XIX.

Gonzalo és Vivien a múzeumigazgató irodájában voltak. Az igazgató elismerő szavai után átnyújtotta az öt számjegyű összegről szóló csekket Viviennek.
- Remélem elégedett a honoráriummal doktor Janics. - fűzte hozzá.
- Igen, természetesen. És nagyon köszönöm, Ön igazán nagylelkű. - bólogatott Vivien.
- Mi köszönjük. Fantasztikus munkát végzett. - mondta az igazgató, majd elköszöntek, és Gonzaloék kiléptek a múzeum előcsarnokába. A kijárat felé tartottak, mikor ismerős alakokba botlottak. Congrand és Dingane éppen akkor léptek be a múzeum bejáratán. Vivien igyekezett kikerülni őket, de a francia utána szólt.
- Doktohr Janics?
A lány Gonzaloval együtt hátrafordult, és mosolyt erőltettek az arcukra.
- Parancsoljon. - mondta Vivien, mint aki nem ismeri fel a francia régészt.
- Doktohr Vivien Janics, ugyebáhr. - állt meg a páros előtt Congrand és segítője.
- Igen, én vagyok az.
- Én pedig Piehrre Conghrand vagyok, bizonyára hallott már rólam.
- Ó, hogyne. - csapott a homlokára a lány. - Nagyon örülök, monsieur Congrand. - mondta, majd Dingane felé is bólintott egyet, aki viszonozta a gesztust. A dél-afrikai fiú ezután Higuaínt kezdte bámulni, aki már megtanulta kezelni az ilyen szituációkat, és kedvesen fordult felé.
- Gonzalo Higuaín vagyok, én is örvendek. Te is régész doktor vagy, mint monsieur Congrand?
- Nem. - rázta meg a fejét a fiú. - Én a professzor úr személyi testőre vagyok.
- Ó, értem. - bólintott Gonzalo.
Dingane arcán halvány mosoly jelent meg.
- Drukkoltam a hazájának a világbajnokságon, miután az én csapatom kiesett. - mondta és kicsit zavarba jött.
- Ez kedves, köszönöm. Dél-afrikai vagy?
- Igen, itt születtem, de Franciaországban nőttem fel. Azért még mindig a Bafanának szurkolok.
- Világos. Tshabalala nagy gólt lőtt Mexikó ellen. - jegyezte meg elismerően Gonza.
- Na jó, Dingane, elég a fecsegésből, hozz inkább nekem egy kávét. - mondta Congrand, Dingane pedig meghajolt és sarkon fordult a büfé felé. - Nos, csak azéhrt állítottam meg, doktohr Janics, mehrt hallottam, hogy ön találta meg Sihr James Fhrank elsüllyedt hajóját.
- Igen, valóban. Ma délután bukkantam rá három nap kutatás után. Azt hiszem erre büszke lehetek, elég gyors volt.
- Igen, valóban. - húzta el a száját egy pillanatra a francia, de aztán újra kedvességet színlelt. - És lehet tudni valamit a kutatómunka hrészleteihről?
- Nos, a múzeumigazgató urat tájékoztattam néhány dologról, ha őt megkérdezi, nyilván felvilágosítással fog szolgálni.
- Éhrtem. És most elutazik Dél-Afhrikából? - kíváncsiskodott tovább Congrand.
- Nem, egyelőre még nem. Még pihenünk egy kicsit Gonzaloval. - válaszolta Vivien.
- Ó, éhrtem. Akkohr én nem is tahrtom fel önöket tovább. Még egyszehr ghratulálok. Kiváló teljesítmény egy olyan fiatal hrégésztől, aki még most gyűjti a tapasztalatait. - jegyezte meg kissé lebecsmérlően Congrand.
- Köszönöm az elismerést. Szerencse, hogy a régi, tapasztalt kutatókat lassan felváltják a fiatalok, akik jobban bírják a tempót. - vágott vissza mosolyogva Vivien, majd Gonzaloval együtt faképnél hagyták a dühös arcot vágó franciát.
- Ez a bajszos kis seggdugó az agyamra megy. - mondta idegesen Vivien, és szinte rohanva hagyta el a múzeumot.
- Ugyan máhr doktohr Janics. Csak a tapasztalatlan fiatal hrégészek foglalkoznak azzal, mit mond egy kis fhranszia mitughrász. - mondta Gonzalo fontoskodó arcot vágva, és közben utánozta Congrand kiejtését, mire Vivien nevetni kezdett.
- Igazad van. Szarok rá. Megtaláltam a hajót, és megelőztem őt. Viszont a Tigris Trón még miondig kérdés. És én nem szeretem a megválaszolatlan kérdéseket. Tovább kell olvasnom Sir James naplóját. Az az érzésem, hogy ő tudta, hol van a trón. Ráadásul még itt van a gyógyszerügy is.
- Ok, akkor a trónnal kapcsolatban a legfontosabb támpont a napló. De a gyógyszer dologgal kapcsolatban? Hogy akarsz bármit is kideríteni erről a Paul Hillardról? - kérdezte Gonzalo.
- Nem tudom. Talán utánanézhetnénk az interneten Allerton alapítványának. Talán van fent valami az alkalmazottakról, akik neki dolgoznak. Esetleg Hillard is közöttük van. - tanakodott Vivien.
- Nem rossz kiindulópont. De nekem van egy még jobb ötletem. - mosolygott Higuaín.
- Micsoda?
- A szállítólevélen, amit találtál, rajta van, hogy melyik kikötőbe érkezett az a gyógyszerszállítmány?
- Igen, azt hiszem. - bólogatott Vivien. - De miért?
- Érdeklődhetnénk ott is. A neten van néhány személytelen adat, de ha olyan embert kérdezel, aki már találkozott ezzel a Hillarddal, akkor többet tudhatsz meg róla.
- Ez nagyon jó ötlet. - válaszolta elismerően Vivien. - Aranyapám, tele vagy meglepetésekkel. Nem tudtam, hogy egy Sherlock Holmes járok.
- Máhr megbocsáss, de én Hehrcule Poihrot vagyok. - utánozta újra Higuaín Congrandt.
- Lökött. - nevetett Vivien. - Egyébként is. Hehrcule Poihrot belga.
Mindkettejükből kitört a röhögés és tovább folytatták a francia imitálását, amíg a bérelt kocsijukhoz értek.



- Szeretném, ha ezt megmagyarázná, monsieur Congrand. - járkált fel-alá Allerton a nappalijában, a francia pedig zavartan állt a helyiség ajtajában. Mellette Dingane szoborarccal.
- Mr. Allehrton, a lány egyszerűen megelőzött engem. De azéhrt nincs még veszve minden. A legéhrtékesebb dolgot még nem találta meg.
- A Tigris Trónt, igen, tudok róla.
- A lánynak egyszehrűen szehrencséje volt. Még egyszehr nem lesz.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos. Talán őt kellett volna megkeresnem ezzel a megbízatással.
- Nem uhram, higgye el, hogy még egyszehr nem győzhet le ez a kis fhruska. A thrónt megtalálom, és szállítom önnek. Két napon belül.
- Jól van. Adok magának még egy esélyt. - mondta Allerton rövid gondolkodás után. - De egy másik feladata is lesz. Ez a Vivien Janics a focista udvarlójával együtt Umbogintwini kórházában járt ma délelőtt. Állítólag élénken érdeklődött utánam és az alapítvány után. Ez nekem nem tetszik. Az ilyen kíváncsiskodókkal mindig baj van.
- És mit akahr tenni, Mr. Allehrton? - kérdezte Congrand, de már sejtette, hogy mi lesz az angol válasza.
- Tűnjön balesetnek...

Már besötétedett, mire Gonzaloék Durbanből visszaértek Umbogintwinibe, a panzióba. Felmentek a szobájukba, majd egy gyors zuhany után bedőltek az ágyba.
- Annyira fáradt vagyok, hogy nincs már erő a végtagjaimban. - mondta Vivien.

Azért annyira még van, hogy megölelj? - kérdezte Higuaín, majd rátámasztotta az állát a lány mellkasára. Vivien elmosolyodott, átkarolta a focista nyakát és egy puszit nyomott az orrára.
- Köszönöm, hogy velem voltál azokban a csodás pillanatokban, mikor megtaláltuk a hajót.
- Köszönöm, hogy veled lehettem, és részem lehetett mindebben. - válaszolta Gonza. - Most már valóban értem, mit érzel, amikor rátalálsz valamire, ami a történelem része. Ez a nap fantasztikus volt, sosem fogom elfelejteni. Ráadásul kerestél százezer amcsi dollárt. Nem semmi.
- Ahhoz képest, amennyi bevételük lesz a leletekből, meg a kiállításokból, ez elenyésző összeg a múzeum számára, hidd el. De engem ez nem érdekel. Sosem a pénzért csináltam. Csak azért kell a pénz, hogy újabb kutatásba kezdjek.
- Tudom. - bólintott Higuaín.
Kis szünet állt be a beszélgetésben és mindketten a gondolataikba merültek egy pillanatra. Aztán Vivien szakította meg a csendet.
- Amíg a hajón hívtad a múzeumot, történt valami. De ígérd meg, hogy nem nézel őrültnek, ha meghallod.
- Megígérem, de mi történt? - kérdezte a focista.
- Ahogy a hajó végében ültem, megjelent előttem Ben. Szinte áttetsző volt, és mosolygott rám. Azt suttogtam neki, hogy megtaláltuk, mire tovább mosolygott. Aztán rád nézett, bólintott egyet és eltűnt.
- Értem. - mondta komoly arccal Higuaín.
- Tudom, hogy furcsán hangzik, de azt hiszem eddig vigyázott rám. Mostantól viszont nem fog.
- Nem fog?
- Nem. Mert átadott engem neked. - suttogta Vivien és könnyek szöktek a szemébe.
- Ezért bólintott?
- Igen.
Higuaín egy másodpercig hallgatott, majd letörölte a könnycseppeket a lány arcáról.
- Nos, akkor itt az ideje, hogy átvegyem tőle ezt a feladatot. - válaszolta, majd a két karját becsúsztatta Vivien háta alá és megcsókolta őt. Aztán elhelyezkedtek az takaró alatt, a lány pedig ráfeküdt Gonzalo mellkasára, és elaludtak.



Másnap reggel Vivien még az igazak álmát aludta, mikor Gonzalo már felébredt. Óvatosan megpuszilta a lányt, majd kicsusszant az ágyból és felöltözött. Elment a panzió melletti kis kávézóba, és cappuccinoval meg szendviccsel tért vissza. Mikor újra felért a szobába, Vivien már ébren volt, és a naplót olvasgatta.
- Buenos días. - lépett oda hozzá Higuaín és megcsókolta. - hoztam reggelit. - mondta, majd Vivien kezébe nyomott egy szendvicset, és egy papírpoharas cappuccinot is a lány keze ügyébe tett.
- Buenos días. - válaszolta a lány mosolyogva.
- Ezt a recepción hagyta valaki. - nyújtott át Gonza Viviennek egy fehér borítékot.
A lány kinyitotta és kivette belőle a levélpapírt. Elolvasta, majd Higuaínra pillantott.
- Aranyapám, el fogsz ájulni. Allerton hagyott nekünk üzenetet. Azt írja, hogy hallott a kórház iránt tanúsított érdeklődésünkről, és szívesen találkozna velünk. Hagyott egy telefonszámot, amin elérhetjük.
- Ezek szerint kicsaltuk az oroszlánt a barlangjából?
- Nagyon úgy tűnik. - bólogatott Vivien.
- És most?
- Hát találkozunk vele! - mondta a lány határozottan.
- Na de hol és mikor?
- Ma délelőtt visszamegyünk Durbanbe, és érdeklődünk a kikötőben Hillard felől, ahogy mondtad. Délután pedig találkozunk a lorddal mondjuk egy étteremben. Mit szólsz?

- Ahogy gondolod. De azért legyünk óvatosak. - válaszolta Higuaín.
- Rendben. Akkor felhívom...