XIV.

Vivien és Gonzalo körülbelül két órája követték tisztes távolból a Fiatot, amiben a francia ült. Durban felé két oldalon kietlen puszta volt a táj, és néhol rég elpusztult vadállatok csontváza hevert az út szélén.
- Nem fáradtál még el? Átveszem a kormányt, ha akarod. – ajánlotta fel az argentin.
- Nem, kösz. Jól vagyok, és nem akarom szem elől téveszteni őket. – válaszolta a lány.
- Vivien, miért foglalkozol velük? Nálunk a térkép, ők meg csináljanak, amit akarnak.
- Te nem ismered ezt a Congrandt. Személyesen még én se találkoztam vele, de hallottam róla. Állítólag tizenöt évvel ezelőtt valami droggal mérgezte az egyik társát, hogy csak az övé legyen a dicsőség és elismerés valami antik nyaklánc kapcsán, amit valójában együtt találtak meg. A fickó azóta is diliházban van és sosem fog meggyógyulni. Ez az ember nagyon veszélyes. És egyébként is, tapasztalataim szerint jobb, ha te vagy az ellenséged mögött, mielőtt ő kerülne mögéd. Nem, én nem bízom az előnyünkben, és a kis francián fogom tartani a szemem.
- Na jó, de azért nem kéne végig vezetned a hét órát Durbanig. Félidőben átveszem a kormányt. Nyilván ők is fognak cserélni, vagy valami. – tanakodott Gonzalo.
- Kétlem. – rázta a fejét Vivien. – Az a Dingane nem úgy néz ki, mint aki hamar elfáradna bármiben is.
- És ha megérkezünk, mit akarsz csinálni? Nekünk tovább kell utaznunk Umbugububa. De mi van, ha ők nem ott fognak állomásozni? Változtatsz az eredeti tervünkön?
- Az Umbogintwini, te lökött! – nevetett a lány. – És nem áll szándékomban változtatni. Tovább utazunk a faluba, csak előbb megnézem, hogy milyen lordhoz is igyekszik ez a Congrand. Vajon ki ad neki lóvét az expedícióra? És a kincs értékének hány százalékáért?
- Hát, ha ez a francia tényleg ekkora szarházi, akkor a lord is csak valami sötét alak lehet. És ez esetben nyilván nagy jövedelemre számít a hajó megtalálásából. – válaszolta Higuaín.
- Valószínűleg. Mindenesetre reménykedtem, hogy ez most sima lesz. De mindig van valaki, aki beleköp a levesembe. Ez az egyetlen, amit nem szeretek ebben a szakmában.
- És a madridi állás? Döntöttél már? El fogod vállalni?
- Ez tőled is függ. – válaszolta Vivien.
- Tőlem? Miért?
- Szeretnéd, ha Madridba költöznék? – kérdezte a lány.
- Hát persze, hogy szeretném.
- Akkor valószínűleg elvállalom.
- Értem. De hogy fogod kibírni? Nem bírlak elképzelni, mint egyetemi tanárt. – mosolygott az argentin.
- Miért? Nincs olyan professzoros külsőm? – kérdezte a lány meglepetten.
Higuaín végigjáratta a tekintetét a lányon a hosszú, a széltől kicsit összekócolt hajától, a trikón és a térdén szakadt farmeron át, le egészen a kopott bakancsig, majd a fejét rázta.
- Hát, hogy őszinte legyek inkább úgy nézel ki, mint egy lerobbant benzinkutas. – nevetett fel hangosan.
- Ó, hogy szarnád össze magad, te gazdag ficsúr - ütötte vállon a lány, majd ő maga is nevetni kezdett. – Hiányzik Soledad, mi? – kezdett el kötekedni az argentinnal, aki két kezét felemelve hevesen tiltakozni kezdett.
- Nem, nem, és ne is emlegesd, mert mindjárt megcsörren a mobilom.
- Akarod, hogy én vegyem fel, ha még egyszer felhívna téged? – kérdezte a lány. – Úgy beolvasnék neki, hogy kettéállna a füle! Az én pasimat senki se zaklassa!
- Azt hiszem, ha felvennéd, annak nem lenne jó vége, szóval ha legközelebb hív, inkább csak kinyomom. – válaszolta Gonzalo. – De mit is mondtál? A te pasidat senki se zaklassa?
- Azt hát. – bólintott a lány.
- Tudod, hogy teljesen lázba hozol, amikor ilyen harcias vagy? Még két ilyet mondasz, és megállunk itt az út szélén. Mit szólsz hozzá? – mosolygott az argentin.
- Nem lehet, Gonzalito, mert akkor túl sokáig időznénk itt, és nem akarok túl későn Umbogintwinibe érni. Tudod, hogy én nem szeretem összecsapni a dolgokat. – kacsintott Vivien.
- Na jó, de akkor legalább mondd ki újra, mert imádom, az akcentusodat.
- Mit mondjak?
- Jaj, hát tudod, amit tegnap este. – nógatta Higuaín a lányt.
- Te quiero. – válaszolta Vivien nevetve.
- Én is téged. – mondta Gonzalo, majd adott egy puszit a lány arcára.
A Ford Mondeo csak nyelte a kilométereket, és ők egyre közelebb értek Durbanhez és a kincshez…

Körülbelül féltávnál, azt vették észre, hogy a távolban előttük haladó Fiat megállt, majd az anyósülésről kiszállt valaki, és arréb ment az út széléről, hogy elvégezze a szükségét.
- Na, a francia brunyál. – mondta Vivien.
- Akkor addig cseréljünk helyet. Innentől Durbanig már én vezetek. – mondta Higuaín.
Így is tettek, de ekkor egy harmadik autóra lettek figyelmesek az egyébként teljesen üres országúton. Egy terepjáró jelent meg, és két férfi szállt ki belőle, majd áttessékelték a franciát és Dinganét a Fiatból a saját kocsijukba.
- Vivien hirtelen bepattant az anyósülésbe, és Higuaínt is sürgetni kezdte.
- Indíts gyorsan. Tolass hátra. Gyorsan, igyekezz.
Az argentin villámgyorsan elfordította a slusszkulcsot, és a beletaposva a gázba, hátrafelé tolatott, hogy eltávolodjanak, mielőtt a terepjáró utasai észrevennék őket. Amikor már kellő távolságba értek, leállította az autót.
- Ezek meg vajon kik voltak, és hová viszik Congrandt? – kérdezte a lány felé fordulva.
- Nem tudom, de azt gyanítom, hogy a franciát itt is megelőzte a hírneve. Talán maga a lord nem bízott benne, és inkább elküldte érte az embereit.
- Lehet. Na jó, menjünk tovább. Még beérhetjük őket.
Azzal az argentin újra beindította az autót, és folytatták az útjukat.

A két kigyúrt testőr bekísérte Congrand és Dinganét Lord Allerton szalonjába, ahol a férfi már várta őket, kényelmesen elhelyezkedve magas háttámlájú foteljában. Szokása szerint most is a pipáját szívta.
- Monsieur Congrand, örülök, hogy épségben megérkezett. – üdvözölte a vendégeit széles mosollyal az arcán, majd intett a két testőrnek, hogy elmehetnek, az inassal pedig teát és aprósüteményt hozatott. Miután Paul felszolgálta a kért teát, ő is távozott a szalonból.
- Nos, hogy utaztak? – kérdezte Allerton.
- Phrimán uhram, köszönjük. – válaszolta a francia, kissé zavartan. Érezhetően tartott Allertontól, és ezt Dingane is észrevette, de nem szólt semmit, csak kőszoborként állt a főnöke mellett.
- Elnézést a kis közjátékért, de azt akartam, hogy épségben és időben megérkezzenek. Ezért küldtem el önökért az embereimet.
- Ó, ez igazán kedves, de azéhrt a fegyvehres testőhrég túlzás volt.
- Higgye el, monsieur Congrand, errefelé nem túlzás. Ráadásul azt sem akartam, hogy esetleg ön a bolondját járassa velem, mert azt ki nem állhatom. Ugye érti, hogy mire gondolok, monsieur?
- Hogyne. – bólogatott a francia, és remegő kézzel belekortyolt a teájába.
- Nos, akkor térjünk a tárgyra. Információim szerint a térképet nem sikerült megszerezniük.
- Egyehlőre még nem. De hamahrosan az is meglesz, lohrd Allehrton, ne aggódjon. – emelte fel védekezőleg a két kezét Congrand.
- Ezek szerint tudják, hogy hol van?
- Hát pehrsze. Máhr csak el kell hozni onnan, ahol van.
- Értem. És hol van? – kérdezte Allerton.
A francia erre összeszedte a bátorságát, felállt a kanapéról, ahol eddig helyet foglalt, és járkálni kezdett a szobában.
- Nos, lohrd Allehrton, előszöhr én is szehretném tudni, a részleteket ahrra vonatkozóan, hogy mennyi pénzzel kívánja támogatni az expedísziót. Mehrt hát ugye önnek is kötelezettségei vannak a mi kis üzletünkkel kapcsolatban.
- Ó, értem. – színlelt meglepettséget Allerton, majd ő maga is felállt, odasétált az íróasztalához és alig észrevehetően benyúlt a fiókjába. Ezután odaállt Congrand mellé, és egy hirtelen mozdulattal hátulról megragadta a francia haját, majd egy hatlövetű csövét dugta Congrand meglepetéstől tátva maradt szájába. Dingane a lord felé mozdult, de a francia intett neki, hogy maradjon veszteg.
- Egy valamit jegyezzen meg Congrand…

- Mi a fenét akarsz csinálni? Még észrevesznek minket. – nézett Vivienre Higuaín, miközben megálltak Allerton magas kőkerítéssel körülvett házánál.
- Csak be akarok kukkantani. Te csak maradj a kocsiban. Ha baj van, húzd el a csíkot. – válaszolta a lány, majd kiszállt a kocsiból, és a kerítés felé osont.
- Na persze, majd itt hagylak. – csóválta a fejét az argentin, és követte Vivient.
Odaértek a kerítéshez, és találtak egy szakaszt, ahol nem volt biztonsági kamera.
- Tartsd a tenyered, hadd másszak be. – mondta Vivien.
- Megőrültél? Ez magánlaksértés.
- De nem veszi észre senki. Tudnom kell, hogy ki ez a lord.
- Akkor majd kiderítjük később a címe alapján.
- Jaj, Gonzalo, ne legyél ilyen naív. Az ilyen emberekről legális úton aligha találsz bármit is. Csak egy percre bekukkantok. Na, tartsd a tenyered.
Higuaín a száját húzva teljesítette Vivien kérését, aki máris a kerítés másik oldalán találta magát. Az argentin szemmel tartotta az utcát.
- Egyszer még baj lesz ebből az önfejűségből. – dünnyögött magában.
A lány odalopódzott az egyik ablakhoz, ami résnyire nyitva volt, és beszélgetésfoszlányok szűrődtek ki rajta.
- Egy valamit jegyezzen meg Congrand. Velem nem lehet szórakozni. A feltételeket én diktálom, bármilyen üzletről is legyen szó. Én diktálok akkor is, amikor az illegális gyógyszereket behozzuk az országba. Ott dollármilliókról van szó. Nekem egy ilyen jelentéktelen kis féreg nem parancsolhat, mint maga. Világos?
- Igen. – válaszolta valaki teli szájjal.
Vivien dörzsölgetni kezdte az állát. Szóval gyógyszerüzlet… Ebből van a lé…
Ekkor lépéseket hallott és a bejárati ajtó felé pillantott. Fekete alakot látott közeledni, így jobbnak látta, ha gyorsan lelép.
Felmászott az egyik magas fára, ami a kerítés mellett állt, majd a másik oldalon a talpára érkezett, néhány méterre onnan, ahol bemászott, és ahol Higuaín toporgott. Futólépésben közeledett az argentin felé, majd kézen fogta, és tovább futott vele az autójuk irányába. Csak akkor szólalt meg, amikor már beültek, és Gonzalo indított.
- Kihallgattam Congrandt, meg azt a lordot. Bár csak néhány pillanatra sikerült. Úgy tűnik, a lordnak se örökségből származik a vagyona.
- Miért? Mit hallottál? – kérdezte Higuaín.
- Bár nem láttam őket, de biztos, hogy a lord fenyegetőzött. Azt mondta Congrandnak, hogy vele ne merjen szórakozni, meg hogy az illegális gyógyszer behozataloknál is ő diktálja a feltételeket, és ott milliókról van szó. A francia csak helyeselt, és a hangján hallatszott, hogy valami volt a szájában. Gondolom nem csokis keksz az ötórai tea mellől. Ez az ügy egyre büdösebb. Jó lenne hamar megtalálni a hajót és elhúzni a csíkot innen.
- Addig pedig nem foglalkozni senkivel és semmivel. – válaszolta Higuaín, majd nevetni kezdett.
- Most min röhögsz? – mosolygott rá Vivien.
- Csokis keksz… Olyanokat tudsz mondani…