XVI.

„1621. április 10-e
Ma találtunk egy csónakot hánykolódni a nyílt vízen. Egyetlen utasa volt. Egy hajótörött fiatal fiú. Nagy szerencséje volt, hogy életben maradt, de más túlélőre sajnos nem találtunk. Eszméletlenül leltünk rá, a hajóorvos már kezeli, de egyelőre nem tért még magához. Az orvos szerint súlyosan kiszáradt, de túl fogja élni. Nem tudom, hogy ki lehet ő, de amikor átnéztük a zsebeit, hátha valami alapján rájöhetünk a kilétére, találtam a nyakában egy láncra fűzött medált. A medalion kör alakú és egy dombormíves szem van a közepén. Lehet, hogy egy családi címer? Ha a fiú felébredt, azonnal meg fogom kérdezni tőle…”

Vivien gondolataiba merülve tette le a naplót. Gonzalo még az igazak álmát aludta mellette, de őt felköltötte az esőcseppek ütemes kopogása a fém ablakpárkányon. Már nem tudott visszaaludni, így elhatározta, hogy tanulmányozza Sir James Frank kéziratát. Tehát felvettek egy hajótöröttet? És mi lehet ez a medál? Szem alakú mintázattal? Viviennek valahonnan ismerős volt ez a medál. Mintha már hallott volna róla valahol. Kár, hogy Sir James nem készített róla vázlatot. Mindegy. Ha ma továbbra is így fog zuhogni az eső, akkor az egész nap kárba vész. Ha csak…
Ekkor Gonzalo kezdett mozgolódni a lány mellett, és még jobban befészkelte magát a takaróba. Vivien lehajolt hozzá, és adott egy puszit az arcára, majd óvatosan kicsúszott a takaró alól…

Gonzalo oldalra nyújtotta a karját, és végigsimította a tenyerét a mellette lévő párnán. Ekkor nyitotta ki a szemét és észrevette, hogy Vivien már nincs mellette.
- Miért csinálja mindig ezt? – értetlenkedett, majd felkelt az ágyból. Benézett a fürdőszobába, de a lányt ott sem találta, így gyorsan felöltözött és lement a recepcióra.
- Senorita, nem látta esetleg a barátnőmet? – kérdezte a recepciós lánytól minden angol tudását összeszedve.
- De igen, Mr. Higuaín, üzenetet is hagyott önnek. – válaszolta a lány, és egy borítékot nyújtott az argentin felé, aki ugyan a válaszból nem sokat értett, de a boríték láttán összerakta a képet.
- Köszönöm. – bólintott, majd leült egy fotelbe a hallban és elolvasta a Vivien által hagyott néhány sort.
„Elmentem a közkönyvtárba. 9 órakor találkozzunk abban a kis kávézóban, ami előtt piros és sárga napernyők vannak. Imádlak aranyapám, ugye tudod? Vivien
U.I.: Én nem hoztam magamnak esőkabátot, úgyhogy elvettem az egyik kapucnis pulóvered.”
Gonzalo először elmosolyodott, majd az utóirat elolvasásánál a fejét csóválta.
- Persze, nem kell két esőkabát, ugyan minek? És még rendes pulóvert se hoz magának. Ez a nő a sírba visz engem. Még jó, hogy én hoztam pulóvert. – mondta magában, majd összehajtogatta a levelet és felszaladt a szobájába, hogy magához vegye a telefonját, és még néhány dolgot. Közben elgondolkodott, vajon mit keres Vivien a közkönyvtárban.
Újra lejött az emeletről, és a kis kávézó felé vette az irányt.

Vivien egy hatalmas családi címerekkel és különböző jelképekkel teli lexikont tanulmányozott, de nem talált közöttük olyat, ami megfelelt volna Sir James leírásának. Biztos volt benne, hogy valahol már találkozott ezzel a jelképpel, de egyszerűen nem tudta előásni az emlékezetéből, hogy hol. Újabb lexikont vett le a polcról és egyre gyorsabban lapozgatta, míg végre talált valamit. Felkapta a könyvet, odament a fénymásoló géphez, és lemásolta a szükséges oldalt, majd mindent visszapakolt a helyére, és a lappal a kezében kisietett a könyvtárból. Nem vette észre, hogy Dingane végig követi őt…

Gonzalo kissé már türelmetlenül ült a kávézóban. Dühös volt, hogy Vivien nem hord magánál telefont, így nem tudja őt elérni, és azt sem tudja, hogy merre jár. Intett a pincérnőnek, és rendelt két cappuccinot és két adag csokis palacsintát. Mire a pincérnő kihozta a rendelést, Vivien is belépett a kávézó ajtaján.
- Te csuromvizes vagy. – mondta az argentin, miután a lány, üdvözlésképpen egy puszit nyomott a szájára. – látod, mondtam, hogy kell az az esőkabát.
- Most nem ez a lényeg, Gonzalito, hanem amit reggel olvastam a naplóban. – integetett a lány izgatottan.
- Rendeltem neked reggelit.
- Jaj, nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen. Na figyelj. Sir James és legénysége április tizedikén egy hajótörött fiatal fiút vett fel a Leila fedélzetére. A fiúra eszméletlen állapotban találtak rá, és még nem jutottam addig az olvasásban, hogy felébredt-e. De Sir James egy medált talált a nyakában, aminek le is írta a kinézetét. Tudtam, hogy már hallottam valahol erről a jelképről, de nem emlékeztem rá, hogy hol. Szóval elmentem a közkönyvtárba, és ott megtaláltam. Ezt figyeld. – mondta a lány, és egy többszörösen összehajtogatott és kissé elázott papírlapot vett elő a zsebéből és Gonzalo orra alá dugta. – Ez a szem egy indiai nemesi kantonba tartozó család, a Szundaran család címere, akik arról híresek, hogy a tulajdonukban volt egy trónus. A tigris trón. Azért tigris trón, mert…
- …mert a fejrész egy hatalmas tigrisfejet ábrázolt, és az egész trón drágakövekkel volt kirakva. Legalább is a legenda szerint. – fejezte be Gonzalo a mondatot.
- Te ezt honnan tudod? – csodálkozott Vivien.
- Valami rémlik, hogy a történelemtanárunk egyszer mesélt róla. Tudod, ő nagyon érdeklődött az elveszett kincsek után. – válaszolta Higuaín, majd egy kis adag palacsintát tett Vivien villájára.
- Most megint megleptél. Ha még egyszer valaki lehülyézi a focistákat, én lecsapom. – mondta nevetve Vivien.
- Köszönöm a többiek nevében is. – válaszolta Higuaín mosolyogva, majd megetette Viviennel a villán lévő palacsintaadagot. – Egyél egy falatot.
A lány leette a felé nyújtott villáról a palacsintát, és teli szájjal folytatta.
- Szóval, ez a trón egy fantasztikus történelmi lelet lenne, hiszen évszázadok óta próbálják megtalálni. Legalább ötszáz évvel azelőtt rejtette el a Szundaran család, hogy a Princess Leila elsüllyedt. Lehet, hogy Sir James rábukkant? Lehet, hogy az a fiú a család egyik leszármazottja? És a medál? Őrültségnek hangzik, de mi van, ha az megmutatja, hogy hol van a trón? Meg akarom találni azt a medált. Persze a hajó az elsődleges, de azzal együtt a medált is szeretném. Igen. – bólogatott Vivien, miközben Gonza újabb adag palacsintával etette meg őt.
- Holnapra elvileg kiderül az idő, legalábbis a netes időjárás jelentés szerint, amit megnéztem. Akkor újra merülhetünk. – mondta az argentin, és ő is evett egy falatot.
- Istenem, olyan izgatott vagyok, hogy azt el se tudom mondani.
- Megértelek. Engem is felcsigázott ez a trón dolog. Ha megtalálod, az nagyon nagy dolog lenne.
- Igen. Ma viszont tovább akarom tanulmányozni a térképet és a naplót. Olyan rossz, hogy ez a nap így kárba vész. – sóhajtott a lány.
- Hát, nekem van egy-két ötletem, hogy mivel hasznosíthatnánk ezt a délelőttöt. – villantott meg Higuaín egy perverz mosolyt, majd az asztal felett áthajolva megcsókolta a lányt.
- El sem tudom képzelni, hogy mire gondolsz. – színlelt értetlenséget Vivien.
- Menjünk vissza a panzióba és megmutatom. – válaszolta az argentin, majd újra megcsókolta a lányt, ezután pedig intett a felszolgálónak, hogy a számlát kéri…

Dingane visszamnet a panzióba, mielőtt még Vivienék észrevették volna őt, és azonnal beszámolt a főnökének a történésekről.
- Monsieur Congrand, náluk van a térkép, és valami napló is.
- Náluk van a téhrkép? Ezt nem hiszem el. – csapott az asztalra a francia. – Ez meg hogyan lehetséges? Vajon mi kehrülte el a figyelmünket?
- Talán ő volt az, aki megelőzte a brazilt a könyvtárban, még Anoriban. – vonta meg a vállát Dingane.
- És mit tudhat még a lány? Milyen naplóhról van szó?
- Azt nem igazán értettem monsieur Congrand, de valami medálról is beszélt, meg valami tigris trónról.
- Tighris thrón? Vajon mi köze a tighris thrónnak a Phrincess Leilához? – gondolkodott Congrand. – Na ide figyelj, Dingane. Nekem kell az a napló. És a téhrkép is. Ellopod nekem, aztán Duhrbanből ihrányítjuk tovább a kutatást. A nyomunkat sem fogják találni. Hála az égnek, hogy mi vettük észhre őket hamahrabb és nem fohrdítva.
- Akkor törjek be a szobájukba? – kérdezte Dingane.
- Igen. Nekem, mindegy, hogy hogyan, de szehrezd meg azt a téhrépet.

Vivien alig bírta visszatartani a nevetést, miközben a lépcsőn mentek felfelé.
- Higuaín, legalább várd meg, amíg beérünk a szobába. – mondta, miközben az argentin hátulról átkarolva a lány derekát, lépdelt, és Vivien nyakát puszilgatta egyre hevesebben. Ekkor Vivien egy kiszűrődő beszélgetésre lett figyelmes a 12-es szoba előtt.
- „Nekem mindegy, hogy hogyan, de szehrezd meg azt a téhrképet.”
Vivien megfogta Gonzalo kezét, és a saját szobájuk felé futott vele, majd amikor beléptek, gyorsan magukra zárta az ajtót.
- Te is hallottad? – fordult az argentin felé.
- Igen. Most mi legyen? Ránk uszítja a dél-afrikai fiút.
- Nem tudom, valamit ki kell találni. – vakargatta Vivien az állát.
- Viszont megint lépéselőnybe kerültünk.
- Igazad van. – csillant fel a lány szeme. – És ezt ki is fogjuk használni. Kell egy jó csapda…