XII.

Már három óra telt el, mióta a repülőgép, Viviennel és Gonzaloval a fedélzeten, felszállt az Ezeizáról, és megkezdte tíz órás útját Pretoriába. A reggelinek nevezett kissé szikkadt sajtos kiflit és íztelen kávét illetve teát is felszolgálták már a stewardessek, most pedig ásványvizet, üdítőt és sós ropogtatnivalót kínálva járkáltak az üléssorok között.
- Senor Higuaín, parancsol egy kis mogyorót, vagy valami innivalót? – hajolt az egyik csinos légi kísérő a külső széken ülő focista felé.
- Köszönöm, nem. – válaszolta Higuaín mosolyogva, majd miután a stewardess elsétált mellette, utána fordult.
- Te disznó. – csapott rá az argentin vállára Vivien a kezében lévő könyvvel, majd amikor a férfi a vállát simogatva ránézett, sértődött arcot vágott.
- Jól van már, csak vicceltem. – nevetett Gonzalo és néhányszor megpuszilta a lány arcát, aki így már képtelen volt a duzzogásra. – Amúgy mennyi az időeltolódás? Hat-hét óra?
- Csak öt. – válaszolta Vivien. Ezzel együtt éjfél körül landolunk majd Pretoriában.
- Szóval a hotelbe érve csak bedőlünk az ágyba és egy jó kis szeretkezés után húzzuk a lóbőrt, ugye?
- A jó kis szeretkezésről most le kell mondanod, mert másnap korán utazunk tovább Durbanbe, és autóval még az is hét óra hossza, én pedig előtte ki akarom aludni magam. – válaszolta mosolyogva Vivien és megsimogatta a csalódott képet vágó focista arcát.
- Te mindig mindenhová korán indulsz édes kicsi doktornőm?
- Igen, mert ha korán kezded a napot, akkor annál többre haladsz! – bólogatott a lány.
- Persze, de ha későn kezded a napot, akkor annál több szex fér bele este. – vágott okoskodó arcot az argentin, mire mindketten nevetni kezdtek.
- Viszont ha várnod kell a pillanatra, akkor annál jobban fogod kívánni, hogy letépd rólam a ruhát és bevigyél egy tradicionális dél-afrikai falusi kunyhóba. –súgta a lány Higuaín fülébe, majd megcsókolta.
- Hát ebben is van valami. – válaszolta a focista átkarolva a lány vállát, és visszacsókolt. – Na, jól van. Sejted már, hogy miért ebben a könyvben dugták el a térképet? Vagy egyáltalán hogy került a térkép Dél-Afrikából Brazíliába?
- Még nem igazán. Bár a második kérdésre talán egyszerű a válasz. A könyvet ugyanis Dél-Afrikában nyomtatták a legutóbbi foci világbajnokság után egy évvel. Elképzelhető, hogy egy brazil szurkoló tavaly elutazott Durbanbe, mondjuk, hogy megnézze az ottani stadiont. Emléktárgyként pedig megvette ezt a könyvet, és hazavitte.
- És miután kiolvasta és megunta, beadta Anoriban a könyvtárba, ami simán lehetséges, mert emberek szoktak könyveket adományozni könyvtáraknak. – fejezte be Higuaín a Vivien által elkezdett fonalat.
- Igen, én is erre gondoltam. Tehát a könyv máris Brazíliában van, de hogy került bele a térkép? Nyilván még itt Dél-Afrikában, de ez egy vadiúj könyv. Aki megvette, hogy nem vette észre, hogy valami van benne. Konkrétan néhány oldal közepe ki van vágva, és egy százhúsz éves rajz van belerejtve.
- Nem tudom. Talán az illető nem is egy ártatlan turista volt, hanem ő is a hajót kereste. – vakargatta a fejét az argentin.
- Lehet. Remélem, erre menet közben majd fény derül. – sóhajtott Vivien, majd félretette a könyvet és rádőlt a focista vállára.
- Gondolsz még Benre? – kérdezte néhány másodperc csend után Gonzalo.
- Szinte minden nap. Éjjelente pedig rémálmaim vannak.
- Tudom.
- Honnan? – nézett fel csodálkozva Vivien.
- Már egy hete egy ágyban alszunk, elfelejtetted? Észrevettem, hogy néha felkelsz éjszaka, zihálva veszed a levegőt, aztán visszadőlsz és sírsz.
- Na de…
- Alkalmanként kiabálsz is, de olyankor nem ébredsz fel.
- Nem tudtam, hogy észrevetted. – szégyellte el magát Vivien. – Mindig úgy tűnik, mintha mélyen aludnál. Aztán mikor visszafekszem, csak átkarolsz és alszol tovább.
- Mindig fel vagyok. Azért ölellek át, hogy tudd, én ott vagyok. De jobbnak láttam, ha nem szólok hozzád, csak hagylak sírni.
- Nem akartam szólni neked erről, de most, hogy így kérdeztél Benről…
- Értem. És nem kell, hogy szégyenkezz emiatt. Elég durva, amit átéltél, más valószínűleg már beleőrült volna. De szeretném, ha ezentúl mindent elmondanál nekem. Ha mindent meg tudnánk beszélni egymással. Mert én veled most nem futó kalandot akarok, és nekem is lesznek nehéz pillanataim, amikor szükségem lesz rád. Rendben?
- Persze. – bólintott Vivien. – Tudod, hogy rám számíthatsz.
- Tudom. – mosolygott Higuaín és nyomott egy puszit Vivien homlokára.
- Tulajdonképpen…
- Mi az? – nézett érdeklődő arccal az argentin, amikor Vivien hirtelen elhallgatott.
- Á, semmi, Majd máskor…
- Vivien. Most beszéltük meg, hogy elmondjuk a másiknak, ha van valami.
- Igen, de ez egyelőre még nem olyan lényeges.
- Na, Vivien.
- Tényleg nem lényeges. Később elmondom. A szállodában, rendben?
- Na jó. – bólintott Higuaín. – De eszedbe fogom juttatni.
- Rendben. – mosolygott a lány. – Nagyon…
- Hmm?
- Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért összehozott veled. – fejezte be a lány, bár eredetileg nem ezt akarta mondani. Már majdnem kicsúszott a száján az a bizonyos szó, de a célnál megint megtorpant.
- Én meg nagyon szeretlek. – válaszolta Gonzalo, majd újra megcsókolta Vivient.
Azután mindketten elhelyezkedtek az ülésükben, hogy a repülőútból hátralévő majdnem hét órában, még megpróbáljanak aludni egy kicsit…

A hátsó traktusban a turista osztályon éppen az ebédet szolgálták fel. A légi kísérők itt is végigtolták a kocsijaikat a sorok között, és fóliában sült csirkét, meg zöldségköretet tálaltak fel az utasoknak.
- Uram, kávét, vagy teát kér ebéd után? – kérdezte az egyik stewardess egy alacsony, vékony, bajuszos, középkorú férfitól.
- Pezsgőjük nincs, mon cheri? – hadarta a férfi erős francia akcentussal.
- Van uram.
- És benne van a jegy áhrában?
- Nem, uram. A jegy ára csak az első osztályon tartalmazza a pezsgőfogyasztást.
- Á, éhrtem. Nos, most nem kéhrek, de majd később esetleg. A bolond asszisztensem már nem kapott jegyet a business classra. – válaszolt mosolyogva a férfi, mire a stewardess bólintott egyet és tovább ment.
- Még hogy csak az első osztályon. Fukahr és pökhendi népség. Csak az ember pénze kell. – duzzogott a francia, és oldalba bökte a mellette helyet foglaló asszisztensét. – Nos, Dingane? Csődöt mondtál, ugye? Mégis hol a jó büdös fhrancban lehet az a könyv, mi?
- Egyelőre nem tudom, monsieur Congrand. A brazil vagy félrevezetett, vagy valaki már elvitte a könyvet Anoriból.
- Több mint száz évig senkit sem éhrdekelt az a nyüves téhrkép, most meg hirtelen lába kel. Elutazom egy koszos kis váhrosba a dzsungel közepén, hogy megszehrezzem, ehrre nincs ott. Legalább elintézted a bhrazilt, hogy tahrtsa a száját?
- Már nem fog beszélni, monsieur Congrand.
- Remek. Ha máhr agyad nincs, legalább takahritani tudsz. A szállás rendben van Phretoriában?
- Oui, monsieur.
- Pazahr. – dőlt hátra Congrand a székében és behunyta a szemét, hogy egy kicsit kiürítse az agyát.
Pierre Congrand francia archeológus a párizsi egyetemen diplomázott 18 évvel ezelőtt kitűnő eredménnyel. A legjobb múzeumok alkalmazták pályája kezdetén, ám radikális és erkölcsileg vitatható kutatási módszerei miatt egyre inkább elmaradoztak a megbízások, míg végül munka nélkül maradt. Ezután műkincsek felbecsülésével foglalkozott az orosz maffia köreiben, majd amikor szert tett némi pénzre, elhatározta, hogy felkutatja az 1621-ben elsüllyedt Princess Leilát. Immár három éve ezzel foglalkozott és semmilyen eszköztől nem riadt vissza a célja elérése érdekében. Az asszisztensét még akkor ismerte meg, amikor Dingane hat éves volt. A kisfiú egy párizsi árvaházban nevelkedett, miután a szülei a diktatúra miatt Franciaországba szöktek a hazájukból, ott azonban mindketten tüdőgyulladást kaptak, és mivel nem volt pénzük orvosi kezelésre, nem élték túl a betegséget. A kis Dingane gyermekotthonba került, amíg egy múzeumlátogatás alkalmával meg nem ismerte Congrand-t, aki meglátta a lehetőséget a dél-afrikai származású gyerekben, és úgy gondolta, ha felnő, még hasznát fogja venni, afféle zsoldosként, így magához vette. A férfi így már 16 éve állt a francia szolgálatában. Valóban jó kötésű fiatalemberré fejlődött, ráadásul az a fajta volt, aki keveset beszélt, és ez kedvére való volt Congrandnak. Dingane pedig – bár nem szerette különösebben a franciát - kényelmesnek találta a helyzetét, és mindent megtett, ami főnöke és nevelője kért tőle. Így volt most is a szolgálatára a Princess Leila felkutatásában.

Gonzalo kinyitotta a szemét, mikor meghallotta a pilóta hangját, aki közölte, hogy pretoriai idő szerint éjfél lesz tíz perc múlva, és hamarosan megkezdik a leszállást. A légi kísérők körbejártak a gépen, és mindenkit megkértek, hogy foglalja el a helyét és kapcsolja be a biztonsági övét.
Az argentin rápillantott Vivienre, aki a vállának dőlve aludt. Megsimogatta az arcát és finoman ébresztgetni kezdte.
- Mindjárt landolunk mi amor.
- Mi? – kapta fel a fejét a lány. – Ja, hogy megérkeztünk?
- Igen, úgyhogy kapcsold be az övedet.
Vivien bólintott, majd elhelyezkedett a székében. A földet érés simán ment, és mivel nem volt nagy tömeg a gépen, hamar a reptér előcsarnokában, onnan pedig a nyüzsgő pretoriai éjszakában találták magukat. Taxit is gyorsan sikerült fogniuk, így még húsz perc múlva már a hotelben voltak és gyorsan becsekkoltak. Felmentek a szobájukba és lepakoltak.
- Lehetek én az első zuhanyzásban? – kérdezte Vivien.
- Persze. Én addig azért még rendelek egy kis gyümölcsöt, mert kicsit éhes maradtam a repülőgépen felszolgált kaja után. – válaszolta Gonzalo.
- Rendben. – lépett oda hozzá a lány, majd adott egy puszit az argentin szájára és a fürdőszoba felé vette az irányt, Higuaín pedig hívta a szobaszervizt.
Miután mindketten letusoltak és a szobapincér is felhozta a kért gyümölcskosarat, bebújtak a franciaágyba a takaró alá, egy halom párnának döntötték a hátukat, és elkezdtek falatozni.
- Szóval, mi az a nem fontos, amit a gépen akartál mondani? – kérdezte Higuaín két szőlőszem között.
Vivien nagyot sóhajtott. Tudta, hogy elszólta magát, és már nem tudja halasztani a dolgot Dél-Afrika utánra, ahogy eredetileg tervezte, így végül belekezdett a mondanivalójába.
- Gonzalo, én kaptam egy állásajánlatot, ami szeptembertől szólna…