XXI.

Allerton lement az alagsorba. Az izompacsirta, akit az ajtó elé ültetett, előre dőlve aludta az igazak álmát. A lord oldalba bökte.
- Nyisd ki az ajtót, te szerencsétlen.
- Máris főnök. - horkant fel a testőr, majd komótosan felállt, elővette a kulcsot a zsebéből és elfordította a zárban.
- Nos, doktor Janics? Változott a... - lépett be Allerton a szobába, majd elakadt a szava. Viviennek és Gonzalonak csak hűlt helyét találta. Körülnézett a helyiségben, majd meglátta a nyitott ablakot és a földön heverő rácsokat. Odalépett és megvizsgálta a betontörmeléket. Hátrafordult és gyilkos szemekkel nézett a bamba testőrre, aki csak a fejét vakargatta értetlenségében. - Hol vannak te isten átka? Elaludtál és nem hallottad, hogy megszöknek? Hogy lehetsz ilyen idióta?
- Hát főnök, én... - kezdte a testőr, de azonnal elhallgatott, ahogy Allerton megállt vele szemben. A lord beletúrt a hajába, majd a következő pillanatban bevitt egy gyomrost hatalmas méretű alkalmazottjának, aki összehúzódott a fájdalomtól.
- A testvéreddel keressétek meg a lányt és a focistát. Most. - súgta oda neki Allerton, majd a lépcső felé vette az irányt. Legnagyobb meglepetésére két vendég is várta odafent.
- Lohrd Allehrton, ne hahragudjon, hogy így magáhra töhrünk, de fontos közlendőnk van. - kezdte Congrand.
- Nos, mi az? Előbbre jutott a Tigris Trón ügyében? - kérdezte Allerton, miközben töltött magának egy pohár whiskyt.
- Ami azt illeti, igen. Dingane újhra visszament doktohr Janicsék szállására, és megtalálta a naplót elhrejtve. Ha ezt elolvasom, akkohr bizonyosan hráakadok a thrónra. Főleg most, hogy a kisasszony a focista bahrátjával együtt ön elől menekül, tehát nem a hrégészkedés jáhr a fejében. - nevetgélt a francia.
- Abban ne legyen olyan biztos. Ez a nő nem adja fel olyan könnyen. Ezért küldöm utána az embereimet.
- Dingane is segít.- vágta rá Congrand. - Ő igen jó nyomkövető. Biztosan hamahr megtalálja önnek a kis szehrelmes páhrost.
A lord végigmérte a fekete fiút, majd bólintott.
- Rendben. Akkor menjen ő is. Legalább két irányból tudják keresni a doktornőt és Higuaínt. Maga viszont itt marad velem Congrand, és megmutatja azt a bizonyos naplót.
- Hogyne monsieur Allerton. - bólogatott a francia, majd intett Dinganenak, aki azonnal útnak indult.
A fiú hamarabb hajtott el a birtok elől, mint a két testőr. Előtte körülnézett a ház körül, és máris szimatot fogott.



Lassan már teljesen besötétedett, de Gonzaloék még mindig nem találtak maguknak egy helyet, ahol meghúzhatnák magukat éjszakára. A csupasz táj azonban lassan füves pusztává szelídült és a fák is egyre közelebb voltak a látóhatáron. Vivien kezdte sejteni, hogy merre is járnak.
- Azt hiszem Kwazulu Natal tartományban vagyunk. Tehát, ha vissza akarunk jutni a partra és Umbogintwinibe, akkor először dél felé kell mennünk.
- Oké, és most merre van dél? - kérdezte Gonza.
- Hát a nap velünk szemben nyugodott le, szóval dél tőlünk balra van. Forduljunk arra. - válaszolta a lány, majd így is tettek.
- Gondolkodtam egy kicsit. - mondta Gonzalo.
- Miről?
- Hát erről a gyógyszer dologról. Talán nem is kellenének megdönthetetlen bizonyítékok. Elég egy vallomás Allertontól.
- Hát mi sem egyszerűbb,Gonza. - nevetett fel Vivien a kijelentés hallatán.
- Ne röhögj. Egyszerűbb lehet, mint gondolnád.
- Hogy akarod kivitelezni?
- Tudod, amikor megműtötték a sérvemet, és egy ideig nem focizhattam, elkezdtem pókerezni. Érted? - mosolygott Higuaín.
- Na jó, először jussunk vissza a faluba, aztán meglátjuk. - nézett rá Vivien, és tudta, hogy az argentin nem beszél hülyeségeket.
Néhány perc múlva egy furcsa tákolmányt pillantottak meg maguk előtt. A kis építmény köralapra volt felhúzva és szalma szolgált rá fedélként. Vivienék megközelítették és jól körbejárták. A kunyhó teljesen lakatlanul állt a puszta közepén.
- Ez egy zulu kunyhó. - jelentette ki Vivien. - Tehát tényleg zulu földön vagyunk. És szerencsénk van. Úgy látszik nem mi vagyunk az egyetlenek, másnak is itt kellett éjszakáznia korábban.
Benéztek az építmény belsejébe, ahol csak a füves talaj szolgált „padlóul”, de összességében a kunyhó védett helynek látszott.
- Itt éjszakázunk. - mondta Vivien. - Reméljük elkerülnek a vadállatok, mert nyílt terepen nem lenne szerencsés tüzet gyújtani.
- Rendben. - bólintott Gonzalo, majd levették a táskáikat és a pulóvereiket. Utóbbiak párnaként szolgáltak. A környékről összegyűjtöttek némi szalmát, hogy puhábban feküdjenek, majd leheveredtek egymás mellé.
- Én tényleg sajnálom, hogy megint bajba kerültünk. - sóhajtott Vivien.
- Jaj ne, ezt már megbeszéltük.
- Tudom, de akkor is.
- Gyere ide. - veregette meg Gonza a mellkasát. A lány közelebb húzódott hozzá, és rátette a fejét a focista izmos mellkasára, Gonzalo pedig átkarolta Vivien vállát. - Figyelj. - folytatta az argentin. - Nemcsak én vagyok az, aki a munkáddal együtt elfogad téged. Ha velem maradsz, ezt neked is meg kell majd tenned. El kell fogadnod, hogy sokat vagyok távol, hogy egy-egy mérkőzés után csak éjszaka érek haza. Tehát én is mondhatom, hogy csak akkor maradj velem, ha erre képes vagy. Mit gondolsz erről?
- Én ezt el tudom fogadni. És ez mégsem ugyanaz. Te nem kockáztatod az én életemet.
- De, bizonyos értelemben igen. Mert lehet, hogy sokszor leszel egyedül.
- Eddig is egyedül voltam. Már megszoktam.
- Tehát el tudod fogadni, ha nem leszek mindig melletted, bár nagyon igyekezni fogok? - kérdezte Higuaín.
- Persze.
- Akkor ez a kérdés letudva. Mert én is el tudom fogadni, hogy amit te csinálsz, azzal kockázat jár együtt. Most pedig egyezzünk meg, hogy ha itt végeztünk, akkor a szabim hátralevő részében elmegyünk arra az unalmas tengerpartra, jó?
- Oda megyünk, ahova akarsz. - bújt oda még jobban Vivien az argentinhoz.
Hamarosan mindketten elaludtak...

Másnap alig világosodott, máris továbbindultak. Egész délelőtt gyalogoltak,és kezdett egyre melegebbé válni az idő.
- Szerinted messze vagyunk még? - kérdezte Higuaín.
- Nem tudom. Remélem nem,mert már nagyon szomjas vagyok.
- Én is. De tiszta zöld minden. Valahol kell lennie víznek.
- Igen. De ha letérünk az irányról és elkezdünk vizet keresni, akkor még lassabban érünk a faluba, és talán Allerton emberei is könnyebben ránk találnak. - mondta Vivien.
- Tehát muszáj kibírnunk még egy kicsit. - sóhajtott Gonza.
Ekkor a távolban egy állatot pillantottak meg, ami feléjük mozgott. Ahogy egyre közelebb ért, láthatóvá vált, hogy egy elefánt az.
- Basszus, már csak ez hiányzott. - mondta Vivien, és azonnal menedék után nézett. A környéken egyre több volt a fa, ezért úgy döntöttek, hogy felmásznak az egyik magas és erős fára. Így is tettek. Az elefánt odaért hozzájuk, és kiderült, hogy egy kölyök. Vivienék teljes csöndben vártak. Az elefánt körülnézett a terepen, majd dél felé vette az irányt. Amikor kissé eltávolodott tőlük, Vivien odasúgta Gonzalonak, hogy szálljanak le, és kövessék az állatot.
- De minek kövessük? - kérdezte Gonza csodálkozva.
- Mert vizet keres. És az elefánt mindig tudja, hol keresse a vizet. Ráadásul dél felé megy. Amíg arra megy, követjük. - válaszolta a lány, majd tisztes távolból, lassú tempóban követték a komótosan haladó kölyök elefántot.

Alig egy óra múlva egy apró kis tóhoz értek. Megálltak, és megvárták, amíg az elefánt iszik, majd elmegy. Azután ők is odamentek a kis állóvízhez és feltöltötték a kiürült műanyag flakonjaikat, majd ittak és kicsit pihentek is. Kisvártatva egy fekete autó tűnt fel a hátuk mögött. Mindketten felpattantak, de felesleges lett volna elfutni a nyílt terepen,így szembe néztek az ellenséggel. A kocsiból egyedül Dingane szállt ki. Gonzalo Vivien elé állt.
- Ne féljetek. Nem akarlak bántani titeket. Segíteni akarok. - mondta az afrikai fiú.
- És miért kellene ezt elhinnünk? - kérdezte Vivien és előlépett Gonza mögül.
- Régóta követlek titeket. Tudom, hogy jót akartok a kórházzal. Tudom, hogy fényt akartok deríteni Allerton bűnösségére. Azt is tudom, hogy hamis térképet hagytatok a panzióban, mert félre akartátok vezetni Congrandt. De ahelyett, hogy megfenyegettetek volna engem, inkább elrejtettétek azt a hamis rajzot. Rögtön láttam, hogy hamis, de odaadtam a franciának, hogy segítsek nektek. Most is segítek. Visszaviszlek Umbogintwinibe, mielőtt Allerton emberei megtalálnának. De nincs sok időnk, menjünk gyorsan.
- Még mindig nem látom be, miért kellene hinnünk neked. Miért ne lehetne ez csapda? - vágta rá Vivien, Gonzalo viszont egy lépést tett a fiú felé.
- Mert én nem állítok csapdát olyasvalakinek, aki végre embernek néz engem. - válaszolta nyugodt hangon Dingane. - Te embernek néztél engem Higuaín. Beszélgettél velem a fociról. A szüleim halála óta senki nem tisztelt meg azzal, hogy meghallgat. Meg akarom hálálni. Segítek.
- Nem tudom... - tanakodott Vivien.
- Cariño, én úgy érzem a fiú igazat mond. - nézett Gonza a lányra, aki azonban még mindig egy helyben állt.
- Doktor Janics, beszél zulu nyelven? - kérdezte Dingane.
- Egy kicsit.
- Tudja, hogy mit jelent a keresztnevem?
- Dingane jelentése, „aki keres valamit”. - mondta lassan Vivien.
- Igen. Én is keresek valamit. Önmagamat. És a népemet. Mióta visszajöttem Dél-Afrikába, azóta megtaláltam mindkettőt. Maga tudja a legjobban, milyen az, ha megtaláljuk, amit keresünk.
- Az ember elégedett lesz tőle. - válaszolta a lány és most már ő is tett egy lépést Dingane felé.
- Így van. Én most elégedett vagyok. Ezért itt az ideje, hogy valami jót is tegyek. - bólintott a fiú, majd kinyújtotta a kezét Vivien felé. - Gyertek.
Vivien óvatosan megfogta a fiú kezét, majd összemosolyogtak. Ezután mindhárman beszálltak Dingane kocsijába, és Umbogintwini felé vették az irányt. Hamarosan meg is érkeztek a panzióhoz, ahol Higuaín azonnal az igazgatónál páncélszekrénybe zárt tabletjéért sietett.
- Az ismerősöm átküldte e-mailben, amit megtudott a gyógyszerről. Azt írja, ez a tabletta semmilyen hivatalos teszten nem esett még át, így nem is lett volna szabad forgalomba hozni.
- Oké, de ez Allerton ellen még kevés. Szóval jöhet a terved Gonza. - mondta Vivien.
- Akkor el kell mennünk a lordhoz. Dingane, szükség lesz a segítségedre. Gondolod, hogy az emberei még keresnek minket?
- Valószínűleg. És én is erre jelentkeztem. Szerencsére én voltam a gyorsabb.
- Tudod, merre van az a tanya vagy mi, ahová minket hurcoltak? - kérdezte Gonza a fiútól.
- Igen, persze.
- Jó, akkor most szépen beállítunk a lordhoz, mintha elfogtál volna minket. Ó, és kell egy diktafon is... - mosolygott az argentin...