V.

Másnap hajnalban Higuaín fáradtan nyitotta ki a szemét. Ránézett az órájára, ami még csak hat órát mutatott. Általában nem szokott ennyire korán kelni, de a dzsungelben való alvást nem neki találták ki. Sokáig nem jött álom a szemére, és amikor végre megtörtént, akkor is felébredt néhányszor az éjszaka során. Most a könyökére támaszkodva körülnézett. A tűz még parázslott, de Vivient nem látta a tábortűz másik oldalán, ahol tegnap a lány elaludt.

• Vivien. - szólította a focista, de nem érkezett válasz sehonnan, így Gonzalo gyorsan kicipzárazta magát a hálózsákból és talpra állt, hogy körülnézzen.

A lány azonban a környéken sem volt, így az argentin egyre idegesebb lett. Vajon hova tűnhetett?

• Vivien!Vivien! - szólítgatta most már egyre hangosabban, és minden lehetséges rossz, ami történhet, lejátszódott az agyában még jobban felzaklatva ezzel saját magát. - Vivien!Vivien!
• Ne ordibáljon Tarzan, vagy ennyire fel akarja hívni ránk a figyelmet? - dünnyögte egy hang mögötte, mire Gonza megfordult és nagy kő esett le a szívéről, amikor a fák közül előbújt a régész professzor.
• Istenem, annyira megijedtem, hogy eltűnt - lépett oda hozzá Higuaín és megölelte, de Vivien kicsusszant az ölelésből és egy kézzel eltolta magától az argentint.
• Hoztam némi ennivalót – mondta a lány, majd letette a földre az ingét, amibe különböző bogyók és gyümölcsök voltak csomagolva. - Rakjon el a táskájába belőle, amennyit akar, aztán engedje le a hálózsákot. Tovább kell mennünk. Én addig eltüntetem a nyomainkat, amennyire lehet.

Higuaín csak bólintott. Ennyi idő alatt is megjegyezte, hogy Vivientől nem feltétlenül számíthat olyan baráti gesztusokra, mint egy ölelés, vagy hogy megérinti a kezét, de azért rosszul esett neki, hogy a lány így eltolta magától, mikor ő csak azt akarta kifejezni, hogy mennyire aggódott. Vivien még csak rá sem nézett. Vajon a tegnap este történtek miatt tart ekkora távolságot? De az is lehet, hogy egyáltalán nem akar még barátkozni sem. És nyilván a szobor köti le minden gondolatát. Az argentin végül is leengedte a hálózsákot és összepakolt a hátizsákjába, Vivien pedig szinte teljesen eltüntette a tábortűz nyomait, így folytathatták az útjukat az Amaranta-zuhatag felé...

Újabb két órája gyalogoltak már, amikor Gonzalo kérte Vivient, hogy kicsit álljanak meg pihenni. A lány bólintott, és néhány perc erejéig lepakoltak, amíg mindketten vizet ittak és ettek a Vivien által szedett bogyókból és gyümölcsökből. Miközben guggoltak és falatoztak, Az argentin kíváncsian nézett körül, hogy hol álltak meg. Ekkor látta meg azt a néhány fatörzset szétszórtan elhelyezkedve. Letette a gyümölcsöt, amit éppen a kezében tartott és odalépett az egyikhez, amelyik közel volt Vivienhez.

• Maga mit csinál? - kérdezte Vivien és ő is abbahagyta az evést, és gyanakodva nézett a focistára, aki éppen belekukkantott az egyik fatörzs belsejébe a tetején lévő lyukon keresztül.
• Ezt már régen ki akarom próbálni. - mondta Higuaín, aztán egy kisebbet belerúgott a fatörzsbe, mire több tucat színes pillangó repült ki belőle.

Vivien tátott szájjal nézte az eseményeket, mire Gonzalo még két fatörzzsel megcsinálta ugyanezt, amik a lány körül voltak. A színes pillangók csak úgy sorjáztak ki az odújukból. Vivien felállt és mosolyogva nézett körül, majd egyszer csak nevetni kezdett. Próbált elkapni egy pillangót, de nem sikerült neki, így feladta, és inkább csak nézte őket, amíg azok el nem repültek. Gonzalo a lány mögé lépett, amíg az nézte, ahogy a pillangók eltűnnek, majd közel hajolva Vivien füléhez, megszólalt.

• Olvastam valahol, hogy sok lepkefaj a fatörzsekben lévő nedvekkel táplálkozik. - a lány erre a fejét a hang irányába fordította, és így az arca csak néhány centire került az argentin arcától, aki mosolygott rá. - Tetszik önnek professzor?
• Igen, nagyon...ööö...figyelemreméltó. - válaszolta a lány, miután zavartan visszafordult és a táskáját kezdte babrálni.
• Nagyon szép. - mondta Higuaín még mindig mosolyogva, majd ő is elindult a fűben heverő hátizsákja felé. - Most gondolom az következik, hogy ideje továbbmennünk.
• Igen, valóban ideje. - válaszolta Vivien, majd felkapta a zsákját és előre sietett. Azonban nem vette észre, hogy a nagy lendülettől az iránytűje kiesett a nadrágzsebéből.

Higuaín lehajolt, hogy felvegye és éppen a lány után akart szólni, amikor valami furcsát vett észre a tájolóra nézve. Vivien ugyanis nyugati irányba indult el, pedig az Amaranta-zuhataghoz dél felé kellene haladniuk. Az argentin állt még egy pillanatig és az állát vakargatta, aztán dühösen indult a lány után.

• Vivien, várjon, valamit elejtett.
• Mit? - állt meg a lány.
• Az iránytűt.
• Ó, istenem, köszönöm. Nagy baj lenne, ha elhagynánk. - mondta Vivien, majd el akarta venni a felé nyújtott tájolót, de a focista elkapta a kezét. - Maga mit csinál? Ne szórakozzon, erre nincs időnk.
• Szerintem itt nem én szórakozok, hanem maga. - válaszolta az argentin.
• De hát maga meg miről beszél?
• Merre is kellene mennünk az Amarantához? Dél felé, ugye?
• Igen, de hát...
• Akkor miért indult nyugatnak? Majd én megmondom! Mert arra Anori van. A városba akar vinni méghozzá, úgy, hogy közben teljesen hülyének néz.
• Nézze, senor... - kezdett volna magyarázkodni Vivien, de Gonzalo a szavába vágott.
• Nem. Most maga figyeljen. Erre mi szükség volt? Ennyire hülyének, puhánynak, naivnak látszom? Ennyire nem néz engem semmibe Vivien? Tehát ennyire csak nyűg vagyok a nyakán? Hazudik nekem? Úgy tesz, mintha beleegyezne, hogy elkísérem a vízeséshez, hátha esetleg mégis szüksége lenne segítségre, közben meg egy ilyen csellel a város felé visz? Akkor inkább mondta volna meg, hogy nincs szüksége rám és alig várja, hogy megszabaduljon tőlem! De erre most mi szükség volt? Tettem én valami rosszat maga ellen? Megbántottam valamivel, hogy ezt érdemlem? Ennyire megalázva még sosem éreztem magam! Sőt, egy nő mellett sem éreztem még sose úgy, hogy ne lennék férfi. Most viszont így érzem, mert maga egyáltalán nem bízik bennem egy cseppet sem és nem hiszi, hogy én bármit is tudok tenni azon kívül, hogy nyavalygok a körülmények miatt.
• Nézze, ez az egész nem magának való. - szólalt meg végre Vivien is, miután a két tenyerével megdörzsölte az arcát.
• Ja, értem. És magának ez való? Mert én nem hiszem.
• Csakhogy nekem ez az életem. Én vállalom a kockázatot, hogy megtaláljam azt a szobrot. Nem érdekel az sem, ha térdig kell érte másznom a szarban. Ugyan, hiszen magának ezt értenie kell. Amikor gólt lő, és átéli a pillanatot, ahogy a labda megrezegteti a hálót, és ahogy a tömeg őrjöng és tapsol magának, és érzi, hogy az adrenalin még inkább végigszáguld a testében, nos akkor valószínűleg ugyanazt érzi, amit én, mikor rábukkanok egy régi tárgyra egy ásatás alkalmával. Vagy amikor bármi kis nyomra bukkanok, ami elvezethet például a szoborhoz. És talán még fenségesebb érzés lesz, ha a vándort a kezembe foghatom végre és elmondhatom, hogy én találtam meg. Nem valami nagyképű milliomos egyetemi rektor, hanem én! - Vivien, miközben beszélt, mélyen Gonzalo szemébe nézett és az argentin valóban tudta, hogy milyen érzésekről beszél a lány. - Nézze senor. Elhiszem, hogy segíteni akar és, talán még azt is, hogy félt engem. De én nem tehetem meg, hogy kockáztatom a maga testi épségét is. Meg aztán, önt várja a barátnője.
• A barátnőm... - sóhajtott Gonza. - Tudja miért indultam el? Mert Soledad napok óta nem jelentkezett telefonon, de még e-mailben sem írt nekem egy sort se.
• Nyilván volt valami a vezetékekkel. Megesik egy ilyen eldugott helyen. - magyarázta Vivien.
• Nem hinném, mert többször is láttam, hogy Soledad bejelentkezett a közösségi adatlapjára. De nekem nem írt. Így elindultam utána. Mert hiányzott és mert meg akartam nyugtatni magam, hogy minden rendben van. Mármint köztünk.
• Értem. - bólintott a lány. - De akkor nem lenne jó, ha mégis minél hamarabb Anoriban lenne?
• Tudja, amikor felszálltunk ketten a repülővel, én is így gondoltam. Csakhogy azóta furcsa dolog történt. Mármint azon kívül is, hogy lezuhantunk és őrült fegyveres kincsvadászok törnek az életünkre. Az történt, hogy mióta itt gyalogolok magával ebben a pokolban és veszélyben van az életem, mindössze egyszer jutott eszembe Soledad. Akkor is csak azért, mert összehasonlítottam magával. Ki érti ezt? Hiszen maga a legborzasztóbb természetű nő, akivel valaha találkoztam.
• Köszönöm. - mosolyodott el a lány. - Ez a legszebb bók, amit valaha kaptam életemben.
• Szívemből jött. - válaszolta Gonzalo és ő is elnevette magát.
• Most közelebb megyek magához. - mondta Vivien miután néhány pillanatig csak nézték egymást, majd tett egy lépést az argentin felé és így már csak centik választották el őket egymástól.

Higuaín nem tudta, miért mondja ezt a lány, de a szívverése felgyorsult a közelségétől és szerette volna megölelni Vivient.

• Ne mozduljon. - mondta hirtelen a lány. - Bármit csinálok, maga ne mozduljon.

Higuaín meglepődött, de szót fogadott és mozdulatlanul nézett előre. A lány a bal kezét a focista vállára csúsztatta, majd egy hirtelen söprő mozdulatot tett. Aztán egy lépéssel arrébb rántotta Gonzalot. Amikor a focista lenézett a földre, egy tenyérnyi nagyságú pók szaladt feléjük, ám a következő pillanatban a nyolclábú már Vivien bozótvágójának hegyén végezte. Gonza rémülten nézte a még mozgó ízeltlábút, aztán Vivien egy falevél segítségével eltávolította a pókot a machéte végéről és az egyik bokorba vitte.

• Ez egy mérges pók volt, igaz? - kérdezte az argentin.
• Igen. Elég mérges.
• Nos, akkor köszönöm.
• Igazán nincs mit. - válaszolta Vivien és újra rámosolygott a focistára, aki tett egy lépést felé.

A pók annyira elterelte a figyelmüket, hogy nem hallották a fák mozgását, és hogy közelítenek feléjük.

• Bravo, bravo Vivien. Látom hozod a formádat. Ő az újabb kiszemelt? Egy híres focista? Nagy vadat próbálsz befogni.
• Peter? - fordult a lány a hang irányába és meglátta a szőke férfit, mögötte pedig a csapatát. - Te mit keresel itt?
• Hogyhogy mit? Hát a szobrot és persze téged...