahol megszálltak. Az épület elég régi volt, Gonzalo legalább nyolcvan évesnek saccolta. Először nem értette, miért ragaszkodik hozzá annyira Vivien, hogy itt lakjanak dél-afrikai tartózkodásuk idején, mikor a faluban két modern panzió is a turisták rendelkezésére állt, sőt Durban sem volt messze, tehát akár hotelben is lakhattak volna. De most, hogy megérkezett, és körülnézett a régi bútorok között, beleszippantott a szoba kissé dohos levegőjébe, majd meglátta az ablakból az Indiai-óceánt, már ő is örült, hogy itt szálltak meg. Az egész olyan volt, mint egy időutazás, és ez nagyon illett a focista pillanatnyi lelkiállapotához. Kissé elbambult az ablaknál állva, így nem hallotta, ahogy Vivien is belépett a szobába és mögé lopódzott, Csak akkor eszmélt fel, amikor a lány kezei hátulról a hasára simultak.
- Tetszik a panoráma? – kérdezte mosolyogva Vivien, mikor Higuaín felé fordult.
- Igen, nagyon szép. És a szoba is tetszik. Igazad volt.
- Igen, tényleg szép szoba, és ami még jó benne, hogy itt garantáltan kevésbé fognak zaklatni téged, mint mondjuk egy durbani szállodában, ahol az újságírók könnyebben elérnek.
- Ez is igaz. – bólintott az argentin, majd hirtelen a hasához kapta a kezét. – Jaj, jaj de fáj.
- Mi történt, mi fáj? – vágott ijedt arcot Vivien.
- Nem tudom, itt a gyomromnál - mutogatott az argentin, majd az ágyhoz támolygott és leült.
- De hát mitől? Csapvizet ittál? Hívjak orvost? – vált egyre kétségbeesettebbé a lány, miután látta, hogy a focista nagyon fájdalmas tekintettel néz rá.
- Nem, biztos mindjárt elmúlik. – válaszolt Gonzalo, miközben Vivien fölé hajolt. Ekkor egy hirtelen mozdulattal megfogta a lány csuklóját, lerántotta az ágyra, majd fölé gördült.
- Gonzalo mit csinálsz? – vágott a lány mérges arcot, amikor rájött, hogy az argentin csak viccelt az előbbi kis színjátékkal.
- Ne duzzogj, tényleg fájt a gyomrom. Méghozzá azért, mert kong az ürességtől!
- Olyan lökött vagy Higuaín, én meg már azt hittem, tényleg van valami bajod. – vágta pofon játékosan Vivien. – Különben már akartam szólni, hogy a csapvízből majd ne igyál.
- Jól van cariño, nem fogok. – mosolygott Gonzalo, majd elkezdte puszilgatni a lány arcát.
- Jól van, hagyd abba. – nevetett a lány. – Azt mondtad éhes vagy.
- Igen, ebédelni szeretnék. – válaszolta Higuaín, és most a lány nyakát kezdte puszilgatni egyre gyorsabban.
- Naaaaa, akkor együnk, és ne csikizd a nyakamat tovább. – nevetett Vivien most már szinte sikítva és könnyek folytak a szeméből.
Gonzalo abbahagyta Vivien csókolgatását, és megsimogatta a lány haját. Éppen fölé hajolt volna, hogy megcsókolja, amikor Vivien hirtelen egy, a nyitott ablakon keresztül beszűrődő ismerős hangra lett figyelmes.
- Hozd máhr gyohrsabban a csomagokat… - hangzott a távolból, mire Vivien felpattant és az ablakhoz sietett.
- Congrand az. Itt száll meg ő is. Most mentek be az ajtón.
- Gondolhattuk volna. Neki is innen a legközelebb kutakodni. – lépett Gonzalo is az ablakhoz.
- Nem baj. Így könnyebb lesz szemmel tartani.
- Csak nehogy az legyen a vége, hogy te hívod fel saját magadra a figyelmet.
- Meglátjuk. De az már biztos, hogy nincs vesztegetni való időnk. Menjünk ebédelni. Délután máris ki akarok hajózni, hogy felmérjem a terepet.
Lementek a panzió előterébe. A franciát és Dinganét már nem találták ott, hiszen ők is elfoglalták a szobájukat. Gonzalo a kijárat felé kanyarodott.
- Gyorsan megnézzük, milyen kajálda van a környéken, aztán megnézzük, milyen motorcsónakokat lehet bérelni, és… - magyarázta, majd oldalra nézett, de Vivient nem találta maga mellett. – Vivien, hol… - nem fejezte be a kérdést, mert megpillantotta a barátnőjét, aki a recepciós pultnál állt. Odament hozzá, de ekkor már Vivien is közelített felé.
- Te meg mit csináltál?
- A recepciós még nem pakolta el a vendégkönyvet, és elhívták valahová. Gondoltam belenézek.
- De minek?
- Congrand a 12-es szobában lakik. Dingane a 16-osban.
- Ez remek, de mire jó ez nekünk? Vivien ugye nem akarsz…
- Minden információ fontos. Tudni akarom, mit tud a francia. Meg egyébként is piszkálja a csőrömet ez az illegális gyógyszerüzlet dolog.
- De ugye abba nem akarsz belefolyni? – kérdezte az argentin gyanakvó arccal.
- Nem feltétlenül.
- Nem feltétlenül? Na, majd én elterelem a figyelmed erről a marhaságról. Gyere! Ebédelünk, aztán motorcsónakot bérelünk, és arra koncentrálunk, amiért idejöttünk. A hajóra. – mondta Higuaín határozottan, és kézen fogta a lányt.



Miután elfogyasztottak néhány kisebb, halakból és tengeri herkentyűkből álló fogást egy kis hangulatos étteremben, elmentek egy férfihoz, akit a panzió tulajdonosa ajánlott nekik, és aki mindenféle vízi közlekedési eszköz bérbeadásával foglalkozik. Béreltek is tőle, egy megfelelőnek látszó motorcsónakot, és búvárfelszerelést, majd kihajóztak az Indiai-óceán vizére. Az idő szerencséjükre kellemes volt, és a hatalmas víztömeg is nyugodtan hullámzott alattuk. Mindössze húsz kilométerre távolodtak el a parttól.
- Nos. A térkép szerint a hajó a parttól körülbelül ötven kilométerre van, de mint tudjuk a rajz elég régi. Azóta a viharok közelebb vagy távolabb is sodorhatták a hajó roncsait, szóval mi alaposak leszünk, és már itt elkezdjük a kutatást.
- Jól van. – bólintott Higuaín.
- Készen állsz a merülésre?
- Én igen, és te?
- Hát persze. – mosolygott a lány, majd mindketten beöltöztek. Már a csónak szélén ültek, de mielőtt még szájukba vették volna a légző csövet, Vivien még odafordult az argentinhoz.
- Jó lenne, ha már elsőre tudnék neked olyat mutatni, amilyet még nem láttál.
Gonzalo elmosolyodott, majd mindketten a vízbe bukfenceztek. Az óceán kristálytiszta volt, így abban a mélységben, ameddig lemerültek, tisztán látták egymást, és a körülöttük lévő vízi világot. Bohóchalak egy nagy csoportja úszott el közvetlenül mellettük, majd kicsit távolabb egy nagy teknősbéka haladt el. Kicsit még gyönyörködtek az eléjük táruló látványban, de aztán Vivien lejjebb merészkedett, Higuaín pedig követte. Körülbelül fél óráig nem találtak semmit, de aztán az argentin valami csillogóra lett figyelmes a korallok között. Intett Viviennek, aki utána úszott. Gonzalo kihalászta a tárgyat az egyik rózsaszín virágállat alól, majd átnyújtotta a lánynak. Ezután körülnéztek még azon a területen, de nem találtak semmi mást, végül úgy határoztak, hogy visszamennek a hajóra.
Feljöttek a felszínre és bemásztak a csónakba. Miután levették az oxigénpalackokat s félig kicsomagolták magukat a búvárruhákból, Vivien leült és izgatottan fogta a kezébe a talált tárgyat. Higuaín mellé kuporodott. A tárgy egy közepes méretű régi fadoboz volt.
- Bekenték valami lakkféleséggel, hogy vízhatlan legyen. – mondta Vivien, majd megnézte a ládika zárját. Egy kisebb rozsdás lakat volt csak rajta. Higuaín is megnézte, majd felállt és a hajó szerszámos ládájából elővett egy nehéz kalapácsot, és leütötte a lakatot, ezzel a láda nyithatóvá vált. Vivien felemelte a fedelét, és egy régi könyvet pillantott meg. Kivette a könyvet, és miután a ládában nem talált semmi mást, ezt kezdte tanulmányozni. Gonzalo is közelebb hajolt.
- Ez egy napló. – mondta a lány, mikor meglátta, hogy a könyvet kézzel írták.
- Lehet, hogy a hajónapló.
- Az is lehet. Mindjárt beleolvasunk. – válaszolta Vivien, majd izgatottan összemosolyogtak. – Azt írja:

„1621. április 4-e.
Hamarosan kifutunk. Vár egy új világ. Összeszedtem minden vagyonom, magam mögött hagyok mindent, és más helyen próbálok új életet kezdeni. Más vizek mossák majd a partot, ahol járok, más szelek fújnak majd. Új hangok, új illatok, új arcok. De elfelejtem valaha ezt az egy arcot? A tenger ott is kék, mint az ő szeme. A föld ott is barna, mint az ő haja. A szél is úgy susog a fák között, mint azon a forró délutánon, amikor először megláttam. Amikor a levegő olyan nehéz volt a kurkuma illatától. A szolgáim két órán keresztül pakolták fel a hajóra az utazóládáimat. De mindent itt hagynék, ha őt magammal vihetném…”

- Ez nagyon szép. – mondta Higuaín.
- Igen. És ez hihetetlen is. Mert ez itt aranyapám, Sir James Frank személyes naplója…



Dingane a lépcsőfordulóban állt, amikor egy beszélgetésfoszlányra lett figyelmes.
„-  Congrand a 12-es szobában lakik. Dingane a 16-osban.
- Ez remek, de mire jó ez nekünk? Vivien ugye nem akarsz…”
Ekkor megállt a háta mögött a főnöke.
- Mihre várunk, menjünk máhr. Nincs idő a bámészkodáshra.
- Monsieur Congrand. Az a férfi, a nővel, akik az előbb mentek ki az ajtón…
- Mi van velük?
- Rólunk beszéltek. Arról, hogy hányas szobában lakunk.
- Valóban? Vajon miéhrt? Ez éhrdekes. – gondolkodott el a francia, majd gyorsan a bejárathoz szaladt és Gonzaloék után nézett. Ekkor meglátta a lány arcát.
- De hisz ez Vivien Janics. Az a kis liba, aki Bhrazíliában megtalálta az andejo do infehrnot. Mit keres ez itt? Lehet, hogy…
- Akarja, hogy szemmel tartsam őket? – kérdezte Dingane.
- Igen, feltétlenül…

XIV.

Vivien és Gonzalo körülbelül két órája követték tisztes távolból a Fiatot, amiben a francia ült. Durban felé két oldalon kietlen puszta volt a táj, és néhol rég elpusztult vadállatok csontváza hevert az út szélén.
- Nem fáradtál még el? Átveszem a kormányt, ha akarod. – ajánlotta fel az argentin.
- Nem, kösz. Jól vagyok, és nem akarom szem elől téveszteni őket. – válaszolta a lány.
- Vivien, miért foglalkozol velük? Nálunk a térkép, ők meg csináljanak, amit akarnak.
- Te nem ismered ezt a Congrandt. Személyesen még én se találkoztam vele, de hallottam róla. Állítólag tizenöt évvel ezelőtt valami droggal mérgezte az egyik társát, hogy csak az övé legyen a dicsőség és elismerés valami antik nyaklánc kapcsán, amit valójában együtt találtak meg. A fickó azóta is diliházban van és sosem fog meggyógyulni. Ez az ember nagyon veszélyes. És egyébként is, tapasztalataim szerint jobb, ha te vagy az ellenséged mögött, mielőtt ő kerülne mögéd. Nem, én nem bízom az előnyünkben, és a kis francián fogom tartani a szemem.
- Na jó, de azért nem kéne végig vezetned a hét órát Durbanig. Félidőben átveszem a kormányt. Nyilván ők is fognak cserélni, vagy valami. – tanakodott Gonzalo.
- Kétlem. – rázta a fejét Vivien. – Az a Dingane nem úgy néz ki, mint aki hamar elfáradna bármiben is.
- És ha megérkezünk, mit akarsz csinálni? Nekünk tovább kell utaznunk Umbugububa. De mi van, ha ők nem ott fognak állomásozni? Változtatsz az eredeti tervünkön?
- Az Umbogintwini, te lökött! – nevetett a lány. – És nem áll szándékomban változtatni. Tovább utazunk a faluba, csak előbb megnézem, hogy milyen lordhoz is igyekszik ez a Congrand. Vajon ki ad neki lóvét az expedícióra? És a kincs értékének hány százalékáért?
- Hát, ha ez a francia tényleg ekkora szarházi, akkor a lord is csak valami sötét alak lehet. És ez esetben nyilván nagy jövedelemre számít a hajó megtalálásából. – válaszolta Higuaín.
- Valószínűleg. Mindenesetre reménykedtem, hogy ez most sima lesz. De mindig van valaki, aki beleköp a levesembe. Ez az egyetlen, amit nem szeretek ebben a szakmában.
- És a madridi állás? Döntöttél már? El fogod vállalni?
- Ez tőled is függ. – válaszolta Vivien.
- Tőlem? Miért?
- Szeretnéd, ha Madridba költöznék? – kérdezte a lány.
- Hát persze, hogy szeretném.
- Akkor valószínűleg elvállalom.
- Értem. De hogy fogod kibírni? Nem bírlak elképzelni, mint egyetemi tanárt. – mosolygott az argentin.
- Miért? Nincs olyan professzoros külsőm? – kérdezte a lány meglepetten.
Higuaín végigjáratta a tekintetét a lányon a hosszú, a széltől kicsit összekócolt hajától, a trikón és a térdén szakadt farmeron át, le egészen a kopott bakancsig, majd a fejét rázta.
- Hát, hogy őszinte legyek inkább úgy nézel ki, mint egy lerobbant benzinkutas. – nevetett fel hangosan.
- Ó, hogy szarnád össze magad, te gazdag ficsúr - ütötte vállon a lány, majd ő maga is nevetni kezdett. – Hiányzik Soledad, mi? – kezdett el kötekedni az argentinnal, aki két kezét felemelve hevesen tiltakozni kezdett.
- Nem, nem, és ne is emlegesd, mert mindjárt megcsörren a mobilom.
- Akarod, hogy én vegyem fel, ha még egyszer felhívna téged? – kérdezte a lány. – Úgy beolvasnék neki, hogy kettéállna a füle! Az én pasimat senki se zaklassa!
- Azt hiszem, ha felvennéd, annak nem lenne jó vége, szóval ha legközelebb hív, inkább csak kinyomom. – válaszolta Gonzalo. – De mit is mondtál? A te pasidat senki se zaklassa?
- Azt hát. – bólintott a lány.
- Tudod, hogy teljesen lázba hozol, amikor ilyen harcias vagy? Még két ilyet mondasz, és megállunk itt az út szélén. Mit szólsz hozzá? – mosolygott az argentin.
- Nem lehet, Gonzalito, mert akkor túl sokáig időznénk itt, és nem akarok túl későn Umbogintwinibe érni. Tudod, hogy én nem szeretem összecsapni a dolgokat. – kacsintott Vivien.
- Na jó, de akkor legalább mondd ki újra, mert imádom, az akcentusodat.
- Mit mondjak?
- Jaj, hát tudod, amit tegnap este. – nógatta Higuaín a lányt.
- Te quiero. – válaszolta Vivien nevetve.
- Én is téged. – mondta Gonzalo, majd adott egy puszit a lány arcára.
A Ford Mondeo csak nyelte a kilométereket, és ők egyre közelebb értek Durbanhez és a kincshez…

Körülbelül féltávnál, azt vették észre, hogy a távolban előttük haladó Fiat megállt, majd az anyósülésről kiszállt valaki, és arréb ment az út széléről, hogy elvégezze a szükségét.
- Na, a francia brunyál. – mondta Vivien.
- Akkor addig cseréljünk helyet. Innentől Durbanig már én vezetek. – mondta Higuaín.
Így is tettek, de ekkor egy harmadik autóra lettek figyelmesek az egyébként teljesen üres országúton. Egy terepjáró jelent meg, és két férfi szállt ki belőle, majd áttessékelték a franciát és Dinganét a Fiatból a saját kocsijukba.
- Vivien hirtelen bepattant az anyósülésbe, és Higuaínt is sürgetni kezdte.
- Indíts gyorsan. Tolass hátra. Gyorsan, igyekezz.
Az argentin villámgyorsan elfordította a slusszkulcsot, és a beletaposva a gázba, hátrafelé tolatott, hogy eltávolodjanak, mielőtt a terepjáró utasai észrevennék őket. Amikor már kellő távolságba értek, leállította az autót.
- Ezek meg vajon kik voltak, és hová viszik Congrandt? – kérdezte a lány felé fordulva.
- Nem tudom, de azt gyanítom, hogy a franciát itt is megelőzte a hírneve. Talán maga a lord nem bízott benne, és inkább elküldte érte az embereit.
- Lehet. Na jó, menjünk tovább. Még beérhetjük őket.
Azzal az argentin újra beindította az autót, és folytatták az útjukat.

A két kigyúrt testőr bekísérte Congrand és Dinganét Lord Allerton szalonjába, ahol a férfi már várta őket, kényelmesen elhelyezkedve magas háttámlájú foteljában. Szokása szerint most is a pipáját szívta.
- Monsieur Congrand, örülök, hogy épségben megérkezett. – üdvözölte a vendégeit széles mosollyal az arcán, majd intett a két testőrnek, hogy elmehetnek, az inassal pedig teát és aprósüteményt hozatott. Miután Paul felszolgálta a kért teát, ő is távozott a szalonból.
- Nos, hogy utaztak? – kérdezte Allerton.
- Phrimán uhram, köszönjük. – válaszolta a francia, kissé zavartan. Érezhetően tartott Allertontól, és ezt Dingane is észrevette, de nem szólt semmit, csak kőszoborként állt a főnöke mellett.
- Elnézést a kis közjátékért, de azt akartam, hogy épségben és időben megérkezzenek. Ezért küldtem el önökért az embereimet.
- Ó, ez igazán kedves, de azéhrt a fegyvehres testőhrég túlzás volt.
- Higgye el, monsieur Congrand, errefelé nem túlzás. Ráadásul azt sem akartam, hogy esetleg ön a bolondját járassa velem, mert azt ki nem állhatom. Ugye érti, hogy mire gondolok, monsieur?
- Hogyne. – bólogatott a francia, és remegő kézzel belekortyolt a teájába.
- Nos, akkor térjünk a tárgyra. Információim szerint a térképet nem sikerült megszerezniük.
- Egyehlőre még nem. De hamahrosan az is meglesz, lohrd Allehrton, ne aggódjon. – emelte fel védekezőleg a két kezét Congrand.
- Ezek szerint tudják, hogy hol van?
- Hát pehrsze. Máhr csak el kell hozni onnan, ahol van.
- Értem. És hol van? – kérdezte Allerton.
A francia erre összeszedte a bátorságát, felállt a kanapéról, ahol eddig helyet foglalt, és járkálni kezdett a szobában.
- Nos, lohrd Allehrton, előszöhr én is szehretném tudni, a részleteket ahrra vonatkozóan, hogy mennyi pénzzel kívánja támogatni az expedísziót. Mehrt hát ugye önnek is kötelezettségei vannak a mi kis üzletünkkel kapcsolatban.
- Ó, értem. – színlelt meglepettséget Allerton, majd ő maga is felállt, odasétált az íróasztalához és alig észrevehetően benyúlt a fiókjába. Ezután odaállt Congrand mellé, és egy hirtelen mozdulattal hátulról megragadta a francia haját, majd egy hatlövetű csövét dugta Congrand meglepetéstől tátva maradt szájába. Dingane a lord felé mozdult, de a francia intett neki, hogy maradjon veszteg.
- Egy valamit jegyezzen meg Congrand…

- Mi a fenét akarsz csinálni? Még észrevesznek minket. – nézett Vivienre Higuaín, miközben megálltak Allerton magas kőkerítéssel körülvett házánál.
- Csak be akarok kukkantani. Te csak maradj a kocsiban. Ha baj van, húzd el a csíkot. – válaszolta a lány, majd kiszállt a kocsiból, és a kerítés felé osont.
- Na persze, majd itt hagylak. – csóválta a fejét az argentin, és követte Vivient.
Odaértek a kerítéshez, és találtak egy szakaszt, ahol nem volt biztonsági kamera.
- Tartsd a tenyered, hadd másszak be. – mondta Vivien.
- Megőrültél? Ez magánlaksértés.
- De nem veszi észre senki. Tudnom kell, hogy ki ez a lord.
- Akkor majd kiderítjük később a címe alapján.
- Jaj, Gonzalo, ne legyél ilyen naív. Az ilyen emberekről legális úton aligha találsz bármit is. Csak egy percre bekukkantok. Na, tartsd a tenyered.
Higuaín a száját húzva teljesítette Vivien kérését, aki máris a kerítés másik oldalán találta magát. Az argentin szemmel tartotta az utcát.
- Egyszer még baj lesz ebből az önfejűségből. – dünnyögött magában.
A lány odalopódzott az egyik ablakhoz, ami résnyire nyitva volt, és beszélgetésfoszlányok szűrődtek ki rajta.
- Egy valamit jegyezzen meg Congrand. Velem nem lehet szórakozni. A feltételeket én diktálom, bármilyen üzletről is legyen szó. Én diktálok akkor is, amikor az illegális gyógyszereket behozzuk az országba. Ott dollármilliókról van szó. Nekem egy ilyen jelentéktelen kis féreg nem parancsolhat, mint maga. Világos?
- Igen. – válaszolta valaki teli szájjal.
Vivien dörzsölgetni kezdte az állát. Szóval gyógyszerüzlet… Ebből van a lé…
Ekkor lépéseket hallott és a bejárati ajtó felé pillantott. Fekete alakot látott közeledni, így jobbnak látta, ha gyorsan lelép.
Felmászott az egyik magas fára, ami a kerítés mellett állt, majd a másik oldalon a talpára érkezett, néhány méterre onnan, ahol bemászott, és ahol Higuaín toporgott. Futólépésben közeledett az argentin felé, majd kézen fogta, és tovább futott vele az autójuk irányába. Csak akkor szólalt meg, amikor már beültek, és Gonzalo indított.
- Kihallgattam Congrandt, meg azt a lordot. Bár csak néhány pillanatra sikerült. Úgy tűnik, a lordnak se örökségből származik a vagyona.
- Miért? Mit hallottál? – kérdezte Higuaín.
- Bár nem láttam őket, de biztos, hogy a lord fenyegetőzött. Azt mondta Congrandnak, hogy vele ne merjen szórakozni, meg hogy az illegális gyógyszer behozataloknál is ő diktálja a feltételeket, és ott milliókról van szó. A francia csak helyeselt, és a hangján hallatszott, hogy valami volt a szájában. Gondolom nem csokis keksz az ötórai tea mellől. Ez az ügy egyre büdösebb. Jó lenne hamar megtalálni a hajót és elhúzni a csíkot innen.
- Addig pedig nem foglalkozni senkivel és semmivel. – válaszolta Higuaín, majd nevetni kezdett.
- Most min röhögsz? – mosolygott rá Vivien.
- Csokis keksz… Olyanokat tudsz mondani…