XIII.

- Milyen állásajánlatot? – kérdezte Higuaín.
- Egyetemi állásról van szó… - habozott Vivien, mintha hirtelen nem lett volna biztos abban, hogy egyáltalán elmondja-e, de most már késő lett volna visszakozni.
Az argentin észrevette a lány hangjában a bizonytalanságot, letette a tányérjára a kezében tartott szőlőfürtöt, és idegesen fészkelődni kezdett.
- És hol van az az egyetem?
Vivien nagyot sóhajtott, majd szembefordult Higuaínnal.
- Először kérdeznék valamit, Gonzalo.
- Hű, ez egyre ijesztőbben hangzik, de rajta.
- Amit a repülőgépen mondtál, idefelé jövet, azt komolyan gondoltad? Mármint, hogy ami kettőnk között van, az számodra nem csak egy kaland.
- Igen, persze. – bólogatott az argentin.
- Tényleg? – mosolyodott el a lány.
Higuaín a két tenyere közé fogta a lány kezét és a szemébe nézett.
- Én szeretlek Vivien. Mindent, amit veled kapcsolatban mondok, azt úgy is gondolom. Még csak rövid ideje vagyunk együtt, de én úgy éreztem, hogy már eléggé a tudtodra hoztam ezt. Miért kételkedsz még? – húzta el kicsit a száját.
Vivien még inkább zavarba jött a beszélgetéstől és elszégyellte magát.
- Ne haragudj, én csak… Érts meg engem, megölték a férjem. Aztán meg én öltem meg azokat az embereket. Azt se tudom, ki tudott még Peteren kívül erről az egészről. Esetleg valaki még a nyomomban van a régi ügy miatt? Biztonságban vagyok valahol a világban? Megtehetem egyáltalán, hogy bárkit is a közelembe engedjek, anélkül, hogy veszélybe sodornám? Nem volt önzőség most is azt kérni, hogy gyere velem? És merhetek én egyáltalán valaha is még egyszer az életben szeretni valakit? Jogom van hozzá, hogy újra szerelmes legyek, vagy az is úgy fog végződni, mint az előző? Nem tudom, hogy hová tartozom. Nem tudom, hogy kihez tartozom. Nem tudom, hogy kezeljem a szívemet. Csak az agyamhoz értek, de az meg nem adja meg a választ a kérdéseimre. – hadarta Vivien és egyre erősebben gesztikulált, majd amikor befejezte, fújtatott egy nagyot. – Higuaín, te olyan vagy nekem, mint egy szép álom. De fogalmam sincs, hogy mi sül ki ebből az egészből.
Az argentin csak nézte a lányt, és közben rájött valamire, amit már korábban is észrevett, de igazán csak most lett biztos benne. Ez a lány, aki itt térdel vele szemben az ágyon, és aki nem ijed meg semmitől, ami fizikai értelemben létezik a világon, aki nem tojik be egy póktól, vagy attól, hogy a földön kell aludnia, hogy rálőnek, vagy éppen attól, hogy mindenféle sötét barlangokba másszon be elemlámpa nélkül, ez a lány, aki az előbb vadul gesztikulált, most pedig idegesen kapkodja a levegőt, valójában nagyon is fél. Gonzalo számára furcsa volt ezt így tudatosítani magában. Vivien fél, méghozzá mindentől, amit nem az egyetemen tanult, és mindentől, amit nem tud irányítani. Fél az érzelmektől, és érthető módon még mindig kísérti a múlt, viszont sajnos változatlanul önmagát hibáztatja Ben haláláért.
A felfedezés, amit most tett a lánnyal kapcsolatban, világossá tette az argentin számára, hogy mi az egyik legfontosabb feladata ebben a kapcsolatban. Közelebb húzódott Vivienhez, és újra megfogta a kezét.
- Figyelj. – kezdte nyugodt, mély hangján. – Nem adhatok választ minden kérdésedre, sőt erre senki sem képes. Senki sem látja előre, hogy mi lesz az emberi kapcsolatok vége. Vagy egyáltalán bárminek a vége. De hidd el, ez így van rendjén. Én csak azt mondhatom el, amit most érzek és tudok, de ezt teljes bizonyossággal. Azért vagyok most itt, mert itt akarok lenni. Akkor lennél önző, ha ezt megtagadnád tőlem. Nem vagyok szuperhős, nem tudom szájjal fogni a puskagolyókat, vagy ilyesmi, de lehetőségeimhez mérten igyekszem megvédeni téged, ahogy te is megvédesz engem. Teszem ezt azért, mert ezt szeretném, és nem azért, mert te kérsz rá. Én szerencsés ember vagyok, mert úgy nőttem fel, hogy tudom, hová és kihez tartozom. Nos, lehet, hogy nem sok, amit ajánlok, de itt és most azt mondom, ha nem tudod, hol a helyed a világban, akkor akár mellettem is lehetne. Azt tudom, hogy te vagy az ész, és akkor talán én vagyok a szív. Innentől kezdve pedig nem az a kérdés, hogy van e jogod újra szeretni, hanem, hogy akarsz-e. Akarsz?
Vivien csak térdelt az ágyon, szemben a férfival, és ahogy hallgatta a monológot, alig bírta visszatartani a könnyeit. Amikor Higuaín befejezte, csak egy pillanatig várt még, aztán a nyakába omlott, és úgy szorította, mintha nem is akarná elengedni.
- Gonzalo, ne haragudj rám, hogy kételkedtem benned. Hogy is lehettem ilyen hülye.
- Jól van, semmi baj, csak kinyomod belőlem a szuszt. – nevetett az argentin, majd mikor Vivien elengedte, a szemébe nézett és megsimogatta a lány arcát. – Szeretsz engem?
- Igen. – válaszolta Vivien.
- Akkor mondd ki.
- Szeretlek.
- Én is téged, doktornő. És akkor most, lesz ami lesz, nyögd ki, hogy hol van az az egyetem, ahonnan munkát ajánlottak neked.
- Madridban. – mosolygott a lány.

Másnap korán reggel, kissé gyűrötten ébredtek, de annál jobb kedvük volt. Lementek a hotel halljába, és amíg Higuaín kijelentkezett, Vivien leült az előtérben és a kezébe vett egy újságot, amit az egyik asztalon talált, és olvasgatni kezdett. Ekkor a szomszédos kanapén ülő két férfi beszélgetésére lett figyelmes.
- Meg van az autó, Dingane?
- Igen, monsieur Congrand.
- Dhrága volt?
- Összességében nem.
- Fhrancia gyártmány?
- Nem, monsieur, olyat nem kaptam, csak egy Fiatot.
- Olasz kocsit? Nem vagyok hajlandó olasz autóval menni Duhrbanbe.
- Sajnálom, monsieur, de nem volt szabad francia gyártmányú jármű.
- Mert nem mentél oda időben. – dühöngött Congrand. – Most hogy utazzak Duhrbanbe? Nem elég, hogy az a nyüves téhrkép nincs meg, de még a nyakamba sózol egy Fiatot.
- Mindent felforgattam egy Francia autóért, de nem sikerült szereznem. Egyszerűen nem volt.
- Mindegy. A fenébe is, most máhr kibíhrom valahogy. A lohrd vár minket, időben kell odaéhrni a találkozóhra. Kell a pénze a Phrincess Leila felkutatásához.
- Oui, monsieur Congrand.
- Na, induljunk. Hozd a csomagokat. – utasította a francia Dinganét, majd előre sietett, a fiatal férfi pedig gond nélkül felemelte a három súlyos bőröndöt és követte a főnökét.
Alighogy a két férfi kilépett a hotel bejáratán, Vivien letette az újságot az asztalra, felpattant, és a csomagokkal a kezében recepciós pultnál álló Higuaínhoz szaladt.
- Készen vagy? – húzta meg a pulóvert a fiú csuklóján.
- Éppen most lettem készen. – válaszolta a focista, miközben elpakolta a hitelkártyáját, majd köszönt a recepciósnak.
- Gyere, igyekeznünk kell. Valami fontosat hallottam. – rángatta tovább Vivien.
- De hát mi történt? Állj már meg egy pillanatra. Még el se tudtam rakni a dolgaimat.
- Majd elrakod a kocsiban, és majd elmondom a kocsiban, csak siessünk már. Futás. – válaszolta a lány, majd a két sporttáskával a kezében szaladt a bejárat felé, Higuaín pedig csodálkozó arccal utána.
Vivien bedobta a hátsó ülésre a csomagokat, majd fogta a slusszkulcsot és beült a volán mögé. Higuaín csak bámult rá.
- Ülj már be Gonzalo, indulnunk kell, gyorsan.
- Azt hittem, én vezetek.
- Most nincs idő ezen variálni, pattanj már be.
Gonzalo értetlen arccal ült be a feketeszínű Ford Mondeo anyósülésébe, Vivien pedig máris a gázpedálba taposott.
- Most már elmondod, hogy mi van?
- Amíg a recepciónál voltál, két férfit hallottam beszélgetni. Az egyik valami ütődött francia volt. Amolyan kis törpe alak, hülye bajusszal és borzalmas modorral. A neve Congrand. A másik egy magas néger, aki szintén francia volt, de a francia Dinganénak szólította, ami dél-afrikai név. Szóval a kis francia először dühöngött a fiatal néger fiúra, mert nem francia autót szerzett, hanem egy Fiatot. Azt mondta, hogy ő nem utazik olasz kocsival Durbanbe. Ez még m ind nem érdekelt, bár nem mondom, annak a Dinganénak a helyében én taknyon törölném a franciát, ha így beszélne velem. De mindegy. Aztán azt mondta Congrand, hogy találkozniuk kell valami lorddal, mert az pénzeli a Princess Leila felkutatását. És még azért is dühöngött, hogy nincs meg a térkép. Érted?
- Értem. Ugyanazt a hajót keresik, amit mi. – bólogatott Gonzalo.
- Igen. De az még semmi. Basszus, ez a francia volt Pierre Congrand.
- Az meg ki?
- Régebben nagyon híres régész volt, de aztán lecsúszott, és a maffiának dolgozott. A lényeg, hogy nem tisztességes ember, nem tisztességes eszközökkel. És most itt van. A picsába, tudtam, hogy ez se lesz sima. Semmi se sima. Nem szabad, hogy Congrand találja meg előbb a Leilát.
- Most miért idegeskedsz? Lépéselőnyben vagy. Nálad a térkép Vivien.
- Igen, de ez az ember nagyon veszélyes. Most mit csináljak.
- Semmit, nem foglalkozunk vele. Ő nem tudja, hogy te is a hajót keresed, sőt valószínűleg nem ismer téged. Te viszont tudod, hogy ki ő, tudod, hogy mit keres, és azt is tudod, hogy vigyázni kell vele. És még a térkép is nálad van. Majd jól sakkozunk, nyugi.
- Akkor is idegesít a dolog…

- Congrand és a segédje úton vannak, Lord Allerton. De a térkép nincs náluk. – mondta az inas.
- Értem. Délutánra itt is lesznek, igaz?
- Igen, uram.
- Kíváncsi vagyok, hogy milyen mesével áll elő, ami a térképet illeti, és hogyan akarja majd így megtalálni a hajót, ez a nagyokos francia.
- Szabad mondanom valamit, uram?
- Mondja csak, Paul.
- Vigyázzon Congrandal. Nehogy bajt hozzon a fejünkre.
- Ez csak természetes. – mosolygott az elegáns úr, és beleszívott a pipájába…