II.

Este nyolc óra körül Gonzalo újdonsült, mellesleg a spanyolt kelet-európai akcentussal beszélő pilótája visszajött a fogadóba és Carlosnál hagyott egy üzenetet, hogy reggel hat órakor várja az argentint Olho de Deus repterén.

• Reggel hatkor?Olyan korán? - kérdezte Gonza, mikor a bárpultnál olvasta a cetlit.
• A pilóták korán reggel felszállnak, főleg ha élelmiszer szállítmányt visznek. Napközben nagyon magas a levegő páratartalma, sok étel akár meg is romolhat, mire célhoz ér. Ezért indulnak még reggel. - válaszolta Carlos.

Higuaín bólintott, majd neki látott a fogadós által elétett zöldbabos rizsnek. Miután megvacsorázott, jó éjszakát kívánt Carlosnak és a kocsma vendégeinek, majd felment a szobájába. Zuhanyzó nem volt, de volt helyette egy nagyobb méretű fateknő hideg vízzel feltöltve, és tiszta törülköző. A támadó kicsit úgy érezte, mintha száz évet utazott volna vissza az időben és a vadnyugati cowboyok korába csöppent volna, de annyira fáradt volt és olyan melege volt, hogy még a megszokott civilizált tisztálkodási módszerek sem hiányoztak neki. Jól esett a hideg vízzel való mosakodás, ami után bedőlt az ágyába és nagyon hamar elaludt.

Másnap reggel könnyebben ment a felkelés, mint gondolta volna, és már hat óra előtt tíz perccel a poros kis felszállópálya mellett várakozott, amit a helyiek reptérnek neveztek. A pálya jobb oldalán néhány, háznak nehezen nevezhető fakunyhó sorakozott, a bal oldalon kicsit távolabb már az őserdő kezdődött. Nyolc kisrepülő sorakozott azon az oldalon. Három gépbe éppen bepakoltak a pilótáik, hogy aztán megkezdhessék a munkát. Az egyik kunyhóból egy fiatal férfi lépett ki, mögötte pedig egy nő. A férfi megigazította a pólóját, majd mosolygott, amikor a nő finoman megpaskolta a fenekét. Aztán elköszönt a nőtől és a fogadó irányába sétált. Libélula pedig nyújtózott egyet, majd elindult Gonzalo felé.

• Buenos días, senor! - köszönt a lány mosolyogva, amikor odaért. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint előző nap, csak tisztább kivitelben, és a fekete trikó szürkére cserélődött. - Hogy aludt?
• Nagyon jól, köszönöm. Ő volt a barátja? - nézett Gonza a férfi után. - Már alig várom, hogy én is Soledaddal legyek. - mondta mosolyogva.
• Soledad? Így hívják a barátnőjét? - érdeklődött Libélula, miközben ellenőrizte a gép propellerét.
• Igen, Tudja ő modell és színésznő. Éppen filmet forgat. És arra gondoltam, hogy a forgatás helyszínére utazom és meglepem.
• Értem. Gondolom örülni fog. - válaszolta a lány, miközben befeküdt a futómű alá, hogy azt is megvizsgálja.
• Remélem. És az ön barátját hogy hívják?
• Nekem nincs barátom.
• De hát az a férfi nem... - nézett Gonza csodálkozva.
• Ja, hogy ő. Nem a barátom és nem is kérdeztem a nevét. Csak átutazóban van. Ma tovább áll. - mászott ki a lány a gép alól és ládákat kezdett bepakolni a hátsó ülésre.
• Segítek bepakolni – mondta Gonza még mindig kicsit meglepett arcot vágva, és felemelte a hozzá legközelebb eső ládát.

Miután elkészültek a rakodással, beültek a gépbe, és amíg Libélula megírta a menetlevelet, Gonzalo eltöprengett.

• Nem egy hétköznapi női foglalkozása van. Mióta vezet repülőt?
• Tizennégy éves korom óta.
• Ez most komoly? De hogy jött ez az egész?
• Hát amikor tizennégy voltam, otthon a városomban el akartam kötni egy kis gépet kíváncsiságból, de a hangár tulajdonosa rajtakapott. Viszont ahelyett, hogy rendőrt hívott volna, vagy valami, inkább beült mellém, és megtanított repülni.
• Ez nem semmi!
• Aha. - válaszolta a lány, majd beindította a motort és közben a plafon felé mutogatott, hogy Gonzalo vegye fel az onnan lelógó fülhallgatót. Az argentin így tett, majd eszébe jutott még egy kérdés, bár érezte, hogy talán már késő lenne visszakozni.
• És engedélye is van?
• Sí, senor!Olyan is van! - válaszolta a lány, majd a gép a magasba emelkedett.

Gonzalo kinézett az ablakon. Az Amazonas bővizű folyama méltóságteljesen hömpölygött alattuk, kettészelve az erdőt. Az éppen felkelő nap vörösre festette az eget és az alattuk elterülő tájjal párosítva olyan festői látványt nyújtott, amilyet csak képeslapokon látni.

A gép motzorzaja lecsendesült, így már levehették a fülhallgatókat. Miközben a lány biztos kézzel fogta a kormányt és a horizontot bámulta, Gonzalo lassan és elgondolkodva végigmérte őt. Vékony, szikár termetű, hosszú barna haja a tarkóján copfba kötve, elől hanyagul két állig érő laza tincs lóg. Erős anyagból készült vászonnadrág, kopott bakancs. Tulajdonképpen olyan volt, mintha Indiana Jones lenne nőben. Legalábbis Gonzalonak ez jutott először az eszébe róla. A lány modora egyenlőre hagyott kivetnivalót maga után. Elég mogorva volt első nekifutásra és egyébként is mindenben teljesen az ellentéte volt az ő szőke hajú és mindig nagyon divatos barátnőjének. De valahogy mégis olyan megnyugtató volt ott ülni mellette és csak nézni ki az ablakon...

• Szóval Libélula?Ez az igazi neve?Szitakötő?
• Nem. - nézett rá a lány egy pillanatra. - Nem, csak a faluban így becéznek. A nevem Vivien Janics.
• Vivien?Ez nem férfinév és a Viviana a női?
• Nálunk Magyarországon a Vivien női név.
• Szóval ön magyar?Mint Puskás?
• Igen. - mosolyodott el Vivien. - Mint Puskás.
• Értem. És mióta él Brazíliában?Mi hozta ilyen messzire?

A lány újra ránézett, elmosolyodott, majd olyat mondott, amitől Gonzalo már nem is lepődhetett volna meg jobban.

• Két éve élek Brazíliában. Mióta befejeztem az egyetemet Bécsben. Régész professzor vagyok. És egy bizonyos műkincs után kutatok.
• Hát midenre számítottam, csak erre nem. - válaszolta a csatár a fejét vakargatva, és aztán mosolygott magában, mert megint eszébe jutott Indiana Jones. - És miféle kincs után kutat egy ilyen eldugott helyen? Ráadásul egyedül?
• Egyedül, mert a múzeum, aminek dolgoztam, nem adott embert és támogatást, mert nem hisznek a kincs létezésében. Szerintük csak legenda. Pedig létezik. Hallott már az „andejo do inferno”-ról?
• „Andejo do inferno”?A „pokol vándora”?Még soha! - rázta meg a fejét Gonza és érdeklődő szemekkel nézett Vivienre.
• A majáktól az i. e. 1200 körül elszakadt egy törzs. Körülbelül nyolcvan indián férfi, nő, és gyerek indult útnak Közép-Amerikából erre a vidékre, mert ők zsarnoknak érezték az akkori maja uralkodót, és saját várost akartak, ahol egyenlőbbek az emberek. Istenként tiszteltek egy kis szobrot, amely egy öreg, megfáradt indián férfit mintázott. A szobor színaranyból készült és égővörös rubin a két szeme. Ő a „pokol vándora”, mert megjárta a poklot, de a végén mégis megszabadult a rabságából, és a szemében végig az élet tüze égett. Az indiánok ezt a szobrot magukkal vitték, hogy őket is segítse az útjukon. Tulajdonképpen ellopták a maja kincstárból. Az uralkodó ettől, és persze a szökés miatt égtelen haragra gerjedt és a sámánja segítségével átkot szórt a lázadókra, hogy ők és leszármazottaik egész életüket nyomorúságban töltsék. A törzs persze már évszázadokkal ezelőtt kihalt, de a szobor eszmei értéke felbecsülhetetlen. Az embereknek joga van megismerni ennek az elfeledett törzsnek a történetét. Ráadásul történelmi szempontból azért is fontos, mert ez is bizonyítja, hogy dél-amerikai indián törzsek is törekedtek valamilyen formában demokráciára. Ezért akarom megtalálni. - Miután Vivien befejezte a beszámolót. Gonzalo még mindig tátott szájjal nézte. Aztán néhány pillanat múlva megszólalt.
• Hát ez elképesztő történet. Nagyon izgalmas, még sosem hallottam erről. És gondolja, hogy ez tényleg igaz, és a szobor létezik?
• Nem gondolom, hanem biztos vagyok benne. Négy éve tanulmányozom a különböző hieroglifákat. Nem az a kérdés, hogy létezik-e a szobor, hanem hogy hol rejtették el az indiánok.

Alighogy Vivien befejezte a mondatot, Gonzalo úgy látta, mintha valami elsüvített volna az ablaka mellett az ég felé. A lány hirtelen balra rántotta a kormányt, majd cikázni kezdett a levegőben, mintha ki akarna kerülni valamit.

• Ugye nem az történik amire gondolok?Ugye nem lőnek ránk? - kérdezte Gonzalo ijedten.
• De nagyon úgy tűnik, szóval kapaszkodjon. - válaszolta a lány, de ekkor a szemük előtt füst csapott fel a motorháztetőből.
• Istenem, eltalálták a motort? Most mi lesz velünk? Atyaég, le fogunk zuhanni! - Gonzalo kétségbeesetten darálta a szavakat és egyre erősebben kapaszkodott az ülésébe.

Vivien ránézett egy pillanatra, és amikor látta, hogy az argentin mennyire fél, a tőle telhető legtapintatosabb módon próbálta megnyugtatni.

• Ne aggódjon, leteszem a gépet. Nem ez az első eset.
• De hát füstöl a motor. Hiszen látom!Itt füstöl előttem!
• Nem lesz baj. Csak higgyen erősen. De nem a szemének. - válaszolta a lány, majd miközben próbálta egyenesben tartani a gépet, igyekezett a földön egy helyet találni, ahol landolhatnak. Ki is szúrt magának egy kis tisztást és arra irányította a vasmadarat.

A gép cikázott a levegőben, majd egyre csökkent a magasságuk, végül ugrálva, rázkódva landoltak a tisztáson úgy, hogy a gép orra fennakadt egy fán, a hátsó része pedig fél méterrel a föld felett lógott.Vivien kikapcsolta a biztonsági övét és oldalra nézett. Látta, hogy Gonzalo a fejét fogja, de semmi komoly baja nincsen.

• Jól van? - kérdezte meg a biztonság kedvéért.
• Azt hiszem igen.- válaszolta az argentin miközben ő is kicsatolta a biztonsági övét.

Vivien kikászólódott a gépből és átment a másik oldalra, hogy körülnézzen a hátsó ülésen. Gonza is kiszállt és igyekezett néhány fejkörzéssel ellenőrizni, nem-e rándult meg a nyaka. Úgy érezte, hogy a homlokán lévő karcoláson kívül minden rendben van.

• Ez meg mi volt? Kik voltak ezek és miért lőttek ránk? - kérdezte idegesen Vivient.

A lány közben két hátizsákot vett elő hátulról és mindenfélét kezdett el pakolni beléjük.

• Ők kincsvadászok, akik szintén a szobrot keresik, és én az útjukban vagyok. Ráadásul most biztosan megtudták, hogy maga is velem van. A gépet úgyis meglőhették volna, hogy felrobban az egész. De nem tették, ők csak annyit akartak, hogy lezuhanjon. Tudták, hogy én le fogom tenni a madarat. Most biztosan keresni fognak minket. - válaszolta, miközben tovább folytatta a pakolást és egy jókora machéte is előkerült.
• Na várjunk csak. Magát kincsvadászok üldözik? Erről szólhatott volna előbb is! És nekem mi közöm ehhez, hogy jövök én a képbe? És az a nagy izé meg minek? - mutatott a machetére az argentin és nem tudta eldönteni, hogy zuhanás közben félt jobban, vagy most.
• Maga híres és gazdag. Vátságdíjat kérhetnek önért. Ezért nem akarták, hogy bajunk legyen, csak annyit, hogy ne repüljünk tovább. A bozótvágó pedig azért kell, hogy bozótot vágjunk vele. Ezt a zsákot maga hozza. Hosszú út áll előttünk, nem maradhatunk itt. - nyújtott Vivien az argentin felé egy hátizsákot.
• Na nem! Én nem vágok neki magával az esőerdőnek, ahol pókok, moszkítók, kullancsok, kígyók és mindenféle vadállatok vannak. Maga nő, én meg buenos aires-i vagyok. Ez biztos halál. Inkább szóljunk valakinek rádión és hívjunk segítséget.
• A rádió nem működik, senor. És ahogy mondtam, nem maradhatunk itt. Mennünk kell, mielőtt azok a seggfejek megtalálnak. - válaszolta a lány, majd egy sprayt vett elő és Gonza felé nyújtotta. - Ezzel fújja be magát. Távoltartja a kullancsokat.

Gonzalo elvette a sprayt, felnyitotta és megszagolta. Az illata nem volt túl kellemetlen, de jó sem.

• És mi van a többivel? Mi véd meg a moszkítóktól, a pókoktól, a kígyóktól, a mindenféle atkáktól? - Gonzalot még a hideg is kirázta, ha ezekre az állatkákra gondolt.
• Jó ez mindenre csak fújja már. - válaszolta sürgetőleg Vivien, majd elfordult, és morogni kezdett az orra alatt. - Ez kellett nekem. Megint a seggem alá pörkölnek és még megkapom a nyakamra ezt a milliomos városi ficsúrt is, aki maga alá csinál néhány pók meg bogár miatt.

Miután Gonzalo a szer háromnegyed részét magára fújta, visszaadta a dobozt Viviennek, aki belecsúsztatta a táskájába.

• Maga nem fúj belőle? - kérdezte az argentin meglepett arccal.
• Nem, az én véremet nem szeretik, mert félnek, hogy rájuk ragad a borzasztó modorom. Na kászálódjon, jó lenne minél hamarabb elhúzni innen a csíkot. - válaszolta a lány, majd a bozótvágóval a kezében kezdett utat törni a dzsungel mélye felé. Gonzalonak pedig nem volt más választása, mint hogy kövesse...