XVIII.

Gonzalo, Vivien és a kórház igazgatója együtt léptek ki a vezetői iroda ajtaján.
- Köszönjük, hogy körbevezetett minket a kórházban, señor Mabhida. - mondta Gonza az igazgató felé fordulva.
- Megtiszteltetés, hogy Ön é s a kedves barátnője meglátogattak minket. A nagylelkű adományért pedig külön hálásak vagyunk. Minden cent hatalmas segítség a betegeknek.
- Vannak még támogatóik? - kérdezte Vivien, Allerton felé terelve a beszélgetés irányát.
- Igen, egy gazdag angol, aki Durbanben él. A neve Lord Arthur Allerton. Többek között a gyógyszerkereskedelemben vannak érdekeltségei. Van egy alapítványa, amin keresztül havonta támogat minket. Eznekívül olcsóbban kapunk gyógyszereket is a segítségével.
- Remek ember lehet ez a lord. - mosolygott Vivien, de a hangjában megbúvó cinizmust csak Higuaín vette észre.
- Nos, segít nekünk. Mi pedig cserébe tőle szerezzük be a gyógyszerkészletünk nagy részét.
- Természetesen. - bólogatott Vivien és tovább faggatózott. - feltűnt, hogy sok gyerek várakozik vizsgálatra rubeolás kiütésekkel.
- Igen, sajnos néhány hónapja felütötte a fejét a járvány. Lord Allerton közbenjárásával tudtunk beszerezni elegendő lázcsillapító és gyulladáscsökkentő gyógyszert, de a gyerekek valamiért nehezen gyógyulnak. Igyekeztünk minél több gyereknek védőoltást is adni, de ennek ellenére sok a megbetegedés. Még vizsgáljuk, hogy mi lehet az oka, de furcsa tünetek is felmerülnek, amelyek egyébként nem jellemzőek a rubeolára. Például a hányás.
- Valóban? És nem lehet, hogy az a gyógyszer mellékhatása?
- Nem tartom valószínűnek. Természetesen ezt is igyekszünk megvizsgálni lehetőségeinkhez mérten, de én nem hiszem. Hiszen a lordtól csak bevizsgált gyógyszereket kapunk, és ez a mellékhatásuk nem ismeretes.
- Hát persze. Ezt nem kétlem. -bólogatott Vivien.
- Señor Higuaín, lehetne még egy kérésem? - nézett az igazgató a focistára.
- Mondja csak.
- A kórház dogozói és a gyerekek örülnének néhány közös csoportképnek egy ilyen híres focistával. Lehet róla szó?

Hát hogyne. Szívesen. - mosolygott Gonzalo.
- Akkor ti menjetek csak fotózkodni, én pedig addig megkeresem a női szakaszt. - veregette meg Vivien a két férfi vállát.
- A folyosó végén jobbra a negyedik ajtó. Az a személyzeti mosdó. - igazította el a doktor.
- Köszönöm. - mondta Vivien, majd elindult a mutatott irányba.
- Gonzalo és a doktor a kórtermek felé vették az irányt, és amikor eltűntek az egyik ajtó mögött, a lány visszafordult a folyosóról. Lement az alagsorba, és ott hamar megtalálta a gyógyszerraktárat. Elővette a kulcsot a zsebéből, amit akkor csent el, mikor Gonzalo és doktor Mabhida a kórház pontos nevét egyeztették a csekk helyes kitöltéséhez. Kinyitotta a raktárajtót és belépett a hűvös helyiségbe. Azonnal az iratszekrényhez ment és kutakodni kezdett. Megtalálta a kórházi gyógyszerlistát, és kikereste rajta azt, amit a rubeola kezelésére használnak. Elvett egyet a lista másolatai közül, majd tovább kutakodott. Egis felkeltette az érdeklődését. Szerencsére mindenből készített másolatot a titkárnő, így ebből a dokumentumból is. Vivien elvett egyet. Ekkor hangokat hallott a folyosón. Az egyik polcon megtalálta a gyulladáscsökkentőt, és abból is magához vett egy dobozzal, majd az ajtóhoz lopakodott és óvatosan kinézett rajta. Mivel addigra már senkit nem látott, összehajtogatta a papírokat, és a gyógyszerrel együtt a táskájába rejtette őket, majd kilépett a raktárból, és gondosan visszazárta az ajtót. Felsietett a lépcsőn és újra a földszinten találta magát. Megkereste Gonzaloékat. Az argentin éppen a gipszelőben fényképezkedett néhány kisgyerekkel, akiket a törött kezük, vagy lábuk miatt kezeltek éppen. Az egyik bőszen mutogatta Gonzalonak, hogy ő bizony focizás közben törte el a hüvelykujját, amikor ráesett. Vivien megállt az ajtóban és mosolyogva nézte, ahogy Gonzán csüngenek a gyerekek, ő pedig mindenkinek aláírást osztogat, és a nyelvi nehézségek ellenére igyekszik kommunikálni velük.
Félóra múlva elköszöntek mindenkitől és visszamentek a panzióba. Útközben Gonzalo kifaggatta Vivient.
- Nos, Miss Marple, hol voltál pisilés helyett?
A lány ránézett, és közben próbálta leplezni a ravasz vigyort, ami kiragadt az arcára, de nem sikerült.
- Honnan tudod, hogy nem a mosdóban voltam? - kérdezett vissza.
- Jaj, Vivien. Az egy dolog, hogy még nem régóta járunk, de ezt a sunyin mosolygó arcodat már felismerem. Egyébként meg miért csúsztattál volna egy kulcsot doktor Mabhida köpenyzsebébe, mikor búcsúzásképpen megölelted?
- Szerinted ő is észrevette? - húzta el a száját Vivien.
- Nem hiszem. Ahogy azt sem, amikor elloptad az irodájából. - rázta meg a fejét Higuaín.
- Akkor jó. - fújta ki a levegőt a lány. - Te viszont úgy látom szemmel tartasz.
- Igen, mert jobb, ha tudok minden lépésedről, nehogy bajba kerülj.
- Úgyis elmondtam volna neked.
- Azt nem kétlem. Na ki vele, mit találtál?
- Na ezt figyeld. - mondta Vivien, és előszedte a táskájából a papírokat és a gyógyszert. - Ez az a gyulladáscsökkentő, amiről a doki beszélt. Szerintem ez okozza náluk a hányást, pedig nem szerepel a mellékhatások között. Ez pedig egy lista az összes gyógyszerről, amit a kórházban használnak. Na és itt van ez a másik lista. Nézd! - dugta oda a papírt a lány Gonzalo orra alá.
- Ha jól látom, ez a szállítólevél. - forgatta az iratot az argentin.
- Igen. Nézd a harmadik sort.
- Paul Hillard? Az meg ki a tököm?
- Szerintem Allerton jobbkeze. Ez fontos nekünk. Allertonról nehezen találnánk bármit is, de ha ez a Hilard intézi az ügyeit, őt nagyobb eséllyel kaphatjuk el. Ha ellene találunk bizonyítékot, hátha köpne a lordról is.
- Uhh, Vivien, ez nehéz ügy. És mi van, ha ez a Paul Hillard nem tudja, hogy piszkos dolgokban vesz részt?
- De egy próbát megér. - mosolygott a lány.
- Na jó, figyelj. Alkut ajánlok.
- Jaj ne, Gonza.
- Hallgass végig. - mondta határozottan Higuaín, mikor megálltak a panzió bejáratánál. - Utánanézünk ennek a Hillard nevű muksónak, de ha nem találunk semmit, akkor felhagysz ezzel a dologgal.
- Gonzalo, ez az alku nem tetszik nekem. - tette csípőre a kezét Vivien.
- De még nem mondtam végig doktornő, úgyhogy várjál. - parancsolt rá az argentin. - Szóval amíg utánanézünk Hillardnak, elküldjük a gyógyszer nevét és adatait egy ismerősömnek, aki szekértő a témában, és olyan információkat is meg tud szerezni, amit egy átlagos orvos nem. Ha gáz van a tablettákkal, ő majd küld róla hivatalos véleményt. Jó lesz így?
- Rendben van. - mondta lehangoltan a lány.
- Szuper. Hány óra van?
- Délelőtt tizenegy. - nézett Vivien a karórájára.
- Akkor most eszünk valamit a szobánkban, aztán szeretkezünk egy jót, és olyan fél kettő körül megint kihajózhatunk, mert úgy érzem, hogy ma délután valami irtó fontosat fogunk találni. - vázolta fel mosolyogva a tervét Higuaín, majd átkarolta a meglepett arcot vágó lány vállát, és a recepcióról elkérve a kulcsot, felmentek a szobájukba. Gyorsan rendeltek két adag steaket, és miután elfogyasztották, Gonzalo elpakolta a papírdobozokat, Vivien pedig elhelyezkedett az ágyon, és elővette Sir James Frank naplóját, hogy tovább olvassa.

„1621. április 27.-e
Hatalmas vihar dúl a tengeren. A hajó kisebb léket kapott egy zátonyon, de a matrózok szerencsére meg tudták javítani. A fiú, akit felvettünk a fedélzetre, kétheti tudatlanság után végre magához tért. Kifaggattam, kiderült, hogy a Szundaran családnál szolgált, és amikor néhány hónapra át akartak jönni Afrikába, az ő hajójuk is léket kapott és elsüllyedt. Egyedül ő élte túl, mert volt ideje felkapaszkodni az árbóc tetejére, aztán pedig beszállni a csónakba. A vízen hánykolódva még meglátta a családfőt a címerrel a nyakában, és mivel a gazdájának ez olyan fontos volt, magához vette, nehogy a tenger martalékává váljon a medál is. Azt mondta, csak annyit tud, hogy valaminek a kulcsa...”
Vivien belemélyedt az olvasásba, és csak akkor eszmélt fel, amikor az időközben visszatérő Gonzalo tenyerét megérezte a vádliján. Az argentin felmászott az ágyra, és közben a lány belső combját puszilgatta.
- Na, Higuaín. - nevetett Vivien. - A naplót akarom olvasni. Most derült ki, hogy mi van a medállal és a hajótörött fiúval. - mondta, de közben tovább nevetett, mert a focista ajkai már a hasánál jártak. Gonza Felnézett, majd kivette a naplót Vivien kezéből és óvatosan, nehogy baja legyen, letette az ágy mellé a földre.
- Az az iromány majdnem négyszáz évet várt a tenger fenekén, hogy alaki megtalálja. Én viszont négy percet se bírok ki, annyira vágyom rád, szóval az olvasgatást most elhalasztjuk, kicsi doktornőm. - mondta, majd a lány fölé hajolt és megcsókolta.
- De mi van, ha a következő fejezetben már van valami a Tigris Trónról és... - magyarázott bele a csókba Vivien, de közben megérezte az argentin ujjait a legérzékenyebb pontján, és borzongás futott végig a testén. - Szemét perverz disznó. - mondta sértődést színlelve.
- Nem, Gonzalo Gerardo Higuaín. - válaszolta a focista huncut mosollyal, és megszabadította Vivient a pólójától, hogy érezhesse a lány bőrét a sajátján...




Délután újrakihajóztak, hogy ismét lemerüljenek a tenger mélyére. Egyre távolabb haladtak a parttól a terület feltérképezése közben.
- Folytassuk ezen a helyen. Nincs messze az árboctól, amit tegnap találtunk. - mondta Vivien, Gonza pedig bólintott és leállította a motorcsónakot. Beöltöztek, majd a vízbe ugrottak. Körülbelül egy óra kutatás után még semmit sem találtak, így feljöttek, hogy pihenjenek egy kicsit, és ellenőrizzék az oxigénpalackokat.
- A térkép szerint a hajó tizenöt kilométerre innen süllyedt el. Ha a számításaim helyesek, akkor az áramlatok idáig sodorták, és a főárbocot is megtaláltuk. Hol lehet? - dörzsölgette a homlokát Vivien.
- Nem lehet, hogy mélyebben van? Talán nem merültünk le eléggé.
- Nem tudom, a francba is. Az a nyomorult francia ránk fog találni.
- Nyugi, bonita, megtalálod a hajót. Gyere, menjünk vissza a víz alá. - biztatta Higuaín, Vivien pedig bólintott egyet, majd újra felvették a palackokat, és beugrottak a vízbe.
Körülbelül félóra múlva a lány észrevett valamit, és vadul integetni kezdett Gonzának, aki a mutatott irányba nézett. Egy víz alatti barlang szája felé úsztak. Mikor odaértek, óvatosan közelítették meg a bejáratát, vigyázva, nehogy valami veszélyes tengeri ragadozóval találják szembe magukat. Mindketten világítottak a fejükre szerelt víz alatti lámpával, és lassan beúsztak a barlang belsejébe. Belül hatalmas tér volt, olyan, ami kívülről nem is tűnt fel, és mintha egyre lejjebb haladtak volna a tenger mélye felé. Egyszer csak Gonzalo valami csillogóra lett figyelmes a homok alatt. Odaúszott, majd elkezdte kiásni a tárgyat. Néhány másodperc múlva egy aranyrudat tartott a kezében. Először csak nézte, és szépen lassan ő maga is megértette, milyen érzés a régészeknek ha megtalálják, amit keresnek. Eszeveszettül integetni kezdett Viviennek, aki gyorsan mellé úszott. Egymásra néztek a búvárszemüvegen keresztül, majd elkezdtek kézzel ásni a környező homokban, és egyre több aranyrudat találtak, illetve egy ládát, tele drágakövekkel. Még beljebb úsztak a barlangban és ekkor olyan látvány tárult eléjük, amitől Gonzalonak tágra nyílt, Viviennek pedig könnybe lábadt a szeme. A Princess Leila négyszáz éve a tenger fenekén heverő roncsa az oldalára fordulva, de még így is méltóságteljesen feküdt előttük a víz alatti félhomályban. Óvatosan, de amennyire csak lehet, megközelítették a hajót, és ekkor újabb két ládát pillantottak meg. Úgy gondolták, eleget láttak és ennyi már elég, hogy értesítsék a durbani múzeumot. Vissza akartak úszni a felszínre, de ekkor Vivien még valamit észrevett, ami félig kikandikált a homok alól. Kiásta, és nem hitt a szemének. A Szundaran család medálját tartotta a kezében. Megmutatta Gonzalonak, majd felúsztak a vízfelszínre és bemásztak a csónakba. Gyorsan leöltöztek és kicsit megszárítkoztak néhány törülköző segítségével. Gonza odalépett a lányhoz, egymás szemébe néztek, majd szorosan átölelték egymást.
- Nem hiszem el, megtaláltuk. - sírta el magát Vivien az argentin vállába temetve az arcát.
- Igen, megtaláltuk. Már értem ezt az érzést. Fantasztikus. Te pedig zseniális vagy.
- Te meg egy látnok vagy. - válaszolta Vivien. - Ma tényleg valami fontosra bukkantunk. Magára a Leilára.
- A mobilomról gyorsan telefonálok a múzeumnak, és megadom a koordinátáinkat, hogy jöjjenek ide. - engedte el Higuaín a lányt.
- Jól van. - bólintott Vivien, majd leroskadt a csónak egyik végébe, és csak bámult maga elé. A történelem illata újra betöltötte a levegőt körülötte és annyira elbódította, hogy forgott vele a világ. Talán még hallucinált is, mert amikor felnézett, hirtelen Ben áttetsző alakja ült mellette és mosolygott rá. Vivien nem ijedt meg, hanem visszamosolygott és odasuttogta a fiúnak: „Megtaláltuk.” Ben csak mosolygott, majd ránézett az izgatottan telefonáló Gonzalora és bólintott egyet. Aztán eltűnt, mintha ott sem lett volna. Pedig Vivien tudta, hogy ott volt. A lelke jelen volt, és ő is vigyázott rájuk. A lány azt is tudta, mit jelent a bólintás. Beleegyezést...
Vivien magához tért, és eszébe jutott a medál, amit a csónak aljába tett be, amíg elöltöztek. Most újra elővette és a tenyerébe fogta. Mutatóujjával letisztította róla a sarat, majd nézegetni kezdte. Gonzalo mellé ült, átkarolta a vállát, és adott egy puszit a lány arcára.
- Hamarosan itt vannak a múzeumból.
- Nézd ezt. - mutatta felé Vivien a medált.
- Tudom. A hajót megtaláltuk, de ezzel még nincs vége...