XI.

Másnap korán reggel taxival mentek ki az Ezeizára. Vivien kisméretű sporttáskája az előszobában várt, amíg a lány az edzőcipőjét húzta magára egy széken ülve. Mikor már indulásra készen volt, odasétált az emeletre vezető lépcső aljához, és sürgetni kezdte Gonzalot.
- Jössz már? Mindjárt itt a taxi.
- Egy pillanat. – hangzott a válasz, majd egy nagy puffanás következett, és ezután egy bőrönd kereke gurult le a lépcsőn, és állt meg Vivien lábai előtt.
- Mi az istent csinál ez? – motyogott magában a lány, aztán felszaladt a lépcsőn. A látványtól, ami elé tárult, amikor belökve az ajtót, bekukkantott a hálószobába, szó szerint röhögő görcsöt kapott. Higuaín hason feküdt a földön, mellette pedig egy bőrönd hevert, aminek az egyik kereke hiányzott, az argentinnak ráadásul egy üvegtál volt a fején, körülötte pedig a tegnap estére nasinak szánt földimogyoró hevert mindenütt.
- Ne röhögj, inkább segíts nekem. – mondta duzzogva a focista, és megpróbált feltápászkodni. Vivien egyelőre még képtelen volt a kezét nyújtani felé, mert a hasát fogta a röhögéstől. Egy nagyobb levegővétel után a lány összeszedte magát, és végül is segített Higuaínnak felállni a földről, majd levette a srác fejéről az üvegtálat és letette a mellettük lévő komód tetejére.
- Mi történt veled aranyapám? – mondta, és egy újabb nevetéshullámot igyekezett visszafogni.
- Az történt, hogy próbáltam ezt a hülye nehéz bőröndöt áthúzni a küszöbön, de ahogy hátrafelé figyeltem, megbotlottam a szőnyeg szélében és hasra estem. A bőröndöt magammal rántottam, aminek a küszöb kitörte a kerekét. Esés közben pedig kapaszkodni próbáltam a komódba, de a tálat fogtam meg és a saját fejemre rántottam.
- Világos. – bólogatott Vivien, miközben a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgette.
- Majd szólj, ha végre kimulattad magad rajtam, mert utána segíthetnél egy kicsit. Meg kell keresnem gyorsan a másik bőröndömet. – mondta Gonzalo duzzogva, és miután leporolta magáról a mogyoródarabokat, a gardrób felé indult, ahol a ruhái mellett a bőröndöket és táskákat is tartotta. Vivien utánaeredt.
- Ez jó lesz. De még át kell pakolni bele. – vett le az argentin a legfelső polcról egy újabb nagyméretű utazótáskát, de közben meghallották a taxi dudálását.
- Na, figyelj Gonzalito. Mi lenne, ha leszaladnál, és szólnál a sofőrnek, hogy öt perc és megyünk. Addig én átcsomagolok neked, oké?
- Rendben, az jó ötlet. – mosolygott az argentin, majd kilépett a szobából és eltűnt a lépcsőfordulóban.
Miután a taxisofőr begyűjtötte a maga autogramját és fotóját Higuaínnal, alig öt perc elteltével a lány meg is jelent a bejárati ajtónál két kisebb méretű sporttáskával a kezében. A focista elé sietett és kivette a táskákat a kezéből. Amíg a lány bezárta a házat és beállította a riasztót, Gonzalo gyanakodva vizslatta a két táskát.
- És a te csomagod? – kérdezte végül.
- Az egyik az enyém, a másik a tiéd. – válaszolta Vivien.
- De hogy tudtad a cuccaimat belerakni egy ilyen kicsi táskába?
- Úgy, hogy csak azokat raktam bele, amire tényleg szükséged lesz.
- De nekem mindenre szükségem van, amit beraktam a bőröndbe. – vágott ijedt arcot az argentin.
- Ezt kétlem Gonzalo. Téli pufajkára és két esőkabátra például egyáltalán nem lesz szükséged.
- De én emlékszem, hogy amikor két éve ott voltunk a vb-n akkor volt hűvös is. – mondta komoly arccal a focista, miközben a taxisofőr kinyitotta nekik a csomagtartót, és közben jókat mosolygott magában a veszekedő páron.
- Direkt utánanéztem. 20-25 fok között van a hőmérséklet Durbanben. Nem fogsz fázni, hidd el.
- És ha elered az eső? Az esőkabátjaimat hozhattuk volna. Legalább egyet.
- Egyet betettem, de kettő semmiképpen se kell. – válaszolta Vivien, majd beültek az autó hátsó ülésére és a sofőr már indított is.
- És a tablet pc-m meg a laptopom, meg a mobilom, és a töltője, és a tablet pc-m töltője, és a másik telefonom, és a mobilnetem? Ezekre szükségem van, különben nem tudok hazaszólni.
- Az egyik mobilod a zsebedben van, a tablet pc-d meg a hónaljadhoz van ragadva Higuaín, úgyhogy nem veszíted el a kapcsolatot a civilizációval, főleg, hogy nem az északi sarkra megyünk, hanem a Dél-Afrikai Köztársaság harmadik legnagyobb városába. – válaszolta Vivien a homlokát simogatva.
- És a gyógyszerkészletem? Arra mindkettőnknek szüksége van. Benne van a pókcsípés elleni tabletta, meg a szúnyogcsípés elleni kenőcs, meg a csótányirtó spray, meg a hasmenés elleni tabletta. Azokat ugye elraktad.
- Valami kenőcsöt betettem. – vonta meg a vállát a lány.
- Dios Mío! Védtelenek leszünk a mindenféle csípések és bogarak és rovarok ellen! De a védőhálót ugye betetted? Ha a szabad ég alatt kell aludnunk, szükségünk lesz rá! – vágott egyre kétségbeesettebb arcot az argentin, és még folytatta volna a felsorolást, hogy mire lehet szükség Afrikában, de Vivien a szájára tapasztotta a kezét.
- Minden nálunk van, ami kell Gonzalo. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, hogy azt a tökös énedet vedd elő, amelyiket a focipályán szoktad, rendben?
Higuaín csak bólogatott, mire Vivien levette a kezét a szájáról.
- Afrikáról csak azt tudom, hogy a bennszülött nők pucéran mászkálnak. Jó hely lehet az, senor. – szólalt meg a taxisofőr, mire mindhármukból kitört a röhögés, majd a férfi még hozzátette. – Ha az asszony legalább otthon pucéran mászkálna néha, én azt se bánnám, ha naponta a seggembe csípne egy tarantella.
Tovább nevettek, és az út hátralévő részében külföldi élményeikről meséltek egymásnak.
Miután a sofőr leparkolt a repülőtér bejárata előtt és Vivienék magukhoz vették a csomagjaikat, még megkapták az utazási jókívánságaikat, majd a taxis elhajtott.
Ők ketten pedig a csarnokban megnézték, hányas kapunál kell felszállniuk a pretoriai járatra, azután pedig a mozgólépcsők felé vették az irányt. Miután átestek a kötelező biztonsági ellenőrzéseken, és elfoglalták a helyüket a repülőn, Gonza rögtön elővette a tabletjét, és írt az anyukájának, akit reggel nem volt idejük megvárni és elköszönni tőle. Vivien addig elővette a könyvet, amit még Anoriban lopott el a könyvtárból, és amiben megtalálta a térképet elrejtve, és lapozgatni kezdte.
- Valami oka van annak, hogy ebben rejtették el a térképet. – motyogta magában.
Miután Higuaín befejezte a levelezést, a lány felé fordult.
- Na tehát. Hadd foglaljam össze, hogy jól értettem-e a töri leckét. 1620-ban a Brit Kelet-indiai Társaság kormányzása alá vonta Szent Ilona szigetét. Amikor ez megtörtént, angol nemesemberek is útra keltek hajóval Indiából, hogy átköltözzenek a szigetre. A hajók abban az időben Indiából Afrika megkerülésével jutottak el az Atlanti-óceán vizeire.  Az egyik ilyen hajó, aminek Princess Leila volt a neve, Sir James Frank tulajdona volt, aki szintén Szent Ilonára akarta áttenni székhelyét az összes vagyonával együtt. A hajója viszont 1621. május 15-én az Indiai-óceánon a nyílt vízen viharba keveredett és elsüllyedt Dél-Afrika keleti partjainál, a mai Durban közelében. Így volt?
- Nos, a feljegyzések szerint igen. A Princess Leilát ért szerencsétlenség utáni reggelen egy kis halászhajó futott ki, és a halászok látták a nyomát a történéseknek, de túlélőkre természetesen már nem bukkantak. Visszamentek a faluba és elmesélték mit láttak, a legenda pedig az óta is terjed. Történészek később összevetették az Indiából akkortájt elindult hajók listáját, amelyek sosem értek célba. Innen következtették ki, hogy a május 15-én elsüllyedt hajó Sir James Franké volt. A halászoknak fogalmuk sem volt arról, hogy micsoda kincs van a partjaiktól alig 50 km-re. A hajón volt Sir James miden vagyona. 300 aranyrúd, 100 ezüstrúd, 2 láda aranyba foglalt drágakő és ékszerek. Legalábbis ennyit jegyeztek fel, amikor kifutott.
- A térképet pedig az az Ed Barnes, vagy ki rajzolta. Aki 1890-ben már majdnem megtalálta a kincseket. – mondta Gonzalo.
- Igen. Ed Barnes, egy történész volt, aki 20 évet töltött a hajó és a kincs felkutatásával. Persze akkor még nem álltak rendelkezésre a mai modern eszközök, így elég nehéz dolga volt. De a térképet megrajzolta. Aztán az ő hajója is viharba keveredett és elsüllyedt. A térképet azonban még előtte rajzolta, de aztán a rajz eltűnt és csak most bukkant fel.
- Szóval most rajtad a sor, hogy megtaláld a Princess Leilát.
- Igen. Helyesebben rajtunk a sor, Gonzalito. – mosolygott a lány.
- Meg is találjuk. De mondd csak, hová is megyünk pontosan? Mi az a falu, ahol lakni fogunk? Valami Umbukumbu vagy Ukmukkfukk, vagy…
- A falu neve Umbogintwini, Durbantől körülbelül 23 km-re van, és nem is olyan kicsi, hiszen van neki vagy 6000 lakosa. – nevetett Vivien.
- Remek. Akkor remélem Umboguntiban van térerő, és működik a net, mert ha nem leszünk elérhetőek, anyáék egy hadsereget küldenek utánunk, hogy még egyszer véletlenül se tűnjünk el, mint a múltkor.
- Umbogintwini a neve és biztos tudod majd alkalmanként használni a netet, ne aggódj.
- Rendben. De valami még így is aggaszt. – vágott szomorú arcot Higuaín.
- Mi a baj?
- Hát az, hogy már reggel kilenc óra van, és mióta hatkor felkeltünk, azóta egyetlen csókot se kaptam tőled doktornő, pedig már nagyon-nagyon-nagyon hiányzik.
Vivien nevetni kezdett, majd megsimogatta a focista arcát, odahajolt hozzá és megpuszilta a száját, majd az állát.
- Szeretlek, mi vida. – mondta az argentin, és kisimított egy hajtincset Vivien arcából. A lány azonban ettől a kijelentéstől még megrettent egy kicsit. Egyelőre még nem merte szavakkal is kifejezni, amit érzett a férfi iránt, így inkább csak újra megcsókolta őt.
Ekkor meghallották, ahogy a stewardessek a helyük elfoglalására és a biztonsági övek bekapcsolására kérik az utasokat, a gép pedig néhány perc múlva elhagyta az argentin főváros repterét, és megkezdte hosszú útját Pretoria felé…