III.

A modern vonat szélsebesen száguldott Viviennel és Gonzaloval Nanjing felé. A lány a titkosírással bíbelődött, Gonzalo pedig az ablakon keresztül bámulta a Jangce folyó hatalmas víztömegét. Megint itt van Viviennel egy újabb kalandban. Így is mozgalmas volt az elmúlt időszak az életében az átigazolás miatt. Nem gondolta volna, hogy még a lánnyal is újra összehozza a sors, ráadásul pont akkor, amikor a legkevésbé számít rá. De a sors már csak ilyen. Aztán eszébe jutott Inler, a csapattársa. Fogalmuk sem volt róla, hogy ilyen bonyodalom keletkezhet egy egyszerű karkötőből, amikor a svájci válogatott focista felvette az ékszert. Most már megtörtént a dolog. Valahogy ki kell szabadítani Gökhant. Mi lehet vele?Vajon épségben van? Valóban vigyáznak rá, amíg a karkötő rajta van, ahogy Vivien állította? Gonzalo csak reménykedni tudott benne...
Már értem! - csapott a homlokára hirtelen a régésznő, amivel az argentint is kibillentette az elmélkedésből.
- Megfejtetted?
- Igen, a következő részt sikerült végre lefordítanom. Ezek szerint egy erdőn kell átvágnunk, ami a régi Tiltott Város mögött terül el. Ugyanis először oda kell mennünk. A nanjing-i császári palotába. Valamiféle versről ír, ami ott van elrejtve. Még nem sikerült lefordítanom, hogy az pontosan mire való, de fontos, az tuti! - válaszolta izgatottan a lány, miközben elővett egy térképet a táskájából és böngészni kezdte. - Látod, ez az az erdő. És erre kell átvágnunk. - mutogatta az argentinnak az útvonalat.
- Nem kis terület. - jegyezte meg Gonzalo, amikor az ujjaival végigkövette a térképen jelzett zöld részt.
- Valóban nem, és nincs is sok időnk, de megoldjuk.
- Hát, volt már rosszabb is ennél. - mosolyodott el Gonza. - Szerinted Inlerék hol járhatnak?
- Nem tudom mennyit tudhatnak, de a titkosírás nélkül nem túl messze. Valószínűleg még nem jöttek rá, hogy Nanjingba kell jönni. Szóval mire rájönnek, mi már itt fogjuk várni őket, addig pedig összeszedünk minden információt, ami a kolostor megtalálásához kell. Talán egy csere szóba jöhetne. Inler az infókért.
- Megtennéd?Úgy értem feláldoznád ezt a felfedezést azért, hogy kiszabadítsuk a csapattársamat?
- Micsoda hülye kérdés ez Higuaín?Persze, hogy feláldoznám! - nézett a lány az argentin szemébe kissé felháborodva.
- Jó, bocsi, igazad van. Tényleg hülye kérdés volt. Ne haragudj.
- Jó persze, tudom, hogy aggódsz Inler miatt.
- Gondolod, hogy tényleg épségben van?
- Igen, biztos vagyok benne...




Gökhan Inler, a Napoli svájci válogatott, de török származású középpályása borzasztó fejfájással ébredt. Először a szemét is alig bírta kinyitni, majd amikor ez sikerült és lassan felült az ágyon, egy teljesen ismeretlen szobában találta magát. Körülnézett és fogalma sem volt róla, hogy hol is van és hogyan került ide. Aztán ránézett a jobb csuklójára és meglátta rajta a karkötőt. Hirtelen minden eszébe jutott. A kínai öregember, a támadás a piacnál, az idegen, aki segített neki és Higuaínnak, majd az ütés, amit a tarkóján érzett, és aztán se kép, se hang. Vajon Higuaín hol van? Gökhan felpattant a helyéről és először az ajtóhoz rohant. Megpróbálta kinyitni, de nem sikerült. Aztán az ablakhoz lépett, de az meg be volt rácsozva. Kiabálni kezdett, mire két hatalmasra nőtt kínai férfi lépett be a helyiségbe.
- Hol vagyok? Kik maguk? Követelem, hogy azonnal válaszoljanak! - Ezt elmondta, olaszul, németül és törökül is, de persze egyik sem használt. Az egyik óriás hadobált neki valamit kínaiul, a másik a kezébe nyomott egy üveg vizet, majd a tiltakozás és ütlegelés ellenére újra rázárták a szoba ajtaját.
- Mi a franc folyik itt? - dobta le dühösen a vizet az ágyra a focista. Majd leült és megpróbált megnyugodni, hogy végiggondolja, mitévő legyen. Kis idő múlva visszajött a két óriás és velük egy apró termetű szintén kínai öregember.
- Indulunk Signor Inler. - szólalt meg olaszul.
- De hát hová?És mégis ki maga?És mit akarnak tőlem?Nem megyek sehová, amíg nem kapok válaszokat!Pénzt akarnak értem?Ezt elhibázták, a klub és a családom nem fog fizetni maguknak egy garast sem. - makacsolta meg magát Inler, de az öregember odasétált hozzá, egyenesen a szemébe nézett, majd megfogta a csuklóját és a karkötőt.
- Minket nem Ön érdekel. Hanem az, ami a karján van. Amennyiben együttműködik, ép bőrrel megúszhatja a dolgot. Ha nem, akkor sajnos meg kell, hogy öljük. Ön dönt, Signor Inler. De azt javaslom, ne makacskodjon és válassza az első lehetőséget. Az mindenki számára kedvezőbb lenne...




Gonza és Vivien nem mentek el a főpályaudvarig, hanem korábban leszálltak a vonatról a külvárosban, ahonnan könnyebben meg tudták közelíteni az erdőt. Vivien elővette jól kiszolgált iránytűjét és mutatta az irányt.
- Mennyi idő lesz, amíg a palotához érünk? - kérdezte Higuaín.
- Úgy két óra séta. Nem olyan vészes. A neheze majd ott jön.
- Igen, gondoltam. Turistalátványosság igaz?Ergo, komolyan őrzik.
- Pontosan. Na de volt már hasonló szitu. - mosolyodott el a lány.
- Majd alkalmazzuk a jól bevált figyelemelterelős módszert. Kínaival smaciztál már? - nevetett az argentin.
- Kapd be! - ütötte vállba Vivien. - Én biztos nem fogok figyelmet elterelni! Te vagy a híres focista, majd te megoldod. Lekapod a pólódat, a kínai lányok megrohamoznak, a biztonsági őrök meg azzal lesznek elfoglalva, hogy levakarják rólad, én pedig addig szépen bemegyek és megkeresem azt a papiruszt. Tökéletes terv. - vágott vissza röhögve a lány.
- Vagy majd inkább te kapod le a pólódat és akkor kapásból a biztonsági őröket szereljük! - nevetett még mindig Gonza.
- Ha még a barátnőd lennék, akkor is ilyen könnyen áruba bocsátanál, te szemét? - vágott kissé dühös arcot a régésznő, mire Higuaín mélyen a szemébe nézett.
- Amikor mérges vagy, még kékebb a szemed. - mondta hirtelen, de aztán hirtelen egy pillanatra meg is bánta, hogy kicsúszott a száján ez a mondat.
Vivien zavarba jött, és inkább az térképet kezdte ismét bújni.
- Szóval a térkép szerint hamarosan dél felé kell fordulnunk. Onnan már elvileg egyenesen vezet az út. Remélem nem lesz semmi komoly akadály. Mocsár, vagy ilyesmi. - köszörülte meg kissé a torkát.



Körülbelül egy órányi gyaloglás után egy mocsaras vidékhez érkeztek.
- Na ez az, amitől tartottam. A fenébe. Itt óvatosan kell haladnunk. Vigyázz, és igyekezz fűcsomóra lépni, nehogy elsüllyedj. - mondta Vivien, de alighogy befejezte a mondatot, ő maga csúszott meg és süllyedni kezdett az egyik mocsár közepében. Igyekezett fenntartani magát és a kezeit, de a mocsár szinte magába akarta szippantani.
- A francba. Vivien, ne kapálózz, annál rosszabb. - mondta Gonza, majd letört egy erősnek látszó gallyat az egyik fáról, és már rohant is vissza a lányhoz. - Fogd meg a végét. - nyújtotta oda a lánynak. Vivien megragadta, az argentin pedig teljes erejéből húzni kezdte őt. A dolog azonban nem tökéletesen vált be, és a mocsár továbbra is befelé szippantotta Vivient, akinek a sár már a derekáig ért. Ekkor Gonzának eszébe jutott még valami.
- Vivien fogd erősen a gallyat, én pedig az egyik ágát a hátizsákodba is beleakasztom. Úgy kétszeresen tudlak húzni. - A lány csak bólogatott, Higuaín pedig gyorsan cselekedett.
- Nagyon süllyedek Gonza.
- Még egy kicsit tarts ki mi vida, csak egy kicsit. Kapaszkodj erősen. - Biztatta Gonza a lányt kifulladva, pár másodperc múlva pedig Vivien megindult kifelé a mocsár szorításából. Amikor végre kint volt, az argentin megkönnyebbülve tartotta őt a karjai között, Vivien pedig kicsit remegve temette az arcát Higuaín vállába. - Jól van, most már semmi baj, kint vagy. - Nyugtatta Gonza.
- Na sok minden volt már, de ilyen még nem. - kapkodta a régésznő ijedten a levegőt.
- Tudom, én is nagyon féltem. Nem is tudom, mit csináltam volna, téged elnyel ez a szar. - válaszolta az argentin, majd hirtelen megcsókolta a lányt...