VII

• Tessék? Maga házas volt, és ez a fazon megölte a férjét? - Higuaín elhűlt meglepetésében.
• Igen. Bécsben együtt jártunk egyetemre a férjemmel. - bólintott Vivien. - Benjamin egyiptológiát tanult. Az első évben ismerkedtem meg vele, és ha van ilyen, hát szinte azonnal egymásba szerettünk. Másodéves korunkban össze is házasodtunk. Minden szépen folyt a maga medrében. Egyszerre végeztünk és azon a nyáron, amikor kézhez kaptuk a diplomát, együtt elmentünk Egyiptomba, hogy Ben tanulmányozhassa az ó egyiptomi és a kopt nyelvet. Thébában talált egy kétezer éves hieroglifát, ami egy írnoktól származott és az ősi birodalom egyik királynéjának elveszett értékes fejdíszéről adott információkat. Ben elment néhány múzeumba, hogy támogatást kérjen a fejdísz felkutatásához, de mindenki kevésnek találta az információkat. Ekkor jött a képbe Peter Schmeltzer. Egyik nap felkereste Bent, hogy ő majd pénzeli a dolgot, mert szívén viseli az ősi ereklyék megkeresést, és hogy azok méltó helyükre kerüljenek.
• Hú, micsoda szar duma. - legyintett Gonzalo.
• Valóban. Én mondtam a férjemnek, hogy itt valami bűzlik és, hogy ez a pénzes fószer nem fog lóvét adni puszta jótékonyságból, de Ben olyan naiv volt és mindig a legjobbat feltételezte az emberekről. És Peter valóban adott neki pénzt. Ben pedig megtalálta a fejdíszt. Aztán Peter és két embere eljöttek a szállásunkra, amikor én nem voltam otthon, mert Kairóba kellett mennem. Elvette az ereklyét Bentől és megölte őt. Épp akkor érkeztem vissza, amikor elhajtottak a szállásunkról a kocsijukkal. Beléptem a nappaliba és ott feküdt a szőnyegen, az oldalából pedig egy kés állt ki, és még lélegzett, de én már nem tudtam rajta segíteni és a kezeim között halt meg... - Vivien egyre gyorsabban beszélt és kapkodva vette a levegőt. Nem bírta tovább tartani magát és zokogni kezdett.

Gonzalo legszívesebben átölelte volna a lányt de a hátra kötözött kezével ez kivitelezhetetlen volt, így csak közelebb húzódott és adott egy puszit Vivien halántékára, majd a homlokára. A lány nem is nézett rá, csak az argentin mellkasába temette az arcát és tovább zokogott.

• Jól van, rajta. Csak sírjon, erre azt hiszem már szüksége volt. - mondta halkan, majd a száját a lány feje búbjához érintette.
• Nagyon sajnálom. Nem szoktam kiborulni. - szipogott Vivien kis idő múlva.
• Nehogy ezért bocsánatot kérjen. Néha mindenki kiborul, aztán könnyebbnek érzi magát az ember. - válaszolta Higuaín. - De mi történt, miután a férje meghalt?
• El akartam menni a rendőrségre, de Peter emberei követtek. Berángattak a kocsijukba, és elvittek ehhez a szörnyeteghez, aki megfenyegetett, hogy ha egy szót is szólok bárkinek, akkor megölnek. Nem tudtam mire számíthatok tőle, hiszen Bennel is hideg vérrel végzett. Így idejöttem, Brazíliába. Gyáván elfutottam, és hagytam, hogy a férjem gyilkosa szabadon mászkáljon. Undorító vagyok, utálom magam. - Vivien lehajtotta a fejét és csak bámult maga elé.
• Ugyan már, hiszen magát is megfenyegették. Mit tehetett volna? Ezek veszélyes emberek, ráadásul ennek a Schmeltzernek pénze is van. Halt volna meg értelmetlenül a férje után ön is? - kérdezte Gonzalo, mire Vivien ráemelte a tekintetét.
• De hát Ben nincs többé, és én cserben hagytam még a halála után is. Borzalmas ember vagyok és borzalmas feleség.
• Ez nem így van, Vivien. Meg kell értenie, hogy nem szállhat szembe ilyen veszélyes bűnözőkkel, főleg nem egymaga. Ettől még nem borzalmas ember és nem borzalmas feleség. És semmiképp sem borzalmas, mert engem nem hagyott cserben. Én pedig nem megyek sehová és én sem hagyom cserben magát. Együtt kijutunk ebből a pokolból. Bízzon bennem mert én is bízom  magában. - mondta Gonzalo, és a homlokát néhány másodpercig a Vivienének támasztotta.

Aztán csak ültek egymás mellett a vállukat egymásnak támasztva. A hold fénye kicsit bevilágított a barlang száján keresztül. A bagoly huhogását már nem lehetett hallani, így síri csend borult az Amazonas őserdejére. Gonzalot és Vivient pedig elnyomta az álom...

Már hajnalodott, amikor Vivien felriadt. Arra ébredt, hogy Gonzalo vállának támasztja a fejét, az argentin pedig még alszik. A lány elkezdte bökdösni az oldalát, mire Gonza is felébredt.

• Elaludtunk senor!Gyorsan ébredjen és szedjük le a köteleket.
• Ok, de hogyan? - ásítozott Higuaín.

Körülnéztek, de sehol sem láttak éles követ, amivel esetleg elvághatták volna a béklyókat, és kicsit beljebb a barlangban is csak néhány vékony állati csontot láttak.

• Leégetjük. - mondta hirtelen Vivien.
• Hát arra jó sok gyufát fogunk elpazarolni, ugyanis még egy darab papír sincs nálunk, ez a kötél meg nem fog könnyen lángra kapni.
• Nem pazarlunk, ha beszórjuk a kötelet egy kis puskaporral és meggyújtjuk. Kicsit szikrázni fog, de majd óvatosak leszünk. - magyarázta Vivien, majd odahúzta Gonzalot a töltényes dobozhoz és a hátizsákhoz, amit előző este csak ledobtak maguk mellé.

Higuaín nagy nehezen elővette a gyufát a táskából, aztán pedig Vivien szétszedett egy töltényt és a tartalmát az őket összekapcsoló kötél egy kis részére szórta. Gonzalo fogta a gyufásdobozt, amíg Vivien meggyújtott rajta egy szál gyufát és a kötél alá tette. Ezután mindketten hátat fordítottak és amennyire lehetett a kezükre ültek, hogy az se sérüljön. A puskapor szikrázott a kötél pedig sercegve vált ketté.

• Ok, most már csak a kezünket kéne valahogy kiszabadítani. - töprengett Vivien. - Azt nem lehet puskaporral, mert megéghet a kézfejünk.

Gonzalo egy rövid ideig gondolkodott, aztán elindult a barlang belseje felé.

• Hová megy, senor?Ott nem találtunk semmit. - szólt utána a lány.
• De igen. Azok a csontok. Az egyik vékony csontdarabbal valahogy meg lehetne lazítani a csomót.
• Nem is üresfejű. - mosolygott magában Vivien és az argentin után indult.

Gonza nagy nehezen felvett valamit, ami egy kistestű állat, talán valami kisebb madár bordacsontjának látszott.

• Ok Vivien, most vegye át és próbálja meglazítani vele a kötelemen a csomót. - mondta Gonzalo, mire Vivien hátat fordított neki és igyekezett eloldani a kötelet. Némi türelem és körülbelül öt perc meghozta a gyümölcsét, és az argentint megkötő csomó lazulni kezdett.

Vivien ezután gyorsan eloldozta Higuaínt, majd az argentin is a lányt. Miközben Gonzalo Vivien kötelével foglalatoskodott, a lány észrevett valamit a barlang falán. Mikor a kezei végre szabadok voltak, odasétált a kis rajzhoz és alaposan megnézte. A rajz nehezen volt kivehető. Gonzalo is odament Vivien mögé és a válla felett nézte az ábrát.

• Mit talált doktornő? - kérdezte.
• Nézze ezeket a furcsa hullámos vonalakat. Alatta pedig mintha egy ember alakja lenne egy bottal...
• Valóban. Mintha a hullámos vonal víz lenne, nem? - vakargatta az állát Higuaín.

Vivien hirtelen sarkon fordult és a hátizsákhoz lépett. Letérdelt, elővette a rumot és a biciklipumpát, kinyitotta a palackot, majd a pumpa hegyes végének segítségével kihalászott az üvegből egy lezárt, vékony fiolát, ami egy kis fémkarikában végződött, hogy könnyebb legyen kivenni az üvegből. A rumot visszazárta és eltette, a kis fiolát pedig kinyitotta és széttekerte a benne lévő papírost.

• Ez a térkép? - kérdezte Gonzalo és leguggolt Vivien mellé.
• Ez az eredeti térkép tökéletes másolata. Én csináltam. - válaszolta a lány, majd a barlang bejáratához állt és miután egy ideig szótlanul forgatta és tanulmányozta a rajzot, az argentinra emelte a tekintetét és hamiskás mosoly ült ki az arcára. - Tudja, hol vagyunk most, senor?
• Nem, őszintén szólva fogalmam sincs.
• Ennek a barlangnak a másik kijárata már az Amaranta-zuhatag, érti?Ez az a barlang, amit keresünk...