IV.

• Biztos benne, hogy ezek a rajzok a szobor hollétére utalnak? - kérdezte Gonzalo, miközben a fejét vakargatva bámulta a kis ábrákat. - Maga ezt el tudja olvasni?
• Igen, ez a munkám. - válaszolt szemforgatva Vivien, majd elkezdte olvasni a hieroglifákat. - „Az angyal hosszú fátyla beburkolja a vándort. Csak egy madár láthatja, mert az nem a földről nézi.”
• Ez meg mit jelent? - kérdezte az argentin.
• „Az angyal hosszú fátyla...” - ismételte halkan Vivien, majd rövid gondolkodás után a mellettük lévő zuhatagra pillantott, aztán összenéztek Higuaínnal.
• Az angyal fátyla!A vízesés! - csapták össze egyszerre a tenyerüket és mindkettejük arcára olyan mosoly ült ki, mint ahogy gyerekek mosolyognak, amikor kincskeresősdit játszanak a poros padláson.
• De nem ez a vízesés. Ez túl kicsi és nincs mögötte semmi, csak kőfal. - mondta Vivien. - az írás hosszú fátylat említ, vagyis egy nagyobb vízesést. - Amíg a lány a biztonság kedvéért igyekezett megvizsgálni a vízesés mögötti kőfalat, Higuaín a szöveg második felén gondolkodott.
• A madár nem a földről nézi. Nem a földről nézi. - ismételgette magában, majd a homlokára csapott, amit utána meg is bánt, hiszen pont a sérülést találta el, amit a zuhanáskor szerzett. - Hát persze!Vivien!Vivien! - szólt a lánynak, aki kicsit összevizezve bújt elő a vízfüggöny mögül. - A madár nem a földről nézi, hanem a levegőből!
• Mit akar ezzel mondani? - nézett rá Vivien kíváncsian.
• Hol van a közelben olyan vízesés, ami nagyobb ennél, és már látta a gépéből?
• Az Amaranta-zuhatag innen körülbelül húsz kilométerre déli irányban. Már legalább százszor repültem át felette, de sosem gondoltam rá, hogy... - a lány nem fejezte be a mondatot, csak elismerő pillantást vetett az argentinra, aki pedig mosolyogva bólogatott neki.
• Rendben. - Vivien nagy levegőt vett. - Akkor eljuttatom magát Anoriba, aztán ott szerzek egy gépet és visszajövök az Amarantához. Induljunk máris. - mondta, majd sarkon fordult és a hátizsákja felé sétált. Higuaín azonban csak állt egy helyben és Vivien után bámult. Aztán maga elé nézet, de csak egy pillanatig gondolkodott, és már sietett is a lány után. Amikor odaért, Vivien épp a hátára akarta venni a zsákját, de az argentin megállította a kezét.
• Várjon. - mondta, mire a lány értetlenkedve nézett rá.
• Nincs vesztegetnivaló időnk, senor. Hamarosan sötétedik és nem tudunk továbbmenni.
• Tovább megyünk rögtön, de nem Anoriba.
• Maga miről beszél senor?
• Nem Anoriba megyünk, hanem a szoborért. - válaszolta Higuaín, mire Viviennek leesett az álla a csodálkozástól.

Aztán egy pillanat alatt észhez tért és bőszen tiltkozni kezdett.

• Nem, senor Higuaín. Erről szó sem lehet. Túl veszélyes. Megígértem, hogy biztonságban eljuttatom Anoriba, és ez így is lesz. Éppen elég veszélyes ez a túra is. De hogy megkeresni a szobrot? Az más tészta! Láthatja, hogy engem is üldöznek. Nem fogom az ön életét is kockára tenni. Szépen elviszem Anoriba, és ott már biztonságban lesz. A szobor várt több száz évet. Néhány napot még kibír!
• És ha ezek a seggfejek megelőzik? Akkor két év munkája szertefoszlik! - válaszolta Higuaín.
• Az ön biztonsága akkor is fontosabb. - nézett mélyen a szemébe a lány. - Szóval indulunk. Most.
• Nézze. - Gonzalo a két tenyere közé fogta Vivien kezeit, ami meglepte a lányt, de nem tiltakozott ellene. - Lehet, hogy maga itt a nagy kincsvadász, a rettenthetetlen régész, az őserdő hőse, vagy a fene tudja. És lehet, hogy ma délelőtt még nem keltettem egy bátor ember benyomását. De én férfi vagyok, és a szüleimtől azt tanultam, hogy egy férfi mindig kész megvédeni egy nőt, ha a helyzet úgy hozza. Ne, ne rázza így a fejét, tudom, hogy maga nem tipikus nő, de akkor is nő. Szóval, ha azt hiszi, hogy hagyni fogom, hogy maga egy rakás pszichopatával a nyomában keresgéljen egy szobrot a dzsungelben, amíg én egy filmforgatáson múlatom az időt, akkor nagyot téved. Tehát, vagy most megyünk együtt a szoborért, vagy maga sem teszi ki a lábát Anoriból, erről gondoskodom.
• De hát senor! Ha elkapnak minket, akkor engem megölnek, magát pedig foglyul ejtik, értse meg. - válaszolta Vivien, miután sikerült levakarnia magáról a meglepett arckifejezést az argentin monológja után.
• De nem fogják megölni magát. Én azt nem hagyom.
• Ó, valóban? És ezt mégis hogyan akarja megakadályozni? - kérdezte a lány némi cinizmussal a hangjában.

Gonzalo csak most engedte el a kezeit, és úgy válaszolt.

• Hát úgy, hogy én vagyok Gonzalo Higuaín! - kacsintott, majd ő maga is a hátizsákjáért nyúlt.

Vivien kővé dermedve nézte a férfit és erre már nem tudott felelni. A percekig tartó presztizs csata kettejük között eldőlt és a focista nyerte meg. Ennek a férfinak fogalma sincs, hogy mire vállalkozott. De annyira makacs. Hogyan állítsa meg? Nem elég gátló tényező, hogy elrabolhatják? Érthetetlen! Most fenyegesse meg a machetével? A lány nagyot sóhajtott és a hátára vette a táskáját!

• Azt hittem, hogy én elég bolond vagyok! De maga bolondabb! Túltesz rajtam! Teljesen megőrült! Halvány lila gőze sincs, hogy mibe keveredett! - puffogott Vivien, de Gonzalo csak integetett neki, hogy menjen előre és törje az utat.

Szó nélkül meneteltek a lassacskán enyhülő időben, ami még így is igen meleg volt. Vivien a saját gondolataiba merült.

„És mi lenne, ha mégis Anori felé vezetném? Nem ismeri a dzsungelt és a táv, amit meg kell tenni, majdnem ugyanakkora. Nem venné észre, csak amikor már odaértünk. Ott biztonságba helyezném, aztán visszajöhetnék az Amarantához. Mivel tudna visszatartani? Lezáratja a várost? Lefizeti a pilótákat, hogy ne adjanak nekem kölcsön gépet? Talán még erre is képes lehet! Hiszen híres és gazdag. A híresek és gazdagok szinte bármit elérhetnek. Hogy kéne kijátszani? Valamit sürgősen ki kell találnom! Így is elég nagy veszélyben van, hát még ha velem jön a szoborért! És különben is, vajon miért csinálja ezt? Hajtja a kíváncsiság? Vagy esetleg engem kedvelt meg? Na azt nem hiszem! Nem igazán szolgáltam rá, hogy bárki is kedveljen. Régen elfelejtettem már, hogy hogyan kell kedvesnek lenni! Persze ez is annak a baromnak köszönhető...Mindegy! Szóval képtelenség, hogy Gonzalo Higuaínt pont az érdekelné, hogy velem mi van! Talán arról van szó, hogy új neki ez a helyzet és kíváncsi! De nem hagyhatom, hogy ez a kíváncsiság még nagyobb bajba sodorja őt! Hamarosan letáborozunk, aztán kitalálok valamit!”

Vivien lendületesen törte az utat a bozótvágóval, Gonzalo pedig tartotta a lépést mögötte és ő is eltöprengett a helyzeten, amibe belecsöppent.

„Olyan furcsa!Egyre kevésbé ijeszt meg ez az egész és egyre izgalmasabb. És nem hagyhatom magára ezt a lányt! Amikor megegyeztünk, hogy elvisz Anoriba, nem szólt nekem az üldözőiről, de ettől függetlenül a gép lezuhanásáról nem ő tehet. Ha azok a fickók megneszelték, hogy Olho de Deusban vagyok, akkor bárki is vitt volna el, annak a gépét is megtámadhatták volna. Vagy lehet, hogy máshol kísérlik meg az elrablásomat. Szóval tulajdonképpen szerencsém volt, hogy Viviennel hozott össze a sors, mert lehet, hogy másképp már rég a pszichopaták fogságába estem volna!Ó, Soledad, ha tudnád, hogy mibe keveredtem...Ha Vivien nem lenne ilyen jó pilóta, akkor akár már hulla is lehetnék. Valahogy meg kell neki hálálnom, amit tesz! Nem fogom egyedül hagyni, akár tetszik neki, akár nem. De figyelnem kell, mert megvan a magához való esze, és a végén még trükközni kezd itt nekem! Elég gyáva dolog lenne részemről, ha engedném, hogy egyedül keresse meg a szobrot. Nem, arról szó sem lehet! Ahhoz túlságosan megkedveltem...A rettenetes viselkedése ellenére. Annak ellenére, hogy még a kedvességnek a szikráját is alig mutatta felém. Pedig valahol benne van...Vajon mitől veszett el? Mit titkol még? Valami még van a levegőben! A vadállatok szarszagán és a borzalmas páratartalmon kívül is...Ki ez a lány, milyen meglepetést okoz még nekem, és Soledad délelőtt óta miért csak most jutott az eszembe...?”

Még két órát gyalogoltak egyenes terepen, amikor a fák között újabb kis tisztáshoz érkeztek. A vízesésnél sok időt vesztegettek el, és a sötétség kezdett leszállni rájuk, a tisztás pedig megfelelő táborhelynek tűnt.

• Itt töltjük az éjszakát. - mondta Vivien, majd letette a hátizsákját és nyújtózott egyet. - Maga fújja fel a matracot, én meg elmegyek fáért és kerítek köveket, hogy tüzet gyújthassunk éjszakára. Csak itt leszek a közelben. Ha valami baj van, sikítson! - kacsintott a lány, mire Gonzalo nevetve bólintott. Aztán Vivien eltűnt a fák között, az argentin pedig elővette a biciklipumpát és elkezdte felfújni a hálózsák alsó részére rögzített matracot.

Kis idő múlva Vivien előkerült egy nagyobb adag fával az ölében, majd újra eltűnt. Hamarosan nagyobb méretű köveket hozott az ölében. Gonzalo segített neki lepakolni.

• Ezeket rakja körbe és gyújtson tüzet. - mondta és a nadrágja zsebéből viszonylag száraz faleveleket ürített ki. - Ezzel be tudja gyújtani. A táskámban van gyufa. Mindjárt jövök.
• Hova megy megint?
• Ennivaló után. - válaszolta a lány – majd felvette a machetéjét és egy nagyobb falevelet vágott le az egyik közeli fáról. Aztán újra eltűnt az erdő sűrűjében.

Higuaín sikeresen begyújtotta a tüzet, elrendezte a hátizsákokat és a hálózsákot a tűz mellett, aztán leült és várt. A lány már legalább fél órája elment, amikor Gonzalo arra gondolt, hogy talán meg kéne keresni.

• És ha valami baja esett? Már olyan sötét van, akár valami vadállat is elkaphatta! Nem lett volna szabad egyedül elengednem! Nekem kellett volna mennem! A fenébe, utánamegyek és megkeresem. - mondta magának, majd felpattant és már éppen indulni akart, amikor a lány előbújt a fák közül és a nagy levélen valami összevágott húsfélét hozott.
• Már épp maga után akartam menni! Aggódtam, hogy hol marad. Mi ez? - lépett Gonzalo közelebb Vivienhez.
• Vacsora. - válaszolta szűkszavúan a lány, majd letette a húst és némi vízzel leöblítette a bozótvágót, aztán átnyújtotta az argentinnak. - Keressen két vékonyabb botot és hegyezze ki.

Gonzalo elvette a kést majd azt tette, amit Vivien mondott. Nem sokra rá, már a tűz körül ültek, és felnyársalt húsdarabokat sütöttek a lángok felett. Gonzalo megevett egy darabot az ismeretlen eredetű húsból.

• Ez finom. Még így fűszer nélkül is. Milyen állat ez?
• Ne akarjon mindent tudni. - válaszolta a lány, majd ő is enni kezdett. Gonzalo már kicsit gyanús szemmel tekintett a vacsorájára, de miután az ízével tulajdonképpen nem volt gond, és tudta, hogy most nincs lehetősége válogatni, szó nélkül megette a húst.

Miután befejezték a vacsorát Gonzalo ültében nyújtózott egyet a tábortűz mellett, Vivien pedig elővette a kis elsősegély zacskót a táskájából és az argentin mellé telepedett.

• Jöjjön. Lekezelem a sebet a fején.
• Ó, hagyja csak. Tulajdonképpen karcolás. - válaszolta Higuaín, de közben azért érezte hogy elég mély a seb, és kicsit lüktet is.
• Azért ez több, mint karcolás. Egy öt centi hosszú seb húzódik a homlokán és kicsit be is gyulladt. Le kell fertőtleníteni. - mondta a lány, majd alkoholt, gézt és sebtapaszt vett elő. - Ez egy kicsit csípni fog.

Gonzalo összeszorította a fogát, amikor Vivien a seb körüli részt törölgette alkoholos gézlappal. Reflexből megfogta a lány csuklóját, hogy elhúzza onnan, de Vivien nem engedte, csak egy pillanatra leállította a kezét, azután folytatta a sebkötözést.

• Köszönöm. - mondta Gonzalo, amikor a lány végzett, és elpakolta a felszerelést.
• Nincs mit. - válaszolta a lány mosolyogva, majd újra a focista mellé ült és csak bámulta a tüzet. - Tulajdonképpen miért akar ennyire velem tartani? - fordult végül Gonzalo felé, mert ez a kérdés nem hagyta nyugodni.
• Tulajdonképpen? - mosolyodott el Gonzalo. - Mondtam már. Nem akarom, hogy egyedül menjen. Nem akarom magára hagyni.
• De én nem szolgáltam rá erre.
• Ó, dehogy is nem. Hiszen maga nélkül már lehet, hogy nem is élnék, vagy fogságban lennék.
• Veszélyes kalandot vállalt, hogy a barátnőjével lehessen.
• Nem gondoltam, hogy veszélyes kaland lesz belőle. Azt hittem, csak  felszállok egy repülőre, aztán valami más közlekedési eszközre, és ott vagyok. - magyarázta Higuaín.
• Értem. De azért szerencsés lány. - válaszolta Vivien, miközben végig a tüzet nézte. - Még mindig mehetünk Anori felé, hogy minél hamarabb láthassa őt. - Gonzalo e mondat hallatán ránézett a lányra.
• Mondtam, hogy nem hagyom egyedül. Soledad megvár. Ő ott van és filmet forgat, nem is tudja, hogy jövök. De az a szobor magára vár. - mondta, és újra megfogta a lány csuklóját. Észrevette, hogy valójában milyen törékeny és vékony is az a csukló. - És én nem akarom, hogy magának bármi baja essen Vivien.

Vivien ránézett a férfira, aki a szabad tenyerével megérintette a lány arcát és egy pillanatra ott is hagyta a kezét, amíg egymás szemébe néztek. Aztán Vivien hirtelen felpattant és körbe járta a tüzet. Aztán igyekezett leplezni, hogy zavarba jött, és témát akart váltani.

• Magáé a hálózsák. - mondta, miközben levette az ingét, hogy az összehajtva párnaként szolgáljon neki.
• Nem, arról szó sem lehet. - tiltakozott Higuaín. - Maga a nő. Magáé a hálózsák, én majd alszom a földön.
• Hagyja már ezt a „maga a nő” dumát. Ne veszekedjen velem állandóan, hanem hallgasson rám. Fél a pókoktól, nem? Akkor jobban teszi, ha becipzározza magát abba a hálózsákba. - mondta a lány kissé idegesebb hangon.

De Gonzalo nem sértődött meg rá, csak nézte őt megértően és aztán bólintott és szót fogadott. Egyre inkább érezte, hogy a lány titkol valamit, és azt is, hogy Vivien zavarba jött attól, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz. Tulajdonképpen ő maga sem tudta, hogy mi történt itt az imént, csak azt, hogy ösztönösen cselekedett...