VIII.

Gonzalo is odasétált Vivien mellé és megnézte a térképet. A járatok, amiket maga előtt látott a barlang bejáratánál állva, valóban hasonlítottak a rajzon jelzettekhez.

• De hisz ez nagyszerű!Hatalmas szerencsénk van!Minden esélyünk megvan rá, hogy megelőzzük Schmeltzeréket Vivien! Induljunk máris, ne vesztegessük az időt! - mondta, majd felkapta a hátizsákját és a barlang belseje felé indult.

Megtett néhány lépést, aztán hátrafordult, de Vivient még mindig a bejáratnál állva találta.

• Mi lesz, doktornő?Jöjjön már!
• Nem lehet, senor!Még egyszer nem sodrom veszélybe magát!Igyekszünk elkerülni Peteréket és megyünk Anori felé. Innen a vízeséstől van egy rövidebb út. Néhány óra alatt ott vagyunk. - válaszolta Vivien, majd lehajtott fejjel összetekerte a térképet. Higuaín azonban odalépett és megállította a kezét.
• Ha most a célegyenesben feladja miattam, akkor egész életemben bűntudatom lesz emiatt. Ezt akarja?
• De ha folytatom, senor, és valami baja esik miattam, akkor nekem lesz bűntudatom egész életemben és azzal már nem fogok tudni együtt élni. Ezt akarja? - kérdezett vissza a lány.
• Vivien, kérlek, ne csináld. - mondta az argentin és észre sem vette, hogy közben letegezte a lányt. A dolog Viviennek sem tűnt fel, sőt az sem, hogy ő is közvetlenebb hangnemre váltott.
• De muszáj. Miattad. Nem fog még egyszer meghalni a kezeim között az, akit... - a lány hirtelen megijedt és elharapta a szót.
• Akit? - kapta fel a fejét Higuaín, majd megfogta a lány állát és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. - Fejezd be a mondatot. Hallani akarom. Akit?
• Semmi, nem érdekes. - mondta a lány és arrébb akart lépni, de nem volt képes rá, csak azokat a mély barna szemeket nézte.
• Kérlek mondd el...
• Hagyjuk. Ne bonyolítsuk a dolgokat. - válaszolta Vivien, majd erőt vett magán és ellépett az argentintől, aztán hátat fordítva neki, kifelé indult volna a barlangból.

Ekkor azonban messziről hangokat hallott.

• Vivien, akkor én majd kimondom, hogy... - kezdte Higuaín, de a lány a szájára tapasztotta a kezét és eltolta a kijárattól.

Kicsit beljebb siettek és elbújtak az egyik járatban.

• Ide is kukkantsatok be, hátha bent vannak. - hallották meg Peter hangját kívülről, majd Ed előre tartva a fegyverét, benézett a barlangba. Mivel csak sötét járatokat látott, nem merészkedett beljebb, hanem a többiek után indult.
• Ez üres, főnök. Nincs bent senki. - mondta Peternek.
• Rendben. Keressük tovább őket. - válaszolta Schmeltzer, majd az üldözők léptei egyre távolabbról hallatszottak.

Vivien és Gonzalo még vártak néhány percet, amíg újra csend lett, aztán előbújtak a járatból.

• Nos, úgy tűnik biztonságosabb, ha nem hagyjuk el a barlangot. - mosolygott Higuaín. - Szóval doktornő, hol az a térkép.

Viven elhúzta a száját, de azután elővette a rajzot és miután újra jól megnézte, egy másik járatra mutatott.

• Arra kell mennünk.

Gonzalo megigazította a hátizsákját és követte a lányt...

Hamarosan egy, a barlang belsejében lévő kis tóhoz érkeztek. Gonzalo eddig a telefonjával világított a barlang sötétebb részein, amikor fentről nem érkezett fény. Most a mobilt a víz felé tartotta és ez némileg segített megállapítani, hogy milyen mély lehet a víz. Vivien legalább két méter mélynek saccolta. Ezután a lány beledobott egy nagyobb követ és vártak néhány percig. Azután beledobott még egyet, de ekkor sem tapasztaltak semmi mozgást, így arra jutottak, hogy nem úszkál benne semmi, ami megtámadhatná őket.

• Rendben, átkelünk rajta. Nem nagy az egész. Legfeljebb ötven métert kell úszni. Fújd, fel a hálózsákot. Te majd arra ülsz, az elbír. Én meg úszom melletted. - mondta Vivien, majd a térképet is átadta Gonzalonak, hogy tegye el, nehogy elázzon.
• Álljunk meg. Miért én csónakázok a hálózsákon és te úszol? Miért nem fordítva? Hiszen én vagyok a...
• Mielőtt még ismételten azzal a dumával jönnél, hogy te vagy a férfi, én pedig a nő - vágott a szavába a lány. - nos pont ezért, utazol te a matracon. Az itteni vizekben ugyanis él egy veszélyes parazita. Ha véletlenül is belepisilsz a vízbe, ez az élősködő a vizeleteden felúszik a kukacodba, és akkor aztán nagy a baj.
• Ehhhhh?Ez most komoly?És ha felúszik, akkor mi van? - kérdezte Gonza tágra nyílt szemekkel.
• Hát, ha egyszer belemászik, akkor nem jön ki onnan többé. - rázta a fejét a lány.
• És akkor mégis mi lesz? - harapdálta az ajkát az argentin.
• Hát, amputálni kell. - tárta szét Vivien a karját, majd rámosolygott Higuaínra és a biztonság kedvéért egy harmadik követ is a vízbe dobott.

Gonza lenézett a nadrágjára majd a tekintetét a vízre irányította, és tanácstalanul kezdte vakargatni az arcát. Aztán nagyot sóhajtva elővette a pumpát és felfújta vele a hálózsákot. Ezután egészen a víz szélére tették és az argentin ráült, majd Vivien megtolta hátulról, Gonz pedig lábbal segített rá és így vízre került. Ezután a lány is beleereszkedett a jéghideg tóba és úszni kezdett Gonza mellett. Hamar átértek a túlpartra, ahol az argentin kihúzta az alkalmi csónakot a vízből, aztán Vivient is kisegítette. Gyorsan elpakoltak és folytatták az útjukat.

• Nagyon fázol? - kérdezte Gonza, mikor látta, hogy Vivien még remeg egy kicsit.
• Nem olyan vészes. - válaszolta a lány vacogva. Az argentin erre levette a pulóverét és ráterítette Vivien hátára, aki egy mosollyal köszönte meg.
• Mutasd a térképet. - mondta, majd újra jól megnézte a rajzot. - Ok, itt jobbra kell mennünk.
• Milyen messze lehet még? - kérdezte Higuaín.
• Nem több egy kilométernél.

Gonzalo világított, így haladtak előre a szűk és kissé csúszós folyosón. Körülbelül negyed óra múlva az Amaranta-zuhatag mögött találták magukat.

• És most merre tovább? - kérdezte Gonzalo.
• Itt kell lennie valahol egy ajtónak és mögötte a kamrának, ahol a szobor van. - hangzott  a válasz, majd Vivien tapogatni kezdte a mellettük húzódó falat mindkét oldalon. Gonza is igyekezett segíteni neki. Néhány perc múlva a lány felnevetett.
• Igen, ez lesz az!Jézusom!Itt az ajtó. - mondta, mire az argentin rögtön mellette termett.
• Hol?Én nem látok semmit.
• Nézd, itt a rés. - mutatott Vivien a megfelelő helyre, és Gonza közben látta, hogy a lány teljesen kipirult az izgatottságtól. Magában mosolygott, aztán az ajtót kezdte el vizsgálni.
• De hogy nyitjuk ki?
• Meg kell tolni. - válaszolta Vivien. - Segíts, toljuk meg együtt.

Egyszerre és teljes erejükből nekitámaszkodtak a falnak és nyomni kezdték, mire az ajtó lassan, kisebb robajjal végre megmozdult. Mikor teljesen kinyitották, egy poros kamrában találták magukat, ahová a mennyezeten lévő lyukon keresztül fény szűrődött be.

• Ott van. - mutatott előre Vivien, és valóban, velük szemben körülbelül öt méter távolságra egy oltár volt felállítva, amin egy faláda állt nyitva, benne pedig az andejo do inferno, porlepte, de még így is ragyogó alakja.
• Akkor menjünk. - tett egy lépést Higuaín, de Vivien megfogta a kezét és visszahúzta.
• Várj. - mondta, majd a földről felvett egy követ és a köztük és a szobor között lévő földre dobta. Ahol a kő földet ért, egy lándzsa jött elő a fából készített padlódeszkák közül.
• Hoppá!Ez meg mi a franc? - lepődött meg az argentin.
• Ez kérlek egy ősrégi padlócsapda. Ők is védték az értékeiket. - válaszolta a lány és leguggolt, majd a deszkákat kezdte vizslatni.
• Értem, de hogy fogunk átjutni rajta?
• Kódja van. - mondta Vivien, majd a kezénél fogva lehúzta az argentint is maga mellé. - Látod azokat a fába vésett jeleket a földön?
• Igen, látom.
• Nehezen kivehetőek, de azért látszanak. Három különböző jel van szétszórtan és szabálytalanul bevésve. Az ott a bátorság, az a kitartás, az pedig az elnyomás. - mutatott a doktornő a megfelelő jelekre. - Szedjünk még pár követ.

Felálltak és még néhány követ összegyűjtöttek, aztán újra a csapda elé álltak.

• Na figyelj. Ha a megfelelő jelre lépünk, akkor nincs lándzsa. Mivel a nép, akiknek a tulajdonában állt a szobor, pont az elnyomást akarták megszüntetni, és a „pokol vándora” a legenda szerint bátor és kitartó volt, így valószínűleg a kettő közül lesz valamelyik jel a biztonságos. Vagy esetleg a kettő egyszerre. De tennünk kell egy próbát. Szóval dobd a bátorságra, én meg aztán a kitartásra, rendben?

Higuaín bólintott, majd célzott és a kő talált, de a lándzsa előjött. Ezután Vivien is eltalálta a megfelelő jelet, de ekkor is előjött a lándzsa.

• Rendben, akkor most csináljuk meg újra, de egyszerre. - mondta a lány és így is tettek. A kövek egyszerre értek földet a bátorság és a kitartás írásjelén, a lándzsák pedig mozdulatlanok maradtak. - Megvan! - mondta elégedetten Vivien, és Gonzalo is mosolygott.
• Na és most?
• Hadd gondolkodjak. - válaszolta Vivien.
• Várj csak, lenne egy egyszerű ötletem. - mondta az argentin. - Mi lenne, ha szökdécselnénk?Azt lehet egyszerre.
• Ez jó ötlet. Ügyes vagy! - mosolygott Vivien elismerően, majd kicsit közelebb léptek a deszkákhoz. - Ok, akkor háromra te a bátorság jelére, én meg a másikra.

Higuaín csak bólintott, majd ugrálni kezdtek, és minden ugrás előtt háromra indultak el, hogy egyszerre érjenek talpra. Néhány szökellés után az oltár előtt találták magukat. Vivien remegő kézzel nyúlt be a ládába és Gonzalo is furcsamód azt vette észre magán, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt. A lány óvatosan leporolta a szobrot, és ekkor megjelent az andejo do inferno igazi ragyogása és két rubinvörös szeme.

• Sikerült. Megtaláltam. Itt van a kezemben. - hajtogatta Vivien megbabonázva, de ekkor omladozni kezdett a kamra mennyezete, és a kődarabok egymás után hullottak alá.
• Mennünk kell, gyere. - fogta meg a lány kezét Gonzalo és igyekeztek minél gyorsabban átugrani a csapdákat, hogy aztán minél hamarabb kiléphessenek a kamra ajtaján.

Néhány perc múlva újra a nyirkos folyosón találták magukat a zuhatag mögött. Vivien levette Gonza pulóverét és belebugyolálták a szobrot, aztán eltették a hátizsákba.

• A vízesés mögött kimászunk innen, és onnan már csak pár kilométer Anori. - mondta a lány és így is tettek.

Amikor kiértek a barlangból és újra az erdőben találták magukat közvetlenül Az Amaranta-zuhatag mellett állva, Vivien leült a szélére és az arcát a tenyerébe temette. Az argentin leült mellé és finoman oldalba bökte a könyökével. A lány ránézett és széles mosoly ült ki az arcára.

• Fel tudod ezt fogni?Bécsben az egyetemen és a múzeumban nem hittek nekem. De én megtaláltam. Mi megtaláltuk.
• Te találtad meg, és büszke lehetsz magadra. - fogta meg a kezét Gonzalo.
• De ha nem segítesz, nem sikerült volna. Nagyon hálás vagyok neked. - mondta a lány.

Néhány másodpercig csak néztek egymás szemébe, aztán az argentin lopni kezdte közöttük a távolságot, mígnem az ajkát Vivienéhez érintette. Mielőtt azonban átkarolhatta volna a lányt, ismerős hang szólt mögöttük.

• Hát ez valami csodálatos és megható jelenet. - a hang irányába néztek, és Peter tapsolt nekik. - Gratulálok, Dr. Janics. Megtalálta a szobrot, behálózta a gazdag focistát. Hírnév, siker, pénz, csillogás, meg amit akar. Na ide a vándorral...