Elátkozott lovagok

I.

Vivien lement az előszobába vezető lépcsősoron. Gonzalo már a földszinten vette a táskáját és a slusszkulcsát.
- Nem fogsz elkésni, ha még engem is beviszel az egyetemre? - kérdezte a lány.
- Nem, dehogyis. Csak tizenegykor kezdődik az edzés. - válaszolta az argentin.
- Akkor jó. Felőlem indulhatunk.
Kiléptek a la moraleja-i ház ajtaján, beültek Higuaín kocsijába és az Universitas de Madrid felé vették az irányt.
- Várod már az első munkanapod? - kérdezte Gonza.
- Azt hiszem. Igazából baromira ideges vagyok. Ilyesmit még nem csináltam. Még sosem tanítottam. - tördelte a kezét Vivien.

Nyugi, ezt is meg fogod oldani.
- Remélem. Hamar eltelt ez a nyár. Még fel sem tudtam készülni igazából lelkileg.
- Ugyan már. Dél-Afrika óta csak erre készülsz lelkileg Vivi. Nem lesz gond. Érzem, hogy szuper tanár néni leszel. - mosolygott az argentin.
- Úgy legyen. A másik, ami miatt izgulok, az a ma este.
- Az idénynyitó ünnepség Valdebebasban? Amiatt ne izgulj.
- Könnyű azt mondani. Mit fognak szólni hozzám a csapattársaid? Megjelennek a csinos topmodell barátnőikkel, te meg viszed a lerobbant benzinkutast. - húzta el a száját Vivien.
- De hát te vagy a legszebb benzinkutas, akit valaha láttam életemben. - nevetett Gonza, miközben lefékezett az egyetem bejárata előtt.
- Egyébként fura, hogy csak most van nektek ez az ünnepség. Elvégre már szeptember közepe van.
- Igen, de a félkészülési szezonban is utazgatott a csapat, meg az első meccsünk is idegenben volt. Szóval most még van egy lélegzetvételnyi idő, amikor ezt a csinnadrattát is meg lehet tartani. Én személy szerint nem rajongok érte. Viszont ez az első alkalom, hogy nem egyedül megyek. - mosolygott a focista és közelebb hajolt Vivienhez. - Te leszel a legszebb ma este. Akkor is, ha benzinkutas ruhában jössz. - suttogta, majd megcsókolta a lányt.
- Na jó, meggyőztél. - válaszolta Vivien fülig pirulva.
- Akkor délután ötre érted jövök, oké?
- Jó.
- És csak lazán. Néhány egyetemi hallgató nem lehet rosszabb az őserdőnél.
- Oké. - bólintott Vivien, majd egy gyors puszit adott még az argentinnak, mielőtt kiszállt volna a kocsiból, hogy szembe nézzen első hivatalos munkanapjával egyetemi oktatóként.



Vivien belépett az előadóterembe. Körülnézett. Tőle balra helyezkedett el a katedra, jobbra pedig egyszemélyes barna padok mögött kíváncsi szemű fiatal diákok. Fiúk, lányok vegyesen.
- Buenos Días. - köszönt nekik, majd fellépett a katedrára. A diákok csöndben viszonozták a köszönését, de nem álltak fel. Vivien letette a mappáját és köhintett egyet. „Jézusom, még hogy nem rosszabb, mint az őserdő...” Gondolta magában, majd végül rászánta magát a bemutatkozásra.
- A nevem Vivien Janics. Én veszem át a nyugdíjba vonult professzor Ortega előadásait. Szeretném, ha bátran kérdeznétek bármiről, ami érdekel titeket.
- Nekem lenne egy kérdésem. - tette fel a kezét az egyik lány.
- Parancsolj.
- Ön tényleg Gonzalo Higuaín, a focista barátnője?
- Ez miért fontos? - kérdezett vissza Vivien.
- Csak érdekel, hogy igaz-e. Manapság az újságoknak már nem lehet hinni.
- Nos...ööö...igen. - bólintott Vivien zavartan.
- És jó az ágyban az argentin?
Vivien először elképedve bámult a lányra, majd megnyalta a száját és úgy érezte, ezt most nem hagyhatja büntetlenül, mert akkor oda a renoméja, már az első tíz percben.
- Hogy is hívnak téged? - kérdezte a hallgatótól.
- Yolanda vagyok.
- Nos, kedves Yolanda. Ha minden jól megy, ez az, amit te sohasem fogsz megtudni. - válaszolta Vivien mosolyogva, mire az egész osztályból kitört a röhögés, csak Yolanda ült paprikavörösen és mozdulatlanul. - Átfogalmaznám az előbbi mondatomat. Tehát bármiről kérdezhettek, ami a történelemmel kapcsolatos. - folytatta Vivien. - És minden hónapban lesz egy írásbeli számonkérés. Ez a ti érdeketek is. Ha folyamatosan tanultok, akkor kevesebb marad a féléves vizsgákra. Most pedig kezdjük néhány alapműveltségi kérdéssel. Ki mondja meg nekem, mettől meddig tartott a II. világháború? - Vivien körbenézett az osztályban, de senki sem válaszolt. Hárman nevetgélve beszélgettek a hátsó sorban, négyen kártyáztak, valaki pedig egy köpőcsővel hatalmas galacsint fújt az előtte ülő hajába.
- Na jó. Úgy látom túl sok a felesleges energiátok. - emelte meg a hangját Vivien. - Álljatok fel a padotok mellé.
A diákok csodálkozva néztek rá, de mikor látták, hogy újdonsült oktatójukban fortyog a düh, megtették amit kért.
Néhány pillanat múlva mindenki guggolásokat végzett a padja mellett, miközben igyekeztek a Vivien által feltett kérdésekre válaszolni.
- Tehát, mettől meddig tartott a II. világháború?
- 1939-1945-ig. - válaszolta az egyik fiú kifulladva.
- Remek. Mi a hivatalos államformája az Egyesült Királyságnak?
- Alkotmányos monarchia. - mondta egy másik fiú.
- Hogy hívják azt az 1274-ben létrehozott intézményt, amelynek feladata a mindenkori új pápa megválasztása?
- Konklávé. - nyögte egy barna hajú lány...



Gonzalo az edzés végén a többiekkel együtt az oldalvonalhoz ment, hogy némi vízzel felfrissítse magát. A srácok jókedvűen beszélgettek, miközben a Míster, Karanka, és Rui Faría egyeztettek a holnapi napról.
- Higuaín meglepően jó formában van fizikailag. És az a fura, hogy már a nyári szünetből is így érkezett vissza, a többiekkel ellentétben. - jegyezte meg Faría.
- Igen, valóban. - bólintott a Míster is. - Nem tudom, mit csinálhatott a nyáron, de hogy nem henyélt otthon, az is biztos...



Eljött az este. Vivien a hálószobában öltözött, miközben Higuaín a fürdőszobában készülődött. A lány nem volt oda az estélyi ruhákért,és elhatározta, hogy a lapos talpú cipőhöz ragaszkodik, de azért igyekezett elegánsan kinézni, így felvett egy sötétkék, hosszú, pánt nélküli szatén estélyi ruhát, amelynek a teteje a testéhez simult, kiemelve az alakját, míg az alja bő, lenge szoknyában végződött. A haját nem fogta kontyba, ahogy azt a ruha megkívánta volna, hanem inkább kiengedte, hadd súrolja a derekát. Higuaín is kilépett végre a fürdőszobából. Fekete inget és öltönyt viselt, valamint egy egyszerű, fekete fűzős cipőt.
Vivien megállt vele szemben, az argentin pedig leplezetlenül bámulni kezdte a lányt.
- Azta, hát hol van az én lerobbant benzinkutasom? - kérdezte mosolyogva és közelebb lépett Vivienhez.
- A kedvedért kirittyentette magát. Jó lesz így? Nem öltöztem túl? Vagy éppen még kevés is? Mégis hogy kell egy ilyen eseményre felöltözni? És nem baj, hogy nem húztam magassarkút? Valami azt súgja, hogy ne húzzak. Vagy mégis húzzak, hogy ne lógjak ki a sorból?
- Nyugi Vivi, nagyon szép vagy. Tökéletes.
- Nem kellett volna mégis csinálni valamit a hajammal? Biztos mindenkinek a barátnője két órát ült a fodrásznál. - tördelte tovább a kezeit a lány.
- És még úgy se lesznek olyan szépek, mint te. - válaszolta az argentin, és megcsókolta a barátnőjét.
- Nem tudom. Furcsán érzem magam.
- Ne idegeskedj. A csapattársaim jó fejek. Pereznek csak köszönünk. A buli zártkörű, szóval csak néhány újságíró lesz, meg velük egyébként sem kell foglalkozni. Szóval lazulj el. Az első munkanapodat is túlélted. Leszámítva azt a kis csajt, de abból is kivágtad magad. Szép vagy. Okos vagy. Szexi vagy. Ha tovább dicsérlek, nem is lesz kedvem elmenni itthonról. - mondta Gonza egy perverz mosoly kíséretében, és puszilgatni kezdte Vivien meztelen vállát.
- Na jó Higuaín. Inkább menjünk Túl akarok lenni ezen is. - válaszolta Vivien nevetgélve. - Naaaa, ne csináld, induljunk.



A Valdebebas parkolójában már több tucat autó állt, mire odaértek. Ők is letették a kocsit, és felmentek a díszterembe. Higuaín először a klubelnököt pillantotta meg.
- Köszönjünk neki. Úgy illik, hogy először hozzá menjünk oda. - súgta Viviennek, majd odasétáltak, ahol az elnök állt. Szívélyesen üdvözölték egymást, aztán Higuaín és Vivien egy kisebb csoport felé vették az irányt.
- Gyere. Bemutatlak Ikernek, Ramosnak és Marcelonak. És úgy látom Kaká is ott van.
- Rendben. - sóhajtott Vivien és idegességében kicsit megszorította az argentin kezét.
Miután túlestek a bemutatkozásokon, a lány is kezdett kicsit felengedni. Higuaín csapattársai valóban nagyon szimpatikus figurák voltak, és kedélyesen elcsevegtek a régésznővel.
- Pipita már annyit mesélt rólad. Nagyon izgalmas munkád van. - mosolygott Casillas.
- Igen, előfordul, hogy bajba is kever. - mosolygott zavartan Vivien.
- Pipita mesélt a nyaratokról. Hát, nem unatkoztatok! - vágta rá Ramos.
- És milyen furcsa az élet. Ha nem indulok el Soledad után, akkor sosem ismerem meg Vivit, és most nem lennék ilyen boldog. - mondta Gonzalo, és fél kézzel átkarolta a lány derekát.



Az est vége felé a klubelnök lépett az emelvényre és egy kis beszédben megköszönte a meghívottaknak a részvételt, valamint jó munkát kívánt az új szezonra.
- Akkor fáradjunk ki a hátsó udvarba és tekintsük meg a tűzijátékot. - zárta a szónoklatot, majd mindenki kiment a teremből, hogy az est zárásaként megnézze a tűzijátékot.
Vivien és Gonzalo kézen fogva követték a tömeget. A tágas hátsó udvaron a szakértők már készítették a különböző méretű rakétákat. Az udvart sűrűn fák vették körül. Viviennek rossz érzése támadt, és a fák irányába nézett. Hirtelen mintha egy lovas alak suhant volna el a sötétben.
- Az ott nem egy...?
- Micsoda? - nézett rá Higuaín.
- Nem tudom. Mintha egy lovast láttam volna a kerítésnél a fák között.
- Lovast? Mit keresne itt egy lovas?
- Nem tudom. Biztos csak képzelődöm. Talán túl fáradt vagyok már.
- Hamarosan hazaérünk és kipihened magad mi vida. Biztosan kifárasztott ez a nap. - válaszolta az argentin mosolyogva.
Vivien csak bólogatott. Néhány másodperc múlva azonban újabb lovas alakját látta elsuhanni.
- Na jó, itt valami bűzlik. Azt hiszem Higuaín, hogy mégse hallucináltam.
- De én nem látok semmit. - nézett körül Gonzalo.
- Én viszont igen, és utána kell néznem.
- De egy rakás biztonsági őr van itt Vivi, ne menj sehova... - a lány Gonza mondatának a végét már nem hallotta, mert az épület sarkához futott.
Éppen az első tűzijátékokat lőtték volna fel, amikor egy csapat lovas, úgy kéttucatnyian, átugrották a magas kerítéseket és betörtek a Valdebebas udvarába. A középkori lovagnak öltözött alakok lándzsával támadtak a biztonsági őrökre. A vendégek nagy része bemenekült az épületbe. Gonzalo kétségbeesetten kereste Vivient a tekintetével.
Közben Casillas barátnője elesett, és a kapus éppen fel akarta segíteni, amikor egy lovag mellettük termett, a lándzsáját pedig rájuk szegezte. Iker a barátnője elé állt. A lovas már éppen lendítette volna a lándzsáját, amikor valaki megragadta a fegyver végét.
- Akadj le a kedvenc kapusomról. - mondta Vivien, majd lándzsástól lerántotta a lovagot a lováról, fejbe rúgta és azzal a lendülettel már ő maga ült az állaton. - Menjetek be. Vigyétek Higuaínt is. - szólt oda Casillasnak, majd megsarkantyúzta a lovat és az ellenséges csapat felé vette az irányt.
- Hol az istenben van?! - mérgelődött Gonza, mert a nagy kalamajkában még mindig nem tudta megpillantani a régész doktort. Ramos mellé állt és húzni kezdte a karját.
- Pipita, be kell mennünk. Hol van a barátnőd?
Higuaín ekkor vette észre Vivient, aki éppen lándzsája nyelével ütött le egy lovagot.
- Ott vágtat a szuronnyal a kezében. - mutatott az argentin a megfelelő irányba, mire spanyol csapattársának egy pillanatra tátva maradt a szája.
- A csajod valami Grál lovag?
- Hidd el, még nekem is nehezemre esik meghatározni, hogy ő valójában micsoda. - sóhajtott Gonza, majd egy jobb horoggal gyomron vert egy immár gyalog rájuk támadó alakot. - Kint maradok és segítek Viviennek. Túlerőben vannak, a biztonsági őrök se bírnak velük.
- Na jó Pipa, nem hagylak itt én sem. - bólintott Ramos.
Vivien, a biztonsági őrökkel és néhány futballistával karöltve már legalább tíz perce hadakozott a támadókkal. Benzema, a csapat francia csatára is igyekezett segíteni a többieknek, de egy lovas rátámadt, és a földre kényszerítette. A lovag meg akarta ragadni a csatárt és magával hurcolni. Vivien észrevette és vágtatni kezdett feléjük. A támadó megérezte a veszélyt és hátrafordult, de már csak Vivien lándzsájával találta szemben magát, a lány pedig nem tétovázott és vállon szúrta a lovagot.
- Pattanj fel, igyekezz. - nyújtotta a kezét Benzemának, aki gépiesen fogadott szót, mert az előbbiből még nem eszmélt fel. Felugrott a lóra Vivien mögé és erősen kapaszkodott belé. A lány tovább lovagolt és még két támadót kiütött a nyeregből, mire a csapat vezére odalépett az előbb megszúrt társához és a gyomrába vágta a lándzsáját. Ezután visszavonulót fújt. A vezér és Vivien tekintete egy pillanatra még találkozott, és a férfi bólintott neki, majd a lovagok elhagyták a Valdebebas udvarát.
Vivien odalovagolt az egyedüliként ottmaradt, sebesült férfihez. Benzema még mindig gépiesen szállt le a nyeregből. Varane és Pepe segített neki, hogy megálljon a lábán az ijedtségtől. Vivien is leszállt a lóról, és a lovag fölé hajolt. Közben már Higuaín, Casillas és Ramos is odaértek.
- Beszélj!Kik vagytok? - ragadta meg a régész a halálán lévő férfit.
- Védem a szövetséget a halálig. Nem árulom el az életem árán sem. Vérem áztatja e földet, de lelkem üdvözülni fog a hűségért cserébe. - nyögte a férfi.
- Ne ezt mondd, az istenedet! Kik vagytok? Mit akartok?
- Már...úgyis...elkéstél...professzor... - mosolyodott el a lovag, majd a feje oldalra hanyatlott és lehunyta a szemét.
- A francba. - állt fel Vivien dühöngve. - Mindenki jól van? Megsebesült valaki? - kérdezte végül.
- Senkinek nem esett komoly baja. De te jól vagy édesem? - kérdezte aggódva Gonzalo.
- Persze, semmi bajom.
- Én...köszö..nöm. - dadogta Benzema még mindig kicsit kábultan.
- Nincs mit. - bólintott Vivien, majd Pepéékhez fordult. - Szarul néz ki a pali, szerintem vigyétek be és adjatok neki egy brandyt, attól helyre jön. A két védő bólogatott és az épület felé kísérték a franciát.
- Joder, mi volt ez? - kérdezte Ramos.
- Nem tudom. - tanakodott Vivien. - Őriznek itt valami értékeset?
- Itt nem. A legértékesebb kupák a Bernabéu múzeumában vannak. - válaszolta Iker.
- Szóval ha összegezzük a dolgokat. Egy rakás középkori lovagnak öltözött faszi betör a klub zártkörű rendezvényére, ráijeszt az emberekre, aztán pedig üres kézzel és egy ember veszteséggel távozik. - vakargatta a fejét Gonzalo.
- Talán néhány csapattagot akartak elrabolni váltságdíj reményében. Végül is Benzemával ezt akarták tenni. Vagy nem? A lovagöltözet biztos csak álruha. - pislogott Ramos.
- Nem, valami nem stimmel. Könnyedén elvihettek volna bárkit. Szerintem a halott lovag csak önkényeskedni akart és valójában más volt a céljuk. Ráadásul halála előtt egy nyolcszáz éves lovagrend esküszövegét mondta. „Védem a szövetséget a halálig. Nem árulom el az életem árán sem. Vérem áztatja e földet, de lelkem üdvözülni fog a hűségért cserébe. „ A Bíbor-lovagrend.
- Szegény ember biztos csak bolond volt. - vakargatta Ramos is a fejét.
- Nem hiszem. Vagy akkor az egész társaság bolond volt. A főnökük megölte, hogy ne beszélhessen. - vágta rá Gonzalo, mire a csapattársai csodálkozva bámultak rá. - Most mit néztek így? Egész nyáron ilyesmiken kellett gondolkodnom. Volt időm belejönni.
- Igen, igazad van. - tanakodott Vivien, majd megvilágosodva nézett Gonzára. - Te is arra gondolsz amire én?
- Figyelemelterelés.
- Pontosan. Valamit mégis elvittek innen. Ami számotokra nem tűnik olyan értékesnek, de számukra mégis az. És a rablásról ezzel a csetepatéval terelték el a biztonsági személyzet és mindenki más figyelmét. - mondta Vivien.

Alig fejezte be a mondatot, egy dolgozó futott feléjük az épület irányából.
- Jöjjenek önök is. Az alagsort feltúrták. Elvitték az egyik régi kupa másolatát...

XXII.

Allerton elégedetten nézett végig Vivienen és Gonzalon, akiket Dingane hátrakötözött kézzel vezetett elé.
- Foglaljanak helyet. És hadd gratuláljak önöknek. - kezdett el tapsolni az angol. - Nagyon ötletesen végrehajtott szökés volt. Csak arra az egy dologra nem gondoltak, hogy itt én vagyok otthon és nem önök.
- De gondolom már önnél van a napló. Legalábbis ahogy ezt a szánalmas kis seggnyaló franciát ismerem. - mondta Vivien és a fejével a lord mellett álló Congrand felé intett. - Szóval akár el is engedhet minket, hiszen magáé lesz a Tigris Trón.
- Vagy meg is ölhetem önöket.
- Miért tenné? - kérdezte Gonzalo. - Nem gondolja, hogy túl nagy kockázat?
- Azért, mert ön híres? Engem az ilyesmi nem tart vissza. Nagyobb kockázat, ha életben hagyom Önöket.
- Kivéve, ha biztosítva vagyunk. - vágta rá az argentin.
- Ezt meg hogy érti?
- Mindent tudunk a gyógyszerüzletéről. Bizonyítékaink vannak. Hamis szerződések, fotók, amin az orosz maffia tagjaival van lefényképezve. Így került kapcsolatba Congrand-al is, nem igaz? Az a tabletta, amit rásózott az umbogintwini-i kórházra egy szaros tesztelésen se ment át. Most tesztelik. A gyerekeken.
- Csak blöfföl.
- Tényleg? Játsszon velem egy pókerpartit, meglátja, hogy nem tudok blöffölni.
- Ki segít maguknak?
- Egy pókerparti mellett megbeszéljük. Tud játszani, nem? - erősködött Higuaín.
- Igen. Ami azt illeti, meglehetősen jó kártyás vagyok. Rendben. Ezt betudom az utolsó kívánságának. - bólintott az angol, majd Dingane eloldotta Gonza köteleit, és a két férfi leült az asztal mellé. Allerton egyik testőre egy pakli kártyát és zsetonokat tett eléjük, az angol pedig felajánlotta, hogy Gonzalo osszon. Az argentin megkeverte a paklit, majd felkínálta emelésre.
- Nos, meséljen. Ki segít maguknak? - kérdezte az angol.
- Egy argentin orvos barátom. Utánanézett annak a rubeola tablettának. Aztán kicsit mélyebbre is ásott a maga dolgaiban. - mondta Gonzalo, miközben kiosztotta az öt-öt lapot mindkettejüknek.
- És miért kéne ezt elhinnem?
- Mutassak bizonyítékot? Ott van a tabletemen az e-mail. Elolvashatja. - vonta meg a vállát Gonza, és közben fapofával nézegette a kártyáit.
- És mit tudnak még? - kérdezte Allerton, miközben bedobta a tétet.
Gonzalo ránézett arra a néhány tétként bedobott zsetonra, majd felhúzott szemöldökkel végigmérte Allertont, és megtriplázta a tétet.
- Szeretek nagyban játszani. - mondta mosolyogva az argentin.

Allerton fészkelődni kezdett a székében, de ő is bedobta a szükséges zsetonokat.
- Lapot? - kérdezte Gonza.
- Kettőt.
- És kettőt nekem. Nos, hogy tud aludni azzal a tudattal, hogy gyerekeknek árthat, miközben dagad a zsebe? - szegezte Gonza a tekintetét a lordnak.
Allerton sóhajtott egy nagyot, majd elmosolyodott.
- Tudja, én gyerekkoromban megtanultam, hogy ha el akarunk érni valamit az életben, azért áldozatokat kell hozni.
- Áldozatokat?
- Igen. Ebben hasonlítunk egymásra. Maga is sok áldozatot hozott a karrierjéért.
- Nem, egyáltalán nem hasonlítunk. - rázta meg a fejét az argentin, és igyekezett teljesen nyugodtnak tűnni. - Én nem emberi életeket sodortam veszélybe.
- Ez részletkérdés. - mondta Allerton, majd újabb tétet dobott be. - A lényeg a végkifejlet. Az élet a pusztulásból fakad. Nem hallotta még ezt a mondást? Nap mint nap meghal valaki, hogy másvalaki élhessen. Gondoljon a szervek transzplantációjára. Meghal egy ember, és egy másik ember megkapja a szívét és így felépül a betegségéből. Vagyis az az ember gyakorlatilag profitál a másik halálából. Ne mondja, hogy ez akkora bűn! Vagy megtagadná tőle?Én is csak profitálok!És mi van, ha beválik az a gyógyszer? Akkor még segít is a gyerekeken. Ezt sosem lehet tudni!
- Hát, maga elég furcsán látja a világot. Nekem ez túl globális. Én azt a gyereket látom, aki beszedi a gyógyszert és csak betegebb lesz tőle. És ha maga ezt az életéért tenné, akkor se tudnám megérteni. De a pénzért hazardírozik, ami pedig számomra elfogadhatatlan. - mondta Gonza.
- Nos, megadja a tétemet? - kérdezte a lord.
Higuaín lopva ránézett Dinganéra, aki óvatosan bólintott.
- Tudja mit? - fordította le a lapjait az argentin, majd megfogta az összes zsetonját, és betolta az asztal közepére. - All in.
Ekkor rendőrök rontottak be a helyiségbe, és Allertont a két testőrével együtt bilincsbe verték.
- Mit jelentsen ez? - háborodott fel a lord.
- Artur Allerton. Őrizetbe veszem önt illegális gyógyszerkereskedelem és a maffiával való üzelmek folytatásának vádjával. - hadarta a rendőr.
- Ez képtelenség. Nincs bizonyítéka ellenem.
Közben Dingane eloldozta Vivient is, majd átnyújtotta neki a diktafont, amit addig a zsebében rejtegetett. Vivien odasétált Higuaínhoz, és mosolyogva átadta neki.
- A te ötleted volt szívem. Megérdemled, hogy ünnepélyesen átnyújtsd a rendőrségnek.
- Köszönöm. - mosolygott az argentin is, majd a diktafont a rendőrfőnök kezébe adta. - Ezen minden rajta van, és a tabletemet is a rendelkezésükre bocsátom.
- Szóval erre volt jó a póker. Időhúzásra, amíg kihallgat minket a rendőrség, és felvesznek mindent. Nagyon okos, Mr. Higuaín. - bólogatott Allerton. - kérhetek még egy utolsó szívességet?
- Persze. Ennyi jár, hiszen maga is elült velem pókerezni.
- Hadd lássam a lapjait.
Higuaín felfordította az asztalon heverő kártyákat. Két pár volt. Ezután Allerton kártyáival is ugyanezt tette. A lapok royal flusht adtak ki. Allerton elsápadt mérgében, hiszen magasan ő nyerte volna a játszmát.
- Nos, tévedtem. - vonta meg a vállát az argentin. - Valamiben mégis hasonlítunk señor Allerton. Mindketten jól forgatjuk a kártyákat. De a póker természete, hogy valaki nyer és valaki veszít.
Allertont a rendőrök elvezették, Vivien pedig azonnal odaugrott az éppen suttyomban távozni készülő Congrand elé.
- Ide a naplót te csigazabáló kis seggdugasz. - kapta meg a francia ingét és a falhoz szorította. Dingane és Gonzalo odaugrottak és próbálták lecsillapítani a lányt, Congrand pedig elővette a naplót a táskájából, és átnyújtotta. Aztán ránézett Dinganéra.
- Eláhrultál? Hát ezt éhrdemlem, amiéhrt felneveltelek?
- Hálás vagyok amiért felnevelt, mert így megtanultam különbséget tenni jó és rossz között. - válaszolta az afrikai fiú. - Szabadon távozhat. Kérem, menjen vissza Franciaországba, és soha többé ne jöjjön ide.
Congrand dühösen tépte fel az ajtót, és már el is tűnt.

Vivien leült egy székre, és sietve lapozta Sir James naplóját.
- Itt kell lennie valahol. Á, meg is van. - kiáltott fel, mire Higuaín és Dingane is mellé guggolt.

„1621. május 15. napja.

Hatalmas vihar dúl a tengeren. A hajónk újabb léket kapott, a matrózok már nem tudták megjavítani. Szinte senki sem élte túl. A hajótörött fiú is odaveszett, de előtte még elárult nekem egy titkot. Van itt egy sziget a közelben. A Szundaran család ott rejtette el a Trónt. Nekem adta a medálját. Azt mondta, az egy kulcs. Három társammal itt vagyunk a szigeten. Sem élelmünk, sem vizünk. De a trónt megtaláltam. Lehet, hogy ez naplóm utolsó bejegyzése. Nem akarom, hogy ez a csoda elvesszen, így leírom a koordinátáinkat, a naplót pedig egy ládába teszem és vízre eresztem. Remélem, így könnyebben megtalálják, mint ezen az eldugott szigeten. Keressék a déli szélesség 30,12 fokot és a keleti hosszúság 35,23 fokot...„- Déli szélesség 30,12, keleti hosszúság 35,23. Hihetetlen, hogy milyen pontosan meghatározta. - kapta fel a fejét Vivien, majd lapozott egyet és tovább olvasott.

„Érzem, hogy hamarosan itt a vég. Már alig látok, két társunk szomjan halt szörnyű kínok között. Itt fekszem a győzelem fájának törzsénél. Utolsó erőmmel elrejtettem a trónt egy föld alatti verembe, amit kalózok hagyhattak itt. Ha ők találják meg, még az is jobb, mint ha nem találja meg senki. Leila ma húsz éves. Tőlem távol ünnepli születésnapját. Erről a napról meg kell emlékeznem.
Azért indultam útnak, hogy elfelejtsem Leilát. De a sors mást tartogatott nekem. Arra ítéltettem, hogy életem utolsó percében is az ő arcát lássam. Már egyre erősebben érzem a kurkuma illatát...”- Ez az utolsó bejegyzés. - csukta össze a naplót Vivien egy nagy sóhaj kíséretében, majd felpattant. - Azonnal induljunk arra a szigetre. - mondta és az ajtó felé vette az irányt, a két fiú pedig összemosolyogtak és követték.



A trió rövid idő alatt motorcsónakot bérelt, és máris a nyílt tengeren találták magukat. A koordináták alapján hamarosan a kis szigeten találták magukat, ami egyébként meglepő módon nem volt rajta a térképen.
Vivien megállt a parton, amíg a fiúk lehorgonyoztak, és a horizontot bámulta.
- „A győzelem fája.” Mit jelenthet ez? Melyik fa lehet az? - tanakodott, majd hirtelen megakadt a szeme egy öreg mangrovefán, amelynek törzse kétfelé vált, ezzel V alakot formázva. - Az lesz az. - mondta, és futásnak eredt. A két fiú tanácstalanul követte őt.
Vivien letérdelt a fa mellé, és elkezdett turkálni a homokban.
- Itt nem látok semmilyen ajtót, ami a verembe vezetne. Egy nyomorult csapóajtót se. Még jelzés sincs, hogy merre keressem. Pedig annyira akarta, hogy valaki megtalálja. Biztos hagyott valami jelzést. - hadarta a lány, majd kifulladva nekidőlt a fának. A fiúk felette álltak és ők is próbálták kitalálni a rejtély kulcsát. Vivien szaporán vette a levegőt, majd a fejét a fa törzsének támasztotta.
- Itt ült ő is. Itt halt meg. Szinte érzem a jelenlétét. - mondta halkan.
- És közben a szerelmére gondolt. - mosolygott Gonzalo a lányra. Vivien felnézett rá, és ekkor valami derengeni kezdett neki. Előkapta a naplót a táskájából és újra fellapozta.
- „Leila ma húsz éves. Tőlem távol ünnepli születésnapját. Erről a napról meg kell emlékeznem.” - olvasta fel újra, majd felpattant. - Ez az! A hajó tizenötödikén süllyedt el. A lány akkor ünnepelte a huszadik születésnapját. Milyen irányban is van innen India?
- Észak-keletre. - válaszolta Dingane.
- Észak. Kelet. Tizenöt. Húsz. Igen. Tizenöt lépés északra. - mondta Vivien és elindult. Igyekezett pontosan kimérni a lépéseit. A fiúk követték. - Most húsz keletre. - folytatta a lány. Mikor a húsz lépést is kimérte, valami megreccsent a bakancsa alatt. Letérdelt, és ásni kezdett a homokban, mígnem egy fából eszkábált csapóajtóra lelt. A fiúk segítsége nélkül feltépte az ajtót, és már indult is le a lépcsőn, ami a verembe vezetett. A fiúk még mindig szó nélkül követték. Odalent halovány fény derengett és rendkívül poros volt minden. Vivien körülnézett és egy hosszú, régi kabátot pillantott meg az egyik sarokban. A szíve egyre hevesebben vert, úgy érezte, mindjárt kiugrik a helyéről. Lassan, félve emelte fel a kabátot. Mikor meglátta, ami alatta volt, hátralépett egyet. Gonzalo és Dingane tátott szájjal bámulták a Tigris Trónt, amely porlepte mivoltában is ragyogó volt...



Három nappal később Gonzalo és Vivien a mallorcai tengerparton süttették magukat. Az argentin a tabletjével bíbelődött, éppen az e-mailjeit olvasta, Vivien pedig éppen a naptejet vette elő a táskájából.

- Dingane küldött levelet. Fejlemények vannak. Allerton csak öt évet kapott, viszont teljes vagyonát elkobozták és az umbogintwini-i kórháznak adományozták. Ezenkívül a dél-afrikai kormány megvizsgálja az összes olyan gyógyszerszállítmányt, ami Allerton alapítványán keresztül futott. Ja, különben Casillas is adományozni akar a kórháznak. - sorolta Gonzalo.
- Ó, de kedves. - mosolygott Vivien. - Na de, hogy Allerton csak öt évet kapott? Én életfogytiglanra ítéltem volna.
- Nyilván még mindig vannak kapcsolatai. - válaszolta Gonzalo, majd tovább folytatta.
- Dingane is hatalmas adománygyűjtésbe kezdett a kórház érdekében, ezenkívül önkéntesként dolgozik a gyerekek között, és még egy ápolói tanfolyamra is beiratkozott. Na ezt kapd ki!
- Ez tök jó! Szerintem meglepően jó ápoló lesz belőle. - nevetett a lány.
- Igen, biztosan. - bólintott az argentin, majd félretette a laptopot és közelebb húzódott Vivienhez. - Na milyen a tengerparti lustálkodás? Élvezed? - kérdezte, és végigsimított a lány combján.
- Egyelőre igen, mert baromi fáradtnak érzem magam. De azért már várom az új munkát az egyetemen.
- Biztosan hamar beleszoksz. És ettől még a régészkedést sem kell feladnod. Madrid pedig gyönyörű város, majd meglátod!
- Remélem, hogy tényleg beleszokok. Most viszont egy másik küldetésem van,amit anyukád bízott rám.
- Mi lenne az?

- Rendesen bekenni téged naptejjel, mert fehér bőrű és anyajegyes vagy! - válaszolta nevetve Vivien, majd az argentin fölé hajolt és kenegetni kezdte a mellkasát.
- Ó, igen. Ez az. Lassabban. - mondta Gonzalo, és közben behunyva a szemét perverz arcokat vágott. Vivien erre két csillagot nyomott naptejből a focista mellbimbóira.
- Kész vagy Britney. - nevetgélt. Gonza kikerekedett szemekkel nézte a lány művét.
- Na meg állj csak, most megfürdetlek. - pattant fel a napozóágyról, és az időközben a tenger felé futó Vivien után eredt...

XXI.

Allerton lement az alagsorba. Az izompacsirta, akit az ajtó elé ültetett, előre dőlve aludta az igazak álmát. A lord oldalba bökte.
- Nyisd ki az ajtót, te szerencsétlen.
- Máris főnök. - horkant fel a testőr, majd komótosan felállt, elővette a kulcsot a zsebéből és elfordította a zárban.
- Nos, doktor Janics? Változott a... - lépett be Allerton a szobába, majd elakadt a szava. Viviennek és Gonzalonak csak hűlt helyét találta. Körülnézett a helyiségben, majd meglátta a nyitott ablakot és a földön heverő rácsokat. Odalépett és megvizsgálta a betontörmeléket. Hátrafordult és gyilkos szemekkel nézett a bamba testőrre, aki csak a fejét vakargatta értetlenségében. - Hol vannak te isten átka? Elaludtál és nem hallottad, hogy megszöknek? Hogy lehetsz ilyen idióta?
- Hát főnök, én... - kezdte a testőr, de azonnal elhallgatott, ahogy Allerton megállt vele szemben. A lord beletúrt a hajába, majd a következő pillanatban bevitt egy gyomrost hatalmas méretű alkalmazottjának, aki összehúzódott a fájdalomtól.
- A testvéreddel keressétek meg a lányt és a focistát. Most. - súgta oda neki Allerton, majd a lépcső felé vette az irányt. Legnagyobb meglepetésére két vendég is várta odafent.
- Lohrd Allehrton, ne hahragudjon, hogy így magáhra töhrünk, de fontos közlendőnk van. - kezdte Congrand.
- Nos, mi az? Előbbre jutott a Tigris Trón ügyében? - kérdezte Allerton, miközben töltött magának egy pohár whiskyt.
- Ami azt illeti, igen. Dingane újhra visszament doktohr Janicsék szállására, és megtalálta a naplót elhrejtve. Ha ezt elolvasom, akkohr bizonyosan hráakadok a thrónra. Főleg most, hogy a kisasszony a focista bahrátjával együtt ön elől menekül, tehát nem a hrégészkedés jáhr a fejében. - nevetgélt a francia.
- Abban ne legyen olyan biztos. Ez a nő nem adja fel olyan könnyen. Ezért küldöm utána az embereimet.
- Dingane is segít.- vágta rá Congrand. - Ő igen jó nyomkövető. Biztosan hamahr megtalálja önnek a kis szehrelmes páhrost.
A lord végigmérte a fekete fiút, majd bólintott.
- Rendben. Akkor menjen ő is. Legalább két irányból tudják keresni a doktornőt és Higuaínt. Maga viszont itt marad velem Congrand, és megmutatja azt a bizonyos naplót.
- Hogyne monsieur Allerton. - bólogatott a francia, majd intett Dinganenak, aki azonnal útnak indult.
A fiú hamarabb hajtott el a birtok elől, mint a két testőr. Előtte körülnézett a ház körül, és máris szimatot fogott.



Lassan már teljesen besötétedett, de Gonzaloék még mindig nem találtak maguknak egy helyet, ahol meghúzhatnák magukat éjszakára. A csupasz táj azonban lassan füves pusztává szelídült és a fák is egyre közelebb voltak a látóhatáron. Vivien kezdte sejteni, hogy merre is járnak.
- Azt hiszem Kwazulu Natal tartományban vagyunk. Tehát, ha vissza akarunk jutni a partra és Umbogintwinibe, akkor először dél felé kell mennünk.
- Oké, és most merre van dél? - kérdezte Gonza.
- Hát a nap velünk szemben nyugodott le, szóval dél tőlünk balra van. Forduljunk arra. - válaszolta a lány, majd így is tettek.
- Gondolkodtam egy kicsit. - mondta Gonzalo.
- Miről?
- Hát erről a gyógyszer dologról. Talán nem is kellenének megdönthetetlen bizonyítékok. Elég egy vallomás Allertontól.
- Hát mi sem egyszerűbb,Gonza. - nevetett fel Vivien a kijelentés hallatán.
- Ne röhögj. Egyszerűbb lehet, mint gondolnád.
- Hogy akarod kivitelezni?
- Tudod, amikor megműtötték a sérvemet, és egy ideig nem focizhattam, elkezdtem pókerezni. Érted? - mosolygott Higuaín.
- Na jó, először jussunk vissza a faluba, aztán meglátjuk. - nézett rá Vivien, és tudta, hogy az argentin nem beszél hülyeségeket.
Néhány perc múlva egy furcsa tákolmányt pillantottak meg maguk előtt. A kis építmény köralapra volt felhúzva és szalma szolgált rá fedélként. Vivienék megközelítették és jól körbejárták. A kunyhó teljesen lakatlanul állt a puszta közepén.
- Ez egy zulu kunyhó. - jelentette ki Vivien. - Tehát tényleg zulu földön vagyunk. És szerencsénk van. Úgy látszik nem mi vagyunk az egyetlenek, másnak is itt kellett éjszakáznia korábban.
Benéztek az építmény belsejébe, ahol csak a füves talaj szolgált „padlóul”, de összességében a kunyhó védett helynek látszott.
- Itt éjszakázunk. - mondta Vivien. - Reméljük elkerülnek a vadállatok, mert nyílt terepen nem lenne szerencsés tüzet gyújtani.
- Rendben. - bólintott Gonzalo, majd levették a táskáikat és a pulóvereiket. Utóbbiak párnaként szolgáltak. A környékről összegyűjtöttek némi szalmát, hogy puhábban feküdjenek, majd leheveredtek egymás mellé.
- Én tényleg sajnálom, hogy megint bajba kerültünk. - sóhajtott Vivien.
- Jaj ne, ezt már megbeszéltük.
- Tudom, de akkor is.
- Gyere ide. - veregette meg Gonza a mellkasát. A lány közelebb húzódott hozzá, és rátette a fejét a focista izmos mellkasára, Gonzalo pedig átkarolta Vivien vállát. - Figyelj. - folytatta az argentin. - Nemcsak én vagyok az, aki a munkáddal együtt elfogad téged. Ha velem maradsz, ezt neked is meg kell majd tenned. El kell fogadnod, hogy sokat vagyok távol, hogy egy-egy mérkőzés után csak éjszaka érek haza. Tehát én is mondhatom, hogy csak akkor maradj velem, ha erre képes vagy. Mit gondolsz erről?
- Én ezt el tudom fogadni. És ez mégsem ugyanaz. Te nem kockáztatod az én életemet.
- De, bizonyos értelemben igen. Mert lehet, hogy sokszor leszel egyedül.
- Eddig is egyedül voltam. Már megszoktam.
- Tehát el tudod fogadni, ha nem leszek mindig melletted, bár nagyon igyekezni fogok? - kérdezte Higuaín.
- Persze.
- Akkor ez a kérdés letudva. Mert én is el tudom fogadni, hogy amit te csinálsz, azzal kockázat jár együtt. Most pedig egyezzünk meg, hogy ha itt végeztünk, akkor a szabim hátralevő részében elmegyünk arra az unalmas tengerpartra, jó?
- Oda megyünk, ahova akarsz. - bújt oda még jobban Vivien az argentinhoz.
Hamarosan mindketten elaludtak...

Másnap alig világosodott, máris továbbindultak. Egész délelőtt gyalogoltak,és kezdett egyre melegebbé válni az idő.
- Szerinted messze vagyunk még? - kérdezte Higuaín.
- Nem tudom. Remélem nem,mert már nagyon szomjas vagyok.
- Én is. De tiszta zöld minden. Valahol kell lennie víznek.
- Igen. De ha letérünk az irányról és elkezdünk vizet keresni, akkor még lassabban érünk a faluba, és talán Allerton emberei is könnyebben ránk találnak. - mondta Vivien.
- Tehát muszáj kibírnunk még egy kicsit. - sóhajtott Gonza.
Ekkor a távolban egy állatot pillantottak meg, ami feléjük mozgott. Ahogy egyre közelebb ért, láthatóvá vált, hogy egy elefánt az.
- Basszus, már csak ez hiányzott. - mondta Vivien, és azonnal menedék után nézett. A környéken egyre több volt a fa, ezért úgy döntöttek, hogy felmásznak az egyik magas és erős fára. Így is tettek. Az elefánt odaért hozzájuk, és kiderült, hogy egy kölyök. Vivienék teljes csöndben vártak. Az elefánt körülnézett a terepen, majd dél felé vette az irányt. Amikor kissé eltávolodott tőlük, Vivien odasúgta Gonzalonak, hogy szálljanak le, és kövessék az állatot.
- De minek kövessük? - kérdezte Gonza csodálkozva.
- Mert vizet keres. És az elefánt mindig tudja, hol keresse a vizet. Ráadásul dél felé megy. Amíg arra megy, követjük. - válaszolta a lány, majd tisztes távolból, lassú tempóban követték a komótosan haladó kölyök elefántot.

Alig egy óra múlva egy apró kis tóhoz értek. Megálltak, és megvárták, amíg az elefánt iszik, majd elmegy. Azután ők is odamentek a kis állóvízhez és feltöltötték a kiürült műanyag flakonjaikat, majd ittak és kicsit pihentek is. Kisvártatva egy fekete autó tűnt fel a hátuk mögött. Mindketten felpattantak, de felesleges lett volna elfutni a nyílt terepen,így szembe néztek az ellenséggel. A kocsiból egyedül Dingane szállt ki. Gonzalo Vivien elé állt.
- Ne féljetek. Nem akarlak bántani titeket. Segíteni akarok. - mondta az afrikai fiú.
- És miért kellene ezt elhinnünk? - kérdezte Vivien és előlépett Gonza mögül.
- Régóta követlek titeket. Tudom, hogy jót akartok a kórházzal. Tudom, hogy fényt akartok deríteni Allerton bűnösségére. Azt is tudom, hogy hamis térképet hagytatok a panzióban, mert félre akartátok vezetni Congrandt. De ahelyett, hogy megfenyegettetek volna engem, inkább elrejtettétek azt a hamis rajzot. Rögtön láttam, hogy hamis, de odaadtam a franciának, hogy segítsek nektek. Most is segítek. Visszaviszlek Umbogintwinibe, mielőtt Allerton emberei megtalálnának. De nincs sok időnk, menjünk gyorsan.
- Még mindig nem látom be, miért kellene hinnünk neked. Miért ne lehetne ez csapda? - vágta rá Vivien, Gonzalo viszont egy lépést tett a fiú felé.
- Mert én nem állítok csapdát olyasvalakinek, aki végre embernek néz engem. - válaszolta nyugodt hangon Dingane. - Te embernek néztél engem Higuaín. Beszélgettél velem a fociról. A szüleim halála óta senki nem tisztelt meg azzal, hogy meghallgat. Meg akarom hálálni. Segítek.
- Nem tudom... - tanakodott Vivien.
- Cariño, én úgy érzem a fiú igazat mond. - nézett Gonza a lányra, aki azonban még mindig egy helyben állt.
- Doktor Janics, beszél zulu nyelven? - kérdezte Dingane.
- Egy kicsit.
- Tudja, hogy mit jelent a keresztnevem?
- Dingane jelentése, „aki keres valamit”. - mondta lassan Vivien.
- Igen. Én is keresek valamit. Önmagamat. És a népemet. Mióta visszajöttem Dél-Afrikába, azóta megtaláltam mindkettőt. Maga tudja a legjobban, milyen az, ha megtaláljuk, amit keresünk.
- Az ember elégedett lesz tőle. - válaszolta a lány és most már ő is tett egy lépést Dingane felé.
- Így van. Én most elégedett vagyok. Ezért itt az ideje, hogy valami jót is tegyek. - bólintott a fiú, majd kinyújtotta a kezét Vivien felé. - Gyertek.
Vivien óvatosan megfogta a fiú kezét, majd összemosolyogtak. Ezután mindhárman beszálltak Dingane kocsijába, és Umbogintwini felé vették az irányt. Hamarosan meg is érkeztek a panzióhoz, ahol Higuaín azonnal az igazgatónál páncélszekrénybe zárt tabletjéért sietett.
- Az ismerősöm átküldte e-mailben, amit megtudott a gyógyszerről. Azt írja, ez a tabletta semmilyen hivatalos teszten nem esett még át, így nem is lett volna szabad forgalomba hozni.
- Oké, de ez Allerton ellen még kevés. Szóval jöhet a terved Gonza. - mondta Vivien.
- Akkor el kell mennünk a lordhoz. Dingane, szükség lesz a segítségedre. Gondolod, hogy az emberei még keresnek minket?
- Valószínűleg. És én is erre jelentkeztem. Szerencsére én voltam a gyorsabb.
- Tudod, merre van az a tanya vagy mi, ahová minket hurcoltak? - kérdezte Gonza a fiútól.
- Igen, persze.
- Jó, akkor most szépen beállítunk a lordhoz, mintha elfogtál volna minket. Ó, és kell egy diktafon is... - mosolygott az argentin...