V.

Madrid, 10 óra 15 perc.

Hát ez egy kimerítő beszámoló volt. - sóhajtott Gonza, miután kiléptek az Herrero család kapuján és az autójuk felé tartottak.
- Igen. És Don Paco minden szava fontos lehet számunkra. - bólintott Vivien, miközben az öregembertől kapott papírt nézegette.
- Egy rakás számsor. Hogy fogunk rájönni, hogy mit jelent? - kérdezte az argentin.
- Nem Mi fogunk rájönni, hanem Te fogsz rájönni, mi amor. - mosolygott a lány.
- Tessék?
- Ahogy mondom. Nekem be kell mennem dolgozni az egyetemre.
- Tényleg muszáj bemenned?Nem jelenthetsz beteget?
- Lehetetlen. Szemmel akarom tartani ezt a Muñozt.
- Na ez az!Miatta is jobb lenne, ha inkább velem maradnál!És mi van ha valóban megpróbál bántani téged?
- Akkor azt bárhol megteheti és a végén még neked is árthat. Nem. Jobb, ha a szemem előtt van. Könnyebb megelőznöm a bajt, hidd el. Vigyél be az egyetemre, aztán menj haza, zárkózz be és kezdd el dekódolni az üzenetet.
- De mégis hogy a fenébe dekódoljam?
- Okos fiú vagy, ki fogsz találni valamit. Valószínűleg egy adott szám ugyanazt a betűt takarja. Menni fog. Viszont mielőtt beviszel a suliba, menjünk el a gyógyszertárba.- bólintott határozottan Vivien, majd beszálltak az argentin autójába.



Muñoz már előkészítette a porrá tört fehér tablettát és egy apró zacskóba tette, majd becsomagolta a zsebkendőjébe. Amikor meglátta az irodája ablakából, hogy Vivien belép az egyetem főkapuján, gyorsan kilépett az iroda ajtaján és lerohant a földszintre a bejárathoz, hogy utolérje.
- Señorita Janics, várjon egy pillanatra. - kiáltott a lány után.
Vivien elmosolyodott magában, majd megfordult és úgy tett, mintha keresné a tekintetével, hogy ki szólt utána.
- Á, señor Muñoz. - eresztett meg egy széles vigyort.
- Igen, én vagyok. Még csak futólag találkoztunk. Bizonyára tudja, hogy a bibliatörténeti tanszéken dolgozom.
- Igen, hogyne.
- Nos, arra gondoltam, hogy délután, vagy valamelyik üres órájában megihatnánk egy kávét és elbeszélgethetnénk, ha már munkatársak lettünk. - hízelgett a professzor.
- Ez remek ötlet, szívesen beszélgetnék Önnel.
- Akkor délután egy órakor az irodámban megfelel?
- Remek, ott leszek. Köszönöm a meghívást. - mosolygott Vivien.
- Nagyon szívesen. - bólintott a professzor.
Ekkor Agustín sétált el mellettük. A fiú feltűnően tekingetett a háta mögé, így nem vette észre, hogy pillanatokon belül nekimegy Muñoznak. Az ütközés már elkerülhetetlen volt.
- Elnézést professzor úr, nem volt szándékos. - szabadkozott Agustín, miközben a dühöngő tanár kabátujját sepregette. - Ezt elejtette. - mondta még a srác, és egy fehér zsebkendőt nyújtott át Muñoznak, majd gyors léptekkel eltűnt a könyvtár irányába.
- Figyelmetlenek ezek a mai diákok. - morgott még mindig a professzor.
- Majd kinövik. - válaszolta mosolyogva Vivien. - Nos, akkor még egyszer szép napot délután egyig.
- Önnek is, señorita Janics. - bólintott a professzor, majd elköszöntek egymástól...



12 óra 45 perc, Gonzalo háza

Az argentin a laptopja előtt görnyedt, egy köteg papír társaságában. Körülötte mindenhol összegyűrt papírgalacsinok hevertek a földön. Nagyot sóhajtott, megvakarta a fejét, majd egy újabb megoldással próbálkozott. Igyekezett betűkké tenni a számokat, de az üzenet nem akart összeállni. Ledobta a ceruzát az asztalra, majd hátradőlt és belekortyolt az ásványvizébe.
- Gondolkodj, gondolkodj Higuaín!Mi lehet a kulcsszó. Mi lehet ez a cím a tetején. Nem igaz, ez nem lehet ennyire nehéz, elvégre nem egy egyetemi professzor készítette. - dühöngött magában egy kicsit, majd hirtelen bevillant neki valami. - Hát persze, ez az. Induljunk ki abból, hogy ki írta. Egy kovácsmester. Egy régimódi spanyol férfi. Mi a legfontosabb egy ilyen férfinak?A családja. Mit is mondott Don Paco? - töprengett kicsit, majd hirtelen felpattant a székből, ami hátradőlt a lendülettől. - Ez az. Csak vesztegettem az időmet. Hogy lehet, hogy ez eddig nem jutott az eszembe? - kiáltott, majd felállította a székét, újra leült és még egyszer nekikezdett a dekódolásnak...



- Jöjjön be, señorita. - tárta ki az ajtót Muñoz Vivien előtt, majd betessékelte az irodájába.
- Köszönöm.
- Kérem, foglaljon helyet. Máris felteszek egy kávét. Addig meséljen, milyenek az eddigi benyomásai az egyetemünkről?
- Nagyon tetszik, ez természetes. Az oktatók felkészültek, és megkönnyítik a beilleszkedést számomra. A könyvtár pedig elképesztő. Igazi ritkaságokra leltem ma délelőtt.
- Ennek nagyon örülök. - bólogatott Muñoz, miközben csészéket és cukrot pakolt egy ezüstözött tálcára.
- Ó, használhatnám a mosdót, kolléga? - kérdezte hirtelen Vivien.
- Hogyne, ott van balra. - mutatott Muñoz a megfelelő irányba. Vivien megköszönte, majd eltűnt az ajtó mögött. A férfi elhatározta, hogy kihasználja a helyzetet, amíg a régésznő nincs a szobában. Elővette a zsebéből a fehér zsebkendőjébe rejtett kis zacskót és a benne lévő port Vivien csészéjébe szórta, majd kávét öntött rá.
- A gyomot gyökerestől kell kitépni. Ettől biztos nem vesz többé levegőt a kicsike. A többit majd a főnök elintézi.
Ekkor kilépett a mosdóajtón Vivien és újra leült a dohányzóasztalhoz.
- Már kész is a kávé. - mosolygott nyájasan a prof, majd letette a tálcát az asztalra és ő maga is leült Viviennel szemben. - Úgy tudom ez az első alkalom, hogy tanít. Nekem viszont még nem volt alkalmam semmilyen ásatáson részt venni. Mesélne nekem erről?
- Hogyne, professzor úr. - bólintott a lány és beleivott a kávéjába. Muñoz feszülten figyelte, hogy mi fog történni. - Nos, egy ásatáson való részvétel egy régész vagy történész számára azt hiszem életre szóló élmény. - kezdte, majd hirtelen a homlokához kapott. - Elnézést, megkérhetném, hogy nyissa ki az ablakot. Azt hiszem nem kapok levegőt.
- Ó, hogyne. Nem érzi jól magát kollegina?Hívjak orvost?
- Nem tudom, én csak... - Vivien a következő pillanatban a székről a földre zuhant és elterült a padlón.
Muñoz gyorsan megragadta az elernyedt kezeket és a lányt a karjánál fogva behúzta a fürdőszobába, majd bezárta az ajtót. Elmosta a kávéscsészéket, aztán sietve elhagyta az irodáját, az ajtót pedig kulcsra zárta. Ezután telefonált.
- Señor Ortega. Elintéztem. A kulcsot a szokott helyen hagyom. Jöhetnek a takarítók. - letette a telefont, majd meggyorsítva a lépteit az előadótermek felé vette az irányt, hogy megtartsa a következő óráját...



Vivien hallotta, ahogy a bejárati ajtóban elfordul a kulcs és Muñoz professzor léptei elhalkulnak. Felkelt a földről, megrázta magát és kilépett a mosdóból. Kinézett az ablakon. A professzor irodája a második emeleten volt és egy magas fa állt mellette, amelynek szerencsére közel voltak az ágai.
- Szép kis tanári állás. És micsoda modortalan munkatárs. Szó szerint kinyírná az embert. - mérgelődött magában, miközben átmászott a fára, onnan pedig le, a talajra. Körülnézett, hogy nem-e vette észre valaki majd sprintelt, míg messzire maga mögött nem hagyta az egyetem épületét. Mikor már elég távol volt, lassított a tempón. Ekkor megcsörrent a mobilja.
- Na mi újság mi vida?
- Inkább veled mi újság?!Miért zilálsz ennyire? - kérdezte Gonza a vonal másik végén.
- Semmi különös, csak letudtam a napi kilométert. Megfejtetted a kódot?
- Na figyelj. Megpróbáltam az oldal tetején lévő rövid sorból kiindulni, ami címnek tűnt. Behelyettesítettem a Grálhoz köthető neveket, történelmi eseményeket, helyeket, de semmire nem jutottam. Egészen addig, amíg...
- Amíg?Mondjad már!
- Amíg eszembe nem jutott, hogy egy egyszerű ember írta ezt a rejtvényt. Elkezdtem felidézni, hogy miket mondott nekünk Don Paco. A családjáról, az édesapja munkájáról, meg mindenről...
- A lényeget dumagép, a lényeget! - türelmetlenkedett Vivien.
- Máris mondom!Eszembe jutott Don Paco édesanyjának a neve!Esperanza Herrero. Feltűnt, hogy ugyanannyi betűből áll, mint ahány számból, az a rövid sor. És bejött!
- Eres un genial!Mindig is tudtam!A repülőt sikerült elintézni?
- Pilótával együtt!
- Remek!Akkor találkozunk a hangárban fél óra múlva!Te amo!
- Yo también! - válaszolta az argentin, majd bontotta a vonalat. Vivien pedig leintett egy taxit, miközben egy újabb számot tárcsázott.
- Agustín?NAgyon ügyes voltál!Jöhet a második lépés...